Egészen biztos voltam benne, hogy a csaj elutazott Isztambulba, miközben szegény, magányos Waits ivott egy hétig, kocsmáról kocsmára kóvályogva, mígnem a nő felhívta, hogy holnap érkezem a 675-ös járattal, remélem, kijössz elém. Mire Tom motyog valamit a telefonba. Erre persze a nő rögtön lecsap rá: „Részeg vagy?” Tom nem túl meggyőzően belemotyogja, hogy: „Á, dehogy”. „Berúgtál megint. Csak egy hétre kell, hogy kitegyem a lábam, és te megint részeg vagy. Tudod, mit, ki se gyere elém!” És lecsapja a kagylót. Isztambulban. Waits persze kimegy, áll ott, lóg róla a zakó, a lány leteszi a bőröndöt, és sarkon fordul, elindul a taxik felé, Tom meg odalép a bőröndhöz, felveszi, és bizonytalan járással elindul a lány után. Snitt. Természetesen ezek a párbeszédek el nem hangzanak a dalban, mégsem kell sok fantázia egy ilyen történet odakanyarintásához. Mert ez jön le a zenéből, de legfőképp a refrénből: "There’s a telephone call from Istambul: / My baby’s coming home today". Bocs, ha nem pontos. Tom Waits viszont pontos. Annak ellenére, hogy a szöveg egyes sorait amerikai születésűek sem értik. Amikor rákérdeztem, mégis mit jelenthet az, hogy: „The monkey rode the blade of an overhead fan”, akkor még könnyű volt elképzelni egy, a plafonon lassan kerengő ventilátor egyik szárnyán kuporgó majmot. Kocsmákban sok mindent lát az ember. De azzal már az anyanyelvűek sem tudtak mit kezdeni, hogy: „They paint the donkey blue if you pay”. Milyen szamarat? Miért pont kékre? S miért csak ha fizetsz? Megannyi kérdés. Ő pedig nyilván el nem árulná a választ.