A reneszánsz événél egyszerűen nem létezik pénzpumpagyanúsabb akció (a kulturált közvélemény „Milliárdokat a Galeotto Marzio-kutatásra!”-táblákat a magasba emelve kis hján megostromolta a Parlamentet, hogy végre szervezzenek minél több Vitéz János-konferenciát és Estei Hippolit-táncversenyt). Az ember elképzeli, ahogy testhez álló cicanadrágban és hegyes orrú papucsban talicskázzák kifelé a pénzt a kommunisták, Mátyás arca már-már összefolyik Puch Lászlóéval.

Ha idejük engedi, feltétlen olvassák el a Hogyan bazmegolt Mátyás király?   című cikket az indexen. Szily brillíroz.

A kötet az általam olvasott történelmi traktátusok közül az első, amelyik számot vet a ténnyel, hogy az ember a hétköznapi életben ugyan földet túr, uralkodik és felfedez, esetleg dögöt nyúz, filozofál, istent imád, vagy mindenkinél magasabbra ugrik egy hajlékony rúdba kapaszkodva, de az idő nagy részében mégis csak a pinára gondol.

Úgy döntöttünk  induláskor, hogy a kissé utópisztikus recept igazi szkájparasztoknak való feladat, tehát  beidéztük a Főzőmester idevonatkozó leírását, késöbb megnyomtuk a turbó gombot és hattal szorozva a mennyiségeket jelentős adagot készítettünk.  A hozzávalók beszerzése bizonyos pontokon okozott nehézséget, de megugrottuk az akadályt. Aztán nekibuzdulva végre összeállt a masszívum.  Késöbb természetesen megsütöttük.

Idézzük, hát fel mit is ír Váncsa főzőmester a "locsolásról":

...és lassú tűznél süti egy óráig. Utána szobahőmérsékleten kihűti, kiemeli a formából, és technikai értelemben a gyártmány mostantól kezdve ehető volna, de ha csakugyan megkóstolná ezt a főzőmester, akkor ő az egész karibi szigetvilág szenvedő népének ősi hagyományaival fordulna szembe. Ehelyett tehát jól meglocsolja a masszívumot rummal vagy konyakkal, fóliába csomagolja, és a hűtőbe teszi. Aztán minden héten kibontja és még egy kis konyakkal locsolja meg, ettől a torta egyre illatosabb lesz és egyre finomabb. Ezzel az a probléma, hogy a konyaknak vagy rumnak – ami csakis kiváló minőségű lehet – a következő locsolásig valami rejtélyes módon lába kél, így hetenként új palackot kell beruházni, ami a fekete torta költségét meglehetős magasságba emeli. Még szerencse, hogy közben telnek a hónapok, végül eljő a karácsony, és ezzel a locsolás költségigényes műveletének vége szakad. Elfogy a fekete torta is, helyén a hűtőben üresség tátong, az almáriomban, ahol a rum szokott lenni, semmi sincs. A főzőmester néhanapján mégis benéz oda, talán rutinból, talán valami irracionális, esztelen reménytől mozgatva, nem tudni, nem is lényeges. Ilyenkor fáradt molylepkék hagyják el a szekrényt, tétován rögködnek a konyhában föl s alá, január van, nem látni a végét a  tételnek, talán nem is lesz vége többé soha.

Jelentjük, hogy közben mi bizony buzgón locsolgatunk. A hajtás után néhány bizonyíték:

Elsárgultak a falevelek, le-lehullottak s eltapodtak már a vadgesztenyék. Sanyó, Gabó és Karesz a három „Gutmun téri” gengszter palánta, engedve a társadalmi konvencióknak, s nem utolsó sorban a kíméletlen szülői akaratnak, iskolába készül. Ahogy már megszokták – mert a gengsztereknek is vannak szokásaik – a hídnál bevárták egymást. Ha elkésnek, sebaj. Úgy is pikkel már rájuk az egész tantestület. Sanyó mindig a legfrissebb. A reggeli párában a folyó vizét bámulja. Megint apadt. Pecázni kéne. Egy kis villantózás a torkolati kövekről, tuti lenne. Megjön Gabó és kérdezi, mi van? Úgy nézel ki a fejedből, mintha lenyúltál volna az öregedtől öt szál Munkást, s egyszerre elszívtad volna. Semmi, csak látom jó a víz, s nyomni kéne egy kis pecát. Most, kérdezi Gabó? Persze. Ne idegelj! Így is már kihúztuk a gyufát az ofőnél, meg a dirinél is. Ha megint lógunk, abból már nagy gáz lesz. Aprófát gyártanak belőlünk otthon. Apropó fa, gyufa. Van nálad? Még szép. Cigi? Itt van a tegnapról maradt. Karesz is befut. Na, gyújtsunk rá és húzzunk.

