Évtizedekkel ezelőtt – de lehettek évszázadok is – könyvek, tanulmányok jelentek meg arról, hogy a beláthatatlan univerzumban az ember egyedül van. A minap kiderült, hogy a Mars bolygóra röpített és a Homo ludens által alkotott játékszer jeget talált.
A jég mágikus elem, fagyott víz, amely – ha folyik – igazi vegykonyha, összekeveri az elemeket, fehérjéket, mindazt, amiből élet keletkezhet. A modernnek nevezett kémiai gondolkodás szerint a folyékony víz maga a katalizátor, amely összehozza egymással az élet alkotóelemeit. A földi értelemben vett élethez mindenképpen kell a folyékony víz – az már jóval bizonytalanabb, hogy létezik-e másutt a földi értelemtől eltérő, másféle élet.
Mindegy. Május 25. óta türelmetlenül várt a világ. A Mars felszínén egy aprócska szerkezet kinyúlt a robotkarjával. Parányi markolójával beleásott a bolygó talajába. A robotkar végére szerelt kamera mindent látott: a két centiméter mély és harminc centiméter hosszú árokban egy fehér csíkot fényképezett le a vékony réteg alatt. Először arra gyanakodtak, hogy a robot egy sóréteget ásott ki. A fehér sáv azonban eltűnt. Csak a jég képes a szublimációra, amikor a vízjég nem hajlandó folyékony állapotba kerülni – például a híg légkör miatt –, hanem inkább elpárolog, és légneművé válik. Hogy mi következik mindebből, az egyelőre rejtély.
Május 25-én szállt le a Mars felszínén egy robot, amely 1976 óta először vájt bele egy idegen bolygó talajába. Az akkori Viking űrszonda azonban semmiképpen sem volt hasonlítható a 21. századbeli űrjármű fejlettségi szintjéhez. Ráadásul a Phoenix űrszonda érkezése előtt három robot is kószált a bolygó felszínén, és kettő még mindig dolgozik: a Spirit és az Opportunity – a Pathfinder utódai – fáradhatatlanul dacol a marsi porviharokkal, és csoda, hogy eddig miért nem lett az emberi és a gépi kitartás hősei vagy bajnokai. Az ő teljesítményüknél sokkal kevesebbért is egekbe emeltek emberi lényeket.
A Phoenix robotkarja most majd belehelyezi a Mars talajából vett mintát nyolc apró kemencéinek egyikébe, és bekapcsolja a fűtést.
A minta felmelegszik, a szondában lévő tömegspektrométer pedig – így mondják – kiszagolja az élet nyomait. Ha van a jégmintában baktérium vagy az életnek más nyoma, akkor az ember felkiálthat: Heuréka!
Csakhogy van is egy kis probléma. Sok jel mutat arra, hogy a Mars felszínét egykoron a víz is formálta, van üledékes talaj. De mi van akkor, ha a vízmosásokhoz hasonló formációkat milliárd éveken át a ritka marsi légkör, a szelek és a homokviharok alakították ki? Azaz fennáll a lehetőség, hogy ha az ember megtalálja is az élet nyomait, akkor az a milliárd évekkel előtti formájában létezik, amelybe a bolygó – mint egy időkapszulában – belemerevült. Mit kezdjen a mai élet a milliárd évekkel ezelőtti életformákkal?
Elképesztően részletes képeket közöltek a Marsról a bolygó körül keringő űrszondák. Gigászi hegyek, óriási kanyonok, kráterek. Földünk felszíne naponta, percről percre változik, tekintettel az esőkre, szelekre és a cunamikra. És a Mars? Meglehet, a Mars éppen olyan, mint hárommilliárd évvel ezelőtt volt, mert például a Grand Canyonnak is legalább húszmillió év kellett ahhoz, hogy ma magához csalogathassa a turistákat. Egyszóval a Mars talán megkövesedett bolygó, amelyen legfeljebb a néhány milliárd évvel ezelőtti állapotok tanulmányozhatók. A Phoenix laboratóriuma is már a mikroszkóp alá helyezte a talajmintákat: több mint ezer apró részletet regisztrált, de nem vett észre semmi különlegeset. Vulkáni talaj, üveg – és így tovább. A Mars arra bizonyíték, hogy az univerzum anyaga mindenütt hasonló. A marsi jég sem különleges, a Mars körül keringő műholdak már régen beszámoltak róla.
Az emberiségre az a megrázó feltételezés vár, hogy a világegyetem egyféle anyagból van gyúrva, és ha így van, nagy a valószínűsége annak, hogy az univerzum vegykonyhájában bárhol keletkezhetett élet, nem csak a Földön. Ostobaság lenne feltételezni, hogy a világegyetem egy parányi szeglete – mint a Föld – kivételezett helyet foglalna el.
