Mert létezésünk halálig tartó játék csupán.
A történések roncsoló agyara testedbe már régen belevágott.
A jövő foszló vászondarabkái sebeid eltakarják ugyan,
De nedvező vágyaid fájó hevében átüt gyorsan a tétova akaráson.

A jelen kincsei, mint rossz tépés csak lassítja kivérzésedet.
Iramtalan haladásod is csak tehetetlenséged durva paródiája.
A csapdákat készítő vadász prédává változott valamikor.
Már más célnak és misztériumnak lesz zsibbasztó agóniája.

Árvuló lelkedet mentenéd a forgatag üres alagsorából.
Pihentető álmot kutatnál a csöndben lassan haldokló éjben.
Fájó boldogságod tetőfokán dadogva markolod a semmit,
Amikor izzadó tested megadja remegve magát a kéjnek.

Ráncaidból felsejlik, hajdan fiatal és szép lehettél.
Az időt vádolod, pedig csak hűségesen szolgált téged.
Ez volt az ára boldogságod hömpölygő folyamának.
Arcredőidből csillogva aranylanak ki a bódító emlékek.

Hisz létezésünk életfogytig tartó önfeledt kergetőzés.
A hajadba tűzött margaréta száradó szirmát is elvesztette régen.
Fiatal vágyak beérett gyümölcsei már múltadban lakoznak.
Habkönnyű, fehér selyem lepleid, szürke zsákvászonná értek.