Előzményes az ügy, tavaly karácsonykor Bartusné Piroska - aki egyébként legendás türelméről -, ledobta magát a parkettre, előbb a haját tépte, majd dobott egy ragyogó epileptikus rohamot, de olyat, hogy habzott a szája, kis híján a nyelvét is lenyelte, közben nem szűnt hörögni, hogy Béla, Bééélaaaa, te állat, hát miért van az, hogy nekünk semmi sem sikerül. Miért mondod ezt, szívem, vonta meg a vállát Bartus, aki közben rájött, tényleg volt kis kalamajka.

Hej, természet, emelném a péhá-értéked, sóhajtotta Bartus, de nem rogyasztott, sliccet sem nyitott, hogy lassan, és hangosan csobogva a futórózsák közé csurrintson, csak sóhajtozott Bartus szakadatlan, mert erős lelkiismeret-furdalása támadt. Máskor, ilyen esetben, mint más erős jellemű férfiember, legyintve a Négycsöcsűbe masírozott volna, hogy már az ajtóban kurjantson, hogy halihó, fiúk, hát megjött a világ esze, ma ivós kedvem van, . .vagy hidegfront esetleg csak a második hosszúlépés után suhintott volna a levegőbe, hogy tojok rá, egyszer élek, és pénzeket szórna a zenegépbe, .. és felkérje Lídiát, a  bővérű csaposnőt, hogy tangózás ürügyén rátapadjon, de olyan szépen, mint NDK-s tapéta a lakás falára felújítás után... és persze finoman, óvatosan tapicskolni is kezdje  Lídiát, és búgja szakadatlan, hogy Lídiácska, csak egyszer lemisézhetném magácskáról a cicifikszet, csak egyszer dughatnám a fejem a gyönyörű mellecskéi közé, csak egyszer  csókolhatnám meg a kicsike köldököcskéjét, ...hogy tovább ne folytassa a leltározást, mert eszébe jusson a fogadalma: hűség a párthoz, hűség a párhoz,  Piroskához, ...és  hallgassa végig, ahogyan kacska kezű Matyi, akinek már régóta nincsenek skupulusai, erkölcsi aggályai, folytassa az udvarlást, és Lídiát a sörösrekeszek közé csalogassa,  ...és direkt durván hangosan, hogy Bartus is hallja, tépje le Lídia tangatípusú bugyiját, hogy sikítson az a bugyi, ...és sóhajtsa Lídia, hogy Matyi, te bitang, ...és pihegjen, sikítson másokat is, s hogy bosszúsan emelje Bartus a poharát, hogy fiúk, nagy egy marha vagyok én, ha meghalok, tömjetek ki, spirituszba tegyetek, és az üvegre írjátok, itten látható a csücsülő Bartus, a marha.

Közelmúltban Földim megemlítette, mit szólok a Wunderlich pincészet 2008-as oprtójához. Megtisztelt az a bizalom, hogy a magyaros szakácsművészet egyik felkentjének – akárcsak a zrika okán is – én alkossak véleményt egy borról. Persze, lehetne természetes is, miszerint a borbarát Voporto, borbírálat tárgyává teszi az oportót. Úgy gondoltam, azért, jobb ha mégsem. Ki-ki maradjon a szakmájánál, favágó a favágásnál, politikus a hazudozásnál, borszakértő a kóstolásnál, mérnök a mérnöki munkájánál.
Aztán mégis másként alakult. Tegnap, kedvenc kereskedőm „Borműhelye” előtt vezetett el utam, és csak úgy betértem – volna. Volna, mert a mester éppen zárt. Belém bújt a kis ördög. Mondom néki, sebaj, csak egy palack kellett volna, az meg biztos úgy sincs, amit szeretnék. A kulcs megállt a zárban, majd visszafordult. Sebzett vad csak ennyit szólt, az nem létezik, hogy nincs. Melyikre bizsergett rá ennyire a nyelvem, kérdé? Alighogy kiejtettem Földim által megnevezett bort, abból egy fényes palack landolt a kezemben, ajándék dugóhúzóval együtt. Mennyi a mennyi, rebegtem. Majd legközelebb rendezzük, s akkor elmondom milyen volt. Tudni szeretné a véleményemet róla, ő még nem kóstolta. Neki különben sem szakember, hanem felhasználói vélemény kell. Kettő null, oda. Elbúcsúztunk egymástól, s én otthon a megfelelő pince hőmérsékletre hűtöttem a bort. És aztán jött a kóstolás.

Az a húszas éveiben járó bige, akit valamikor megismertünk lényegében ugyanaz a teremtés, aki negyvenen túl mellettünk jelenleg is létezik. Koptatta őket az idő, no meg az aktív jelenlétünk. És ha alaposan megfigyeljük őket, az amortizálódás szembeszökő jelei ellenére, korukhoz képest igencsak elfogadhatóak.

