Több mint harminc év múltán jöttem rá mi volt az a hiba életemben, ami miatt mindig háttérbe szorítottak, félre állítottak, és mindig mellékvágányra tereltek. Az ok nem volt más, mint egy 1951-es másfélsoros bejegyzés.

A húszas évek második felében születtem a trianoni Magyarország dél-keleti peremén. Apai ágon sváb vagyok. Nagyapám még kettős anyanyelvű volt, de a néhány éves apámmal és bátyjával megözvegyülése után költözött egy magyarlakta faluba. Mária Terézia alatt jöttek a mai Németország területéről. A törökök kiűzése után az elnéptelenedett ország déli részére számos európai országból telepedtek ide. Vonzották őket a jó minőségű földek, valamint a feudális terhek részbeni eltörlése. Tizenöt évig adómentesség, hogy gazdaságuk megerősödhessen, ráadásul felmentették őket és a következő generációt is a hadkötelezettség alól, ami akkortájt tizenhat év volt. Az így létrejött alföldi települések szinte kivétel nélkül homogén, különböző nemzetiségű közösségek voltak. Ezek a sváb faluk rendezettségükkel, relatív gazdagságukkal kitűntek a dél-alföldi többi társuktól, amik a XIX. század végén a „Viharsarok”-ként vált ismertté.

Én már egy magyar faluban láttam meg a napvilágot. Rokonaim körülbelül tíz kilométernyire laktak tőlünk.1943-ban láttam utoljára apám rokonait, unokatestvéreimet egy biciklitúra keretében. Aztán a háború után mindannyiukat kitelepítették, soha többé nem láttam őket. Amit megtudtam róluk a későbbiekben, valahol Bajorországban telepedtek le. A fáma szerint az akkor a szövetségesek által megszállt területekre érkezetteket bizottság vizsgálta meg. Elmondásuk alapján állapították meg azt az értéket, amit Magyarországon hagytak, és napi árfolyamon, dollárban kárpótolták őket a veszteségeikért, megadván az újrakezdés lehetőségének anyagi feltételét. De mondják az a generáció, amelyik visszatelepült, azt a tortúrát kiheverni már soha sem tudta. Magyarként haltak meg, német anyanyelvük ellenére az NSZK-ban, számára idegen földön. Mivel apám már németül nem tudott, magyar lányt vett el feleségül, megúszta a kitelepítést. Húszéves koromban érettségiztem. Részben év vesztes voltam, másrészt a háborús cselekmények miatt egy évet ki kellett hagynom, mivel gimnáziumomtól egy német hadsereg és a második ukrán front választott el a tanév jó részében. A 48-as fordulat után paraszt származásom révén kerülhettem fel Budapestre, ahol gimnáziumi társaim segítségével sikerült elhelyezkednem az egyik minisztériumban hivatalnokként. 1950-ben derült ki tüdő TBC-m, amivel majdnem egy évig kezeltek egy tüdőszanatóriumban a budai hegyekben. Majd meggyógyulva visszakerültem régi helyemre.
Alacsony beosztásom miatt az 56-os forradalom utáni tisztogatások is elkerültek, köszönhetően annak, hogy mindig is gazdasági vonalon dolgoztam. Éveken keresztül fel sem tűnt nekem, hogy mintha kimaradtam volna azokból a munkahelyi társaságokból, ahol jól éreztem volna magam. A hiányérzeten kívül ez nagyobb gondot nem okozott nekem, azzal magyaráztam, talán bennem van valami hiba, ami miatt sohasem tartottak társasági embernek. Lassan-lassan visszahúzódó ember lettem.
Csak a harmincas éveimben nősültem meg. Két gyermekem született. Feleségem pedagógus volt. Keresetünk soha nem volt túl sok, de annyi mindig volt, hogy nélkülöznünk sohasem kellett. Amíg munkatársaim kiváló előmenetelt mutathattak fel, én valahogy mindig visszamaradtam az előléptetésekben, pedig munkámra soha nem volt semmilyen panasz. Csak a kötelező fizetésemeléseket kaptam meg, a prémiumok mindig elkerültek. Az ott töltött harminc év alatt egyetlen egyszer sem kaptam beutalót sehova sem. Csak feleségem révén sikerült néhányszor kihasználni ezt a lehetőséget. Meg kell mondanom az igazat. Valahogy én is megkeseredtem ezek az évtizedek alatt a hiábavaló próbálkozásaim miatt érvényesülésem terén.