Amikor 1990-ben Föld körüli pályára bocsátották a Hubble űrteleszkópot – és 1993-ban kijavították kisebb hibáját –, akkor a csillagtávcső kicsit visszanézett az időbe, mintegy 13 milliárd fényévnyire. Elképesztő tájkép tárult a földi néző elé: ez volt az igazi időutazás, de a valóságban nem igazán tárt fel új igazságot. Csillagok, csillagrendszerek alakulnak, születnek és elmúlnak, mint a földi élet. Edwin Hubble pedig – az amerikai csillagász, aki meglepte még Albert Einsteint is, amikor felfedezte, hogy a világegyetem egyre tágul – egy távcső névadójaként is beírta magát az emberi történelembe.
Arról van szó, hogy bármit fedezzen is fel a Marsra küldött Phoenix űrszonda, nem sokra megyünk vele. Legfeljebb arra jövünk rá, hogy az élet bármikor és bármely időpillanatban kialakulhat az univerzumban – legfeljebb nem találkozunk vele. Az a néhány tíz- vagy százmillió év, amely az életek kialakulását egymástól elválasztja, az éppen az élet természete miatt áthidalhatatlan. A zavar – vagyis az a kérdés, hogy egyedül vagyunk-e az univerzumban – rendszerint ebből az apró félreértésből táplálkozik. A világegyetemben ritkán van valami valamivel szinkronban. A párhuzamos létezés módja az univerzumban nem jellemző.
Azért mégsem értelmetlen, hogy a Marsra vagy bármilyen másik bolygóra az ember elküldje megfigyelő eszközeit. A Szaturnusz körül keringő Cassini, amely Huygens-szondájával felderítette a Titán nevű holdat is, az emberiség kimagasló teljesítménye – alig beszélünk róla. A Mars, ha a róla készült képeket nézzük, nyitott könyv, minden sci-fi író álma. A Hubble űrtávcső képeiből pedig kezdjük megérteni, hogy a világegyetemet nem az emberre méretezték.
Népszerű elmélet, hogy azért kell az embernek az űrutazásra készülnie, mert egyszer majd el kell hagynia a Földet. Az embernek ki kell rajzania, hogy tovább szállítsa az értelmet, a gondolkodást. Közben azt csak az ember képzeli, hogy az agyára szükség van a világegyetemnek, miközben azt sem tudja, hogy milyen más élet- és gondolkodásformák léteznek a világegyetemben. A gondolat sem tűnik éppen korszerűnek: ha lelaktál egy bolygót, akkor költözz a következőre, majd a másikra. És így tovább.
Bármit talál is a Marson a Phoenix űrszonda, nagy tanulság lesz az ember számára. Ha az élet nyomait fedezi fel, akkor arra figyelmeztet, hogy kozmikus méretekben az ember ideje bármikor lejárhat. Ha nincs élet egy hozzánk közeli és hasonló bolygón, akkor örvendezhetünk: kivételes szerencsénk volt, de hogy most mi jön, arról fogalmunk sincs. Ha pedig jégen kívül nem találunk mást, akkor hívhatjuk a kémikusokat: a szublimáció csodákra képes, nem kell ahhoz folyékony víz.
Végül levonhatjuk a következtetést: a világ legostobább emberi kérdése az, hogy egyedül vagyunk-e a világegyetemben. Az univerzum akkora, hogy földi agy felfogni képtelen. Még az sem világos, hogy a mi fogalmaink szerint való élet hányféle formában létezik. Az élet fogalma is homályos, erről a mélytengeri forró kémények körül létező szervezetek tudnának mesélni.
A Pathfinder, a Spirit, az Opportunity, a Cassini-Huygens, a Phoenix rólunk szól, de csakis rólunk: vállon veregethetjük magunkat, de tisztában kell lenni azzal, hogy az univerzum nem csak rólunk szól. Neil Armstrong, Buzz Aldrin felkavarta ugyan a Hold porát, de ettől a világegyetem még tágul. Elmehetünk a Marsra, mert megelégeltük a teljesen hasonló észak-amerikai tájakat. Sokat megtudhatunk a világokról, de ezzel csak saját történelemkönyveinket bővíthetjük. Az igazság az, hogy ma már többet tudunk a Marsról, mint bizonyos tekintetben a Földről.
Az elmúlt néhány év nagy tanulsága, hogy a fejlett technikával egyre-másra fedezzük fel az úgynevezett exobolygókat, a mi naprendszerünkön kívüli égitesteket, ahol talán a mi életformánkhoz hasonló társadalmak léteznek. Rossz elképzelni, mi lesz a következménye annak, ha egyszer elkezdünk egymással komolyan vitatkozni. Egyelőre jobb, ha maradunk a Marsnál.
Mi lesz, ha a Phoenix talál egy baktériumot a Marson? Kitör a forradalom, és felfedezzük, hogy a Föld egyáltalán nem különleges, csak egy aprócska pont az általunk Tejútnak nevezett galaxis legszélén. Világfalu, amelyet közönséges élőlények laknak, és roppant sokat képzelnek magukról. Világraszóló felfedezés lesz; de csak a mi világunkról fog szólni, a többiről nem.
Ezt pedig küldöm csak úgy. Eddig aligha jut el bárki is, így nem nagy baj, hogy csak egy valaki érti.
Forrás: MH. Fodor György
Utolsó kommentek