Bizonyára feltűnt egyeseknek, hogy írásaim nagy része egy bizonyos téma körül kering. Hálisten sikeresen elvonatkoztatva embertársaim politikai és mostanában főleg gazdasági nyűglődéseitől. És mint macska a forró kását kerülgetem, mint ahogy kezdő homoszexuális, toporgok a gőzben. Valószínűleg több évtizedet kell benne élni, hogy fizikai mivoltát levetkezve, bizonyos sejtése legyen az embernek az időről.

Soha nem felejtem el, amikor Heisenberg bizonytalansági relációjáról hallottam először. Ellent mondott mindannak a materialista, ész vezérelte világképemnek, amelynek csíráit gimnáziumi tanulmányaim közben melengettem. A logikának először mondott ellen a valóság. Egy részecskének vagy a sebességét, vagy a tömegét határozhatjuk meg. A kettő együtt nem megy. Az egyszerűség kedvéért felhozok egy számomra is érthető és tudomásom szerint általam elgondolt példát. Lehet, hogy mások már kitalálták, de a szívemre tett kézzel mondom, tizenhat évesen saját kútfőből pattant ki. Ha egy fotós mondjuk egy teniszező szerváját akarná lefényképezni, hogy információt nyerjen a teniszlabda formájáról, valamint az adogatott labda sebességéről két dolgot tehet. Vagy nagyon rövid exponálási idővel készíti felvételét, vagy egészen naggyal. Mi történik az előhívott fényképeken. Vagy egy élesen látható labdát láthatunk, vagy egy hosszú elmosódott valamit, amit a labda okozott. Az előzőben a labda formáját vizsgálhatjuk meg, de a szinte mozdulatlan labda sebességéről nem tudhatunk meg semmit. Míg a második képen nem derül ki milyen alakú volt a tárgy, de a megtett útja alapján sebessége pontosan kiszámítható. Ez a heisenbergi dilemma. Vagy alak, alias tömeg, vagy a sebesség, mert a kettő együtt nem megy.

Puszta kérdés csupán néhány alaptörvény.
S hogy meg nem érthetem soha?
Az álmok, mint megannyi állomások.
De a vonat nem áll meg mégsem, tovább rohan.

Amikor szeretném már a holnapot.
Nem félni.
Tudni hová ér el még a testem.
Mikor, mennyit, miért adjak majd tovább.

Mert megalkuvás minden pillanat, míg létezem.
Szörnyű teher.
Az hogy részegítő mámor lehet mégis,
 néha a kibukkanó állat arcképe is,
 sokszor elviselhetetlenebb.

( _up: A Végtelen Loop Szellemi Közösségének     Szatmárcsekei Missziója  )

Tanyát ütött Hamvas Béla a tájra péntek délután.

Ajtay Herakleitosszal együtt tartottunk a Megvilágosodás, a Felfedezés és a Végtelen Bölcsesség Világcsakrája és Terido Kapuja felé, oda, ahol a Nagy Leader és a Legfensőbb Tippet találkozik majd, hogy egy új Aranykorban Egyesüljön, és beragyogja valamennyi Bölcs Legyezőhorgász elméjét.

Hintamester beharangozta - s ha már így tette, meg nem hazudtolható -, amíg Dr. H.-val és a többi barátainkkal a horgászat művészetének hódolnak Kölcsey földjén, addig én tartom rettegésben gondolataimmal a minket megtisztelő olvasókat.

Akkor mi most jól elmentünk Szatmárcsekére, mert az őszi Felső Tiszai peca az szent dolog. Majd csinálunk remek képeket, mert fényképezőgépet meg legyező és egyéb botokat viszünk, de halradart, azt nem. ( Voportó csak azért maradt, hogy hétvégén frissüljünk. ) A képriport érkezéséig a halradar problémakörének szórakoztató formában való kifejtése a hajtás után.

Energetikailag fontos meg az a kurva gáz. Fogy és kibaszott drága. Plusz kéményem nincs, görcsölök hiába de akkor sincs, talán nem is lesz. Így kandalló sem. Döntés, legalább az ablak csere meg új, fasza kazán, környezettudatos meg minden. Új ablakok, remek, persze óvatosság ide-oda azért vakolat ugrik néhol. Cementes javítóhabarcs. De régen, hogy fángli meg spakli. Jó lett és a függöny majd úgy is eltakarja. Hogy néz már ki ? Egyébként is milyen koszos már a fal ? Nem rég festettünk… Igen, de ez a szín már… Jó. Színek, színkeverés, színdinamika, festő, létra, bútorok el a faltól. Őrület ennyi könyvet. Meg ez a kő is milyen már ?!  Mi baja ? Ott is lepattogzott. Hol ? Ott, meg itt is. Aha. Új burkolat. Értem. AMTICO hétvégére megjön Angliából. De ehhez mindent ki a garázsba, teraszra. Vagy megehetem, mert üres kell, legyen minden. Az összes könyvet. 

