Életem derekán túllépve sem értem, hogy miért szerelmesedtek annyian belém. Mit találtak bennem? Az anyag lidércnyomásában, mert hogy vagyok? Talán valahol valamit megláthattak bennem, azt a megismételhetetlent? Azt a „viaszba mártott töretlenség”-et, ami már régen nem vagyok? Talán mert őszintén, két kézzel szórtam értékeimet? Mind a tékozolni, mind a gyűjteni valókat. A jussomat mindig kivettem, ahogy leróttam becsületesen mindig tartozásomat.

(mindenek elött)

Az anyagi világba teljesen bele olvadva számtalan kéjes éjszakát ízlelhettem meg ifjonti éveimben. Néha érzéki, máskor polgári, néha szolid, decens, olykor intellektuális, eleinte tartózkodó, aztán ordas, éhes farkasként marcangoló, kéjsóvár lányok prédájává válva kellett viselnem boldogan mártírrá válásom teatralitását, az áldozattá válás kissé perverz de inkább szarkasztikus élményével. Küzdeni az ellen, hogy ölük gigantikus gravitációval bíró fekete lyuka végleg be ne szippanthasson magába véglegesen.

Mert nem csak az ártatlan állat nyakának elvágásában van abnormalitás. Az áldozati báránnyá válás is a szexuális „aberráció” finom, átlátszó öltözékét viseli. Éppen úgy, ahogy a pókhálót húzzuk magunk után, ahogy elhagyott átjárókon gázolunk keresztül. Valamilyen jóvátételféle érzés ez bennünk, amivel tudva vagy tudatlanul vezekelünk, amiért korábban már néhány kapcsolatunkat barbár módon feláldoztuk vélt szabadságunk és önmegvalósításunk csalfa reményében. Mint egy buddhista reinkarnációs gyakorlat. Most én vagyok a kést tartó pap, holnap már ő lesz az az állat, amelyiknek a kést nyakára teszik. Attilánál (a Józsefnél) más textusban ez a vagy csalunk, vagy csalatkozunk ördögi köre.

Mégis, valami barbár orgia az, amely tovább penderít ebből a veszélyes ingoványból, újabb lápos vidék erekciódból kirajzó ellenállhatatlan gravitációjának erotikus cuppanásába.

De jó az Isten, jót ád. Kinek beteljesült, kinek beteljesületlen szerelmet oszt. Valami általunk kifürkészhetetlen zsűrizés alapján, mert úgy érezzük sokszor, hogy nem az érdemek szerint történik ez az egyetemes megjutalmazás.

Szánom mindazokat a pillanatokat, amiket valami ma már megmagyarázhatatlan indok miatt kihagytam. Máléságból? Érdektelenségből? Dacból? Talán pillanatnyi melankóliámból fakadóan? A tökéletességet kutattam mindig és mindenáron. Sokszor célt tévesztve alkudtam meg a kísértés nektárt csöpögtető földig rántó anyagi mivoltával… -másoknak be nem vallott kudarcomban. Mit tegyek? Hála Istennek én is gyarló vagyok, mert a méz, nyálat varázsoló semmihez sem fogható érzését azóta is kívánom, keresem.

A színes csaták, testet zsibbasztó párviadalok puskapor szagú illatát néha-néha még orrnyálkahártyámon érzem. Felsejlik néha egy-egy mozdulatban a régi beidegződés, hogy aztán belém marjon az emlék egészen a zsigerekig lehatolva…

De álljon meg a gyászmenet! Nem temetni jöttem Cézárt, hanem tetteit dicsérni. Nem a dagadó vitorláktól és a tengertől való búcsúmról szól néhol gyászos énekem, csak a boldog kalózkodás romantikájáról történő lemondásról szól keserédes dalom, aminek hajdan oly merész képei mára, már a hajnali köd leomló fátyola mögé készülnek elrejtezkedni. Néha már csak egy ködkürt hangja tűnik át az idő homályán, de a múltba mélyen ásva mégis csak sikerül a holdfényes, párától nehéz éjszakában meglátnom, ahogy átbirkózza sejtelmes sziluettjét a láthatóság határán - az emlékezet.

A mélyen alvó képek ismét megelevenednek, és a síri csöndben körvonalazódik egy „Fekete Gyöngy”, Jack Sparrow kapitány vezényletével, és én megborzolódok. Ha szerencsém van teliholdkor teszem, így az alakok, történések csontjáig lehatolhatnak emlékképeim. Olyan dolgokat is megérezve, amit akkor nem érezhettem meg, és megértenem most is csak nehezen tudok.

Minden nézőpont más és más, mégis ugyanannak a történésnek így már szubjektívvé váló részese. És mint a sínek közé esett Kosztolányija, látok úgy, ahogy nem láttam sose még.

Íme hát azok a stációk, ahová út nem vezet, vonat nem lassít, kikötő nem látszódik, csak testem egy-egy apró rezdülése jelzi a történéseket. Egyszer volt ugyan, de már lassan átlényegül az irkalapon, ahol tintától szennyezett pennámat vezetni vagyok kénytelen.