Feleségemmel minta házasságban élünk. Valahogy a magánszférába menekültem a munkahelyem frusztráló hatása elől. De hogy másik munkalehetőséget kerestem volna, az valahogy meg sem fordult a fejemben. A minisztériumban mindig az átlag felett lehetett keresni. Más hasonló munkahelyek tíz-tizenöt százalékkal alacsonyabb jövedelmet biztosított csak, és feleségem pedagógus fizetéséről azt hiszem nem kell sokat beszélni. A négyünk tisztességes megélhetéséhez szükség volt erre az állásra. Az évtizedek múltak. A gyerekek is kirepültek. Mindkettő érettségizett, szakmát tanult, biztos egzisztenciát alakítottak ki maguknak. Családot is alapítottak, jelenleg három unokám van.
A nyolcvanas évek elején került sor nyugdíjazásomra. Akkortájt szokásban volt, főleg a minisztériumokban, hogy nyugdíjazáskor a delikvens megkapta káderlapját. Nálam ez valahogy, akkor még nem értettem, elfelejtődött. Nyugdíjazásom után külön ezért kellett bemennem régi hivatalomba, ahol furcsa ellenállásba ütközve, épp hogy sikerült a másolatát megszereznem. Csak otthon bontottam ki a zárt borítékot. Hiába na!  Az ember mindig is kíváncsi a róla kialakult véleményről. Amikor először végig futottam, nem akartam hinni a szememnek a megdöbbenéstől. A papír először kiesett még a kezemből is. Szerencse, hogy egyedül voltam otthon, látványom nem ijesztett meg senkit.
Több mint harminc év múltán jöttem rá mi volt az a hiba életemben, ami miatt mindig háttérbe szorítottak, félre állítottak, és mindig mellékvágányra tereltek. Az ok nem volt más, mint egy 1951-es másfélsoros bejegyzés. Akkortájt engedtek el a tüdőszanatóriumból, és valaki, (az írását látván elég primitív ember lehetett) azt jegyezte fel lapomra betegeskedésem idején, hogy „beteges hajlamú”. Valószínűleg ő nem lévén tisztában ennek a kifejezésnek pejoratív értelmével. És akkor, ott harminc év után esett le a tantusz. Kollegáim miért kerültek, miért maradtam ki minden előléptetésből annak ellenére, hogy szakmai munkámmal minden felettesem tökéletesen elégedett volt. Lényegében megbélyegezetten kellett közöttük annyi időt leélnem. Az a két szó volt a kerékkötője mindannak, ami életem szekerét olyan fájdalmasan lelassította, és most már behozhatatlan hátránnyá növelte.
Az elmulasztott örömöket már nem pótolhatja semmi. Csak valami zsigerekből kiinduló furcsa remegést érzek azóta ha eszembe jut, amit olyankor érzünk, ha valami fontosat vesztettünk el az életünkben, vagy lekéstünk valami fontos vonatjáratot vagy csatlakozást. Egész életemet ezzel a hendikeppel éltem, bár tudatlanságában végig. Mintha valami lényeges játékszabályt nem közöltek volna velem, amit mindenki más ismert, és nekem vért izzadva kell konstatálnom ennek a nem tudásának végzetességét. Mint egy megnyesett szárnyú madár, aki repülni nem fog már soha. A szárnyaival ugyanúgy verdes mint a többi, de nem emelkedik a levegőbe és ennek az okát egyáltalán nem érti.
Feleségemnek nem mutattam meg a dokumentumot. Miért okozzak az ő életébe is törést, ha már érdemi változást nem is okoz. Eltitkoltam előle. Huszonöt év után először valamit. De azóta furdal a kíváncsiság. Vajon ismeretlen „jótevőmmel” mi lett. Rajtam kívül hány embernek rondított bele az életébe akár tudva, vagy így, mint nekem, tudatlanul. Ő rá valahogy haragudni igazán nem is tudok. Inkább arra a világra, ami ezt lehetővé tette. Emlékszem 44-ből azokra a szerencsétlenekre, akiket környékünkről deportáltak és végül a haláltáborokba kerültek. Nagy sárga csillagjaik beleégtek az emlékezetembe. Az én csillagom a hátamra lett felvarrva, rajtam kívül szinte mindenki látta, csak én nem. Persze a „bűnöm” is más volt nekem, mint nekik, ahogy hála Isten más lett a  büntetésem.