Azt álmodtam éjszaka, hogy este van, és fölébresztenek, hogy kötözzek, kötözzem össze a könyveimet mind, reggel jön a teherautó, lehetőleg ponyvás. Egyforma őszi világosság van, vagyis sötét, por van, ég a villany, ez az éjjelnappali lichthóflámpa. Mondd, kérdezem, mondd, hány köbméter könyvet forgat meg életében az ember? Ugyanazt a pár köbmétert hányszor? Van-e vége a félegyenesnek?
Abszurd, könyvtelen költözködésről fantáziálok aztán abban az álomban: a ruhanemű könnyű, a bútor, ha van is, könnyű, a nehéz szekrény is könnyű, hát mi költözködnivaló lehet egyáltalán a könyvön kívül, mi súly? A csiga a meszes hátával, azt álmodom, s port, lámpaezüstöt. Imbolygó, natúr Ali-polcok, nehéz pozdorja, nyögök alatta, szuszogok. „Figyelj, én araszolok, te csak tartsad a partvissal a szépirodalmat, el ne dőljünk!” „Tudsz le a lépcsőn is?” „Tudok, ha muszáj.” És máris csúszok le a harmadikról hasizmon, ezt álmodom az álomban, mikor fölébresztenek, hogy kezdjem őket kötözni, hétre jön a fuvar.

Roskatag éjszaka csendes égi magányán
Megtört látvány, Huszt fele zárva az út.
Holdtalan felhők lomha, szürke világán
Bágyatag lelkem felriadt váratlanul.

Csendes esővel vékonyan fedte a tájat.
Szél puha lelke sem nyargalt völgyből a csúcs hegyibe.
S az ormok romtalan éji világa
Hívott a bús meredély elibe.

Szellemek furcsa tanyája
Halkuló vízcsobogásba merült.
Idegen lelkek vad, buja tánca.
Fodrozó hullám örvényibe dűlt.

  JÁNYI / Tóth János / 1959-2008

Jancsit 1986 márciusában ismertem meg. Én akkor már öt hónapja voltam sorállományú orvos a hajdan oly dicső MHSZ központjában. A SOTE (Semmelweis Orvostudományi Egyetem) szombati bulijában mutatott be Renyő barátom neki. Első látásra a srác nem volt egy nagy etvasz. Kissé kócos haja, vöröses kötőhártyái, amit a rendszeres és kikerülhetetlen virrasztások okoztak, inkább emlékeztetett egy jól táplált úszóra mintsem arra, aki valójában volt. De tekintetének az a megmagyarázhatatlan, furcsa csillogása már akkor is megvolt, ami évtizedeken keresztül jellemezte, és amiről nem lehetett nem venni tudomást.

Még a katonai időm alatt sikerült társaságához csapódnom, ami számomra meglepetésszerűen könnyen sikerült. A gimnáziumi években bizony sohasem voltam osztályom meghatározó egyénisége. Sőt későn érőként, társaságbeli életem akkor még kívánt pótolni valókat. Így telt el a gimnázium, majd az egyetem előtti munka éve is. Magamnak való ember voltam. Azonban egy minden elsöprő, rajtaütésszerű, szerelem bevégezte azt az átalakítást, amit már régen el kellett volna végeznie az időnek. Az egyetemi évek alatt is csak egy szűk, de csodálatos kis társaság tagja voltam, ami sajnos a tanulmányok befejezésével atomjaira esett szét.

A néhány perce még a pult mellett muzsikáló szájharmonikás, elhagyva a világot jelentő deszkákat, akkorát esett, mint egy ólajtó. A feje ráadásul pont egy osztrák nyugdíjas söröskorsóján koppant. A közönség kitörő ovációval fogadta a mutatványt, és Béci, a csapos elismerően tenyerelt a pulton.
Október 22.-e volt, és a juhászhoz címzett kocsmában zajlott az élet. A vándor horgászok egyik szabálya így szól: Ha egy kocsma bejárata fölött a saját neved látod, feltétlenül térj be! De vannak egyéb érdekes szabályok is.  ( A tizenhetedik szabály is legalább ilyen fontos: Soha ne akarj hasist venni hasszid zsidóktól, akik a ruházatuk alapján első ránézésre egyébként műértő jamaicaiaknak tűnnek. Ez utóbbi bölcsességet sajnos nem ismerte Szily haverom, aki egyszer egy vasárnap délután a Barcelóniai kikötőben a Kolombusz szobornál próbált meg ily módon némi anyaghoz jutni. Aztán csodálkozott, hogy süllő sem jött. )

Remek este volt. A szájharmonikás másodszor is elesett - csak ezúttal háttal. A Hetesen dobott betli után  nem gondoltam volna, hogy ugyanebben a megyében töltöm ezt a négy napot. Kiderült, hogy Béci a csapos Kétegyházáról származik ami csak néhány kilométer Gyulától, ahol felnőttem. Irigylésre méltó matchbox-gyűjteménye díszítette a pultot - különösen a hatvanas és hetvenes évekből - , ami mögött a falon Törőcsik és Nyilasi mezei lógtak szépen bekeretezve. A szúette, repedezett faborítás és a koszos poharak hamisíthatatlan kocsmahangulatot teremtettek – amihez a szájharmonikás csak hozzátenni tudott a maga kis műsoron kívüli magánszámával. Nem akartam a fővárosban tölteni az ünnepet, ezért igazán jó okom volt ideutazni. Mostanában ez viszonylag komoly utcai balhékkal jár, ráadásul szó sincs a legyező és bojlizó horgászok ellentétéről. Itt viszont a kocsma közönsége ünnepelni sem hajlandó. Nem is akar és nem is érdekli. Egyszerűen dunsztjuk sincs mit is kellene ünnepelni. Pedig akad itt másodgenerációs postás, aki tulajdonképpen az értelmiségi. Mindamellett október 23.-ára igényt tartanak, munkaszünet az munkaszünet, csak tűrhetetlennek tartják, hogy a „pestiek” minden évben ekkora felhajtást csinálnak.

Vasárnap volt, október végi vénasszonyoknak való nap és már bőven ebéd után. Sógornőm az előbb adott egy kalóz CD-t. Ezt abból gondoltam, hogy se borító, se Mahasz védjegy, csak egy mezei Philips adathordozó, kézzel felírva rá „Dalai Lama Chanting”. Köztünk maradjon, már az első néhány másodpercben kiderült, ez sem a Floyd valamelyik ismeretlen koncertfelvétele. Hallgatni meg lehet ugyan, de érthetetlen nyelve, hangzása, kissé a pópák szláv templomi énekéhez, vagy inkább a görög papok kissé a korai Vangelisbe és Irene Papasba hajló hangulatvilágához hasonlít. De ez az általam nem is definiálható nyelven hallható bonc-kántálás bizonyára nem a világ pillanatnyi helyzetéről történő őszinte és beismerő vallomásról szól. Mintha a globalizáció csak anyagi világunk kényszere lenne, és egy himalájai kolostor elrejtett szférái elszökhettek volna a földi múlandóság börtönéből.

Ugorjanak Önök jól ide és nézzék meg az ekkerbográcsot vagy a dokigrillt esetleg a voporto-sommelier bemutatót. Ekker Józsi láttaja a táncot mi meg egy régi szilveszterét az örsvezetőképzőből.

Én már csak ilyen vagyok, esténként - ha még bírom - olvasgatok. Szerintem csodálatos egy könyvet kézbe venni, megforgatni, megtapogatni, érezni az illatát, megismerni más emberek gondolát, a bőrükbe bújni. Bármilyen fergeteges és szemfényvesztő dolgokra képes a számítógép és az informatika, soha nem tudja pótolni azt az érzést, mikor a könyvespolcról levesszük a könyvet, lámpa mellé kuporodunk, megsimogatjuk a borítóját, aprót kortyolunk az odakészítet boros pohárból, s kinyitjuk a fedlapját. És ha netán valamely régebbi példányt ütünk fel, gyakran még különleges meglepetések is érhetnek. Ez esett meg mostanság úgyszintén velem.

Az öreg könyv végéből megkopott füzetecske csúszott ki, olyan iskolásnak kinéző. De nem. Rajzok és gondolatok 1915-ből az orosz frontról, egy kiskatonától - történetesen rokonomtól -, kit odavezényeltek a hatalmasságok, hogy értelmetlenül harcoljon másokért, valamiért, ugyan olyan ártatlanokkal szemben, mint önmaga.

 „Ez a világháború, mely e füzetben, - ha nem is élethűen, de több kevesebb hasonlósággal megörökített társaságot összehozta -, örök szégyene marad a művelt emberiségnek.”

A gyötrelem és fájdalom, a pusztulás mindig a kisemberé, a jólét és boldogság, a haszon viszont a „nagyságoké”. A leckét tudjuk, ám ez mit sem ér, a világ ebben nem változik,  - vajon miért?

Úgy döntöttünk  induláskor, hogy a kissé utópisztikus recept igazi Szkájparasztoknak való feladat, tehát  beidéztük a Főzőmester idevonatkozó leírását, késöbb megnyomtuk a turbó gombot és hattal szorozva a mennyiségeket jelentős adagot készítettünk.  A hozzávalók beszerzése bizonyos pontokon okozott nehézséget, de megugrottuk az akadályt. Aztán nekibuzdulva végre összeállt a masszívum.  Itt volt az ideje megsütni.

Mit is ír erről Váncsa Mester:

Mindenesetre egyszer nekibuzdul, robotgépben összedolgoz tíz deka puha vajat tizenöt deka barna cukorral, egy kiskanál őrölt fahéjjal, fél-fél kiskanál őrölt szegfűborssal és amarettóval, fél mokkáskanál őrölt szegfűszeggel és fél zacskó vaníliás cukorral. Amikor mindez jól kikeveredett, egyenként belelöttyent három felvert tojást, majd beleteszi a hetek óta érlelt gyümölcskeveréket és áztatólevével együtt, a legvégén pedig beleszór tizenöt deka lisztet. Ezzel már épp csak összekeveri, kiolajozott formába önti, és lassú tűznél süti egy óráig. Utána szobahőmérsékleten kihűti, kiemeli a formából, és technikai értelemben a gyártmány mostantól kezdve ehető volna, de ha csakugyan megkóstolná ezt a főzőmester, akkor ő az egész karibi szigetvilág szenvedő népének ősi hagyományaival fordulna szembe. Ehelyett tehát jól meglocsolja a masszívumot rummal vagy konyakkal, fóliába csomagolja, és a hűtőbe teszi. Aztán minden héten kibontja és még egy kis konyakkal locsolja meg, ettől a torta egyre illatosabb lesz és egyre finomabb. Ezzel az a probléma, hogy a konyaknak vagy rumnak – ami csakis kiváló minőségű lehet – a következő locsolásig valami rejtélyes módon lába kél, így hetenként új palackot kell beruházni, ami a fekete torta költségét meglehetős magasságba emeli. Még szerencse, hogy közben telnek a hónapok, végül eljő a karácsony, és ezzel a locsolás költségigényes műveletének vége szakad. Elfogy a fekete torta is, helyén a hűtőben üresség tátong, az almáriomban, ahol a rum szokott lenni, semmi sincs. A főzőmester néhanapján mégis benéz oda, talán rutinból, talán valami irracionális, esztelen reménytől mozgatva, nem tudni, nem is lényeges. Ilyenkor fáradt molylepkék hagyják el a szekrényt, tétován rögködnek a konyhában föl s alá, január van, nem látni a végét a  tételnek, talán nem is lesz vége többé soha.

Kattintás után képriport az eseményről.

Már a kezdetek kezdetén eldőlt. Az időre szükségünk van. Azért találták ki, hogy ne egyszerre történjen meg minden dolog.

Az idő absztrakt fogalom. És mint minden ilyet megpróbálunk érthetővé tenni szegényes háromdimenziós világunkban. A baj az vele, hogy a szemléltetésre segítségül hívott segédfogalmak sem könnyűek. Azok is magyarázatra szorulnak. Múlt, jelen, jövő, pillanat, folyamatosság, stb. És ha belegondolunk az a szóösszetétel, hogy az „idő múlása” úgy összezavarja korábbi elképzelésünket az idő dinamikájáról, hogy az idő objektivitását sutba vághatjuk. Objektív idő lehetséges a matematikában, fizikában, de létezésünk, ami számunkra az egyetlen realitás észleli ugyan azokat a változásokat, amin a dolgok átesnek, de magát az időt érzékelni nem vagyunk képesek. Ami az óralap kétdimenziós terén történik, az meg már egészen botrányosan eltér az idő valóságától, már köszönő viszonyban sincsen vele. Amíg gyermek voltam, olyan volt, mintha az idő ellenem dolgozna. Nyűg volt sokszor és úgy éreztem, mintha hátráltatatna folyton. Az akkor még öröknek hitt gyermekkor, mely a kötelező tanulás és az önfeledt játszadozás közötti mezsgyén bukdácsolt kínos lassúsággal előre, permanens türelmetlenséggel átitatva telt el. A nemiség felfedezése után még kérlelhetetlenebbül hasított fiatal húsomig realitása, az akkor még fényévnyire tűnő, szinte elérhetetlen cél, vágyaim, álmaim beteljesedése. Persze így utólag az emlékezet malteroskanala fokozatosan misungolta el a néha érdes epizódokat. A látható felszínről a múlt mélyebb és láthatatlan szövedékébe préselte apró kavicsait, míg egy idillibb, de értelmezhetőbb körképpé át nem alakult, amit valljuk be őszintén, szívesebben is láttunk vagy láttattunk.

Egészen biztos voltam benne, hogy a csaj elutazott Isztambulba, miközben szegény, magányos Waits ivott egy hétig, kocsmáról kocsmára kóvályogva, mígnem a nő felhívta, hogy holnap érkezem a 675-ös járattal, remélem, kijössz elém. Mire Tom motyog valamit a telefonba. Erre persze a nő rögtön lecsap rá: „Részeg vagy?” Tom nem túl meggyőzően belemotyogja, hogy: „Á, dehogy”. „Berúgtál megint. Csak egy hétre kell, hogy kitegyem a lábam, és te megint részeg vagy. Tudod, mit, ki se gyere elém!” És lecsapja a kagylót. Isztambulban. Waits persze kimegy, áll ott, lóg róla a zakó, a lány leteszi a bőröndöt, és sarkon fordul, elindul a taxik felé, Tom meg odalép a bőröndhöz, felveszi, és bizonytalan járással elindul a lány után. Snitt. Természetesen ezek a párbeszédek el nem hangzanak a dalban, mégsem kell sok fantázia egy ilyen történet odakanyarintásához. Mert ez jön le a zenéből, de legfőképp a refrénből: "There’s a telephone call from Istambul: / My baby’s coming home today". Bocs, ha nem pontos. Tom Waits viszont pontos. Annak ellenére, hogy a szöveg egyes sorait amerikai születésűek sem értik. Amikor rákérdeztem, mégis mit jelenthet az, hogy: „The monkey rode the blade of an overhead fan”, akkor még könnyű volt elképzelni egy, a plafonon lassan kerengő ventilátor egyik szárnyán kuporgó majmot. Kocsmákban sok mindent lát az ember. De azzal már az anyanyelvűek sem tudtak mit kezdeni, hogy: „They paint the donkey blue if you pay”. Milyen szamarat? Miért pont kékre? S miért csak ha fizetsz? Megannyi kérdés. Ő pedig nyilván el nem árulná a választ.

Itt sajnálkoztam. Lehetett arra gondolni, hogy túllihegem, erre most találtam egy kalóz felvételt. Tessék. 

               Mert a Nap is elpusztul egyszer.
               Kisugározza forró szeretetét,
                elhull, elfonnyad, mint a kiszolgált emlő.
               Az egyirányú változékonyság
                nem zökkenti ki a józanészt sem az őrült út elől,
                mert minden élet vállalja a halállal való kockázat
                játékának élvezetét.

- És milyen nehéz tisztának maradni. -
 mondta a hópehely,
 mikor leült a házak kontrasztjára,
 és a város zajában remegve várta a kormos napsütést,
 mely ostromolta halálosan rideg kristálybörtönét,
 míg a hanggal együtt el nem veszett.
Helyén csak egy könnycsepp maradt.

És átzakatoltak a felhők az éjszakába,
 beburkolózva a feledésbe és a múltba,
 melynek síkos jegén megbillennek a dolgok,
 elcsúsznak a lényegek,
És hiába.
A torzult képek a múlt homályán
 mégis érthetetlenül tisztán őrzik meg
 magukba szívva az emlékeket.

A Szkájparasztok, amikor nem gyógyítanak vagy tervrajzokat fikáznak akkor szabadidejükben leginkább nézik, hogy érik-e a cefre meg zsírban tapicskolnak, bolo pretut mixelnek, ilyenek. Persze véleményük van a közéletről, de azt soha nem itt fogják közzétenni, ellentétben a receptjeikkel.
Viszont röhögni nagyon szeretünk és ebben most Szily ( ITT ) segít:

Itt pedig egy titkos fotó ahol Csiró, Hinta, Szily, Uj Péter és Ekker Józsi éppen kifundálnak valami disznóságot:

Persze lehet üvöltve is:

Rutinos belenyugvással, de azért némi szomorúsággal tapasztaltam, hogy egy kultúrház igazgató megint felvette vajszínű, műszálas garbóját a sötétkék zakó alá, hogy ilyeténképpen ünneplőbe öltözve ugorjon egy arcost az emésztőgödörbe. Népies tömörséggel ezt úgy emlegetik, hogy helybe ment a hímivarú ló nemi szervéért, és akkor még messze nem bontottam ki a szimbólumban rejtező öntudatlan nyelvi rafinériát.
Kezdem az elején.
Tegnap este Fábry adott önálló műsort az Erzsébet ligeti színházban.
Már az meglepő, hogy sem a plakátokról sem máshonnan nem derült ki, hogy a „vietnámi balzsamot” nyomja. Tudjuk kívülről nem érdekes… Azt hittem valami újat lök, de nem. Végül is szokás szerint tűzdelte a napi időszerűségekkel. Meglepően kedves, szenzitív volt. Műsor lemegy, taps, visszajön még öt perc, nagy taps. Ekkor megjelenik a függöny előtt a meglehetősen túlvezérelt, hetvenes évek SZOT üdülőinek ismerkedési estjeit idéző szöveggel az igazgató. Sekélyesen nyalja, Fábry seggét közben Fábry vizet iszik és beszól. Tényleg kedvesen és viccesen érzékelteti a helyzet kínos voltát.
Mesterkélten fogadja az átadott ajándékot, igyekszik joviális maradni. Az ilyen helyzetekre tartogatja Bankó László igazgató a kerületi polgármestert, a főnökét, ahova szintén gusztustalanul nyal egy mélyet, aki szinte bármikor képes pótolni őt, most is keresetlen szavakkal méltatja Fábry Sándort, hogy végre megemlítsek egy pozitív szereplőt is, és tényleg, ezúton is gratulálok, meg minden.
Az estnek azonban elérkezik egy olyan pillanata, amitől még évek múlva is ökölbe szorul majd a talpam, és ezzel sikeresen visszatértem a bevezetőben felvázolt helyzetre, önalázásunk egy újabb kiemelkedő eredményére, hogy legyen unokáinknak is min szégyenkezni, ha majd saját erőből nem tudják megismételni mostani teljesítményünket.
Még egy ajándék kicsit könnyedebben átadva. Olyan ez mintha a XVI. kerület „nagyjai” szoborparkot avatnának az Erzsébet ligetben, ahol egykori és mostani nagy humoristák mellszobrai állnának, minden bizonnyal értő, szakavatott mesterek kezei által kivitelezve, köztük sétányok, a sétányokon pedig forgatócsoport és Fábry Sándor, aki viszonylag nyugodtan tűri, ahogy terelgetik az alkotások között, hiszen végül is ez a dolga, megy, amerre mondják, és udvarias semmiségeket mond a riportereknek. De ekkor elérkezik a megrázó pillanat, Fábry-t a saját mellszobrához vezetik, és megkérdezik tőle, hogy ugyan már, mit szól hozzá, ő pedig végtelen rezignáltsággal annyit jegyez meg, hogy a csaja biztos nagyon szeretné, kár, hogy nincs itt, majd rezzenéstelenül tovább megy. Szótlanul szégyenkezem a nézőtéren, és azon gondolkozom, vajon mi lehet a következő lépés ezen az úton. Melyik kósza művész előtt alázzuk meg magunkat teljesen feleslegesen, melyik orosz balett táncos vagy osztrák szubrett kap mellszobrot egy kellemes kis parkban, hogy a sündörgés egy meghitt pillanatában odavezethessük, ő pedig kínos visszafogottsággal továbbmenjen, azzal a meggyőződéssel, miszerint a magyarok még annál is hülyébbek, amilyennek történelmük alapján kötelező lenne. Túlteljesített szolgatempó, közömbösen elsétáló fenék.
Világítás lekapcs, stáb lebont, hazamegy. Csak a kinyújtott nyelvek erdeje porosodik tovább csöndesen a szüntelenül a mátyásföldi szitáló porban.

1 9 7 9.

Ha csak három szó közül választhatnék, 
 akár egy lány három öleléséből.
Mindegy, hogy melyiket.
Mindegy, hogy melyikhez tartozhatok.

Ha csak három halálom volna
 kiválasztva a sok száz közül.
Akár a sírgödör helye,
 oly lényegtelen, hogy merről fújt a szél ide,
 és még majd hová visz el.

Ahány mozdulat csak létezik,
 mind egy pillanatban képezik az egész végtelen
 ebédutáni ételmaradékát.
Mint egy lerágott csirkecomb
 csontszilánkos minden törvény, amit hiszünk.
Együtt hozzák létre a hatalmas folyó
 nyomon követhető hordalékát.

Hogy a tegnap állítómódja igaz,
 vagy a ma kérdőjele, nem tudom még.
Mert a létezés nagyon fukarul mér.
Csak a múlt voltja tudatosítja a mát
 és a holnapot.

Hogy ma jó a jó,
 és holnap már hazug a tegnap.
Az egész elhatározás mely űzött,
 vagy mi űztük tovább,
 mint a pillanatnyi indokot,
 mely nem képezte bennünk a rosszat,
 esetleg csak a még rosszat csupán,
 az órák múlásával egyre naivabbak,
 míg aztán ki nem nevetjük önmagunkat.

A múltba diszpergáló énünket,
 mely az egyetlen kapocs a jelennel.
Oly bután áll a jégveremben,
 míg ki nem olvad vízzé oldva a verejték, -
Folyékony homokóra.

A múlás, mely gyógyít,
 hisz maga a szenvedés is múlik,
 mind egy egyetemesség alatt,
 egy híd pillérei,
 az élet kövei.
A világ egy része,
 vagy menedéke.
                                                
1979. január