Hintamester beharangozta - s ha már így tette, meg nem hazudtolható -, amíg Dr. H.-val és a többi barátainkkal a horgászat művészetének hódolnak Kölcsey földjén, addig én tartom rettegésben gondolataimmal a minket megtisztelő olvasókat.

Nos, csapjunk bele a lecsóba, ahogy Misibá tette ama késő őszi estén odahaza, miként a konyhában békésen elkívánta fogyasztani jól megérdemelt vacsoráját, ám Julis asszony ott állt fölötte, mint mindig, de most csípőre tett kézzel, és csak mondta-mondta. Te Öreg, ebből nekem most mán elegem van. Vén fejedre megint összeszedtél valami cafkát és folyton későn gyüssz haza. Mert ugye, csak is cafka lehet a dologban, mivel nem vagy pacsuli szagú, mint az „úri dámáktól” szoktál lenni, és nem találok a gallérodon vörös hajszálakat sem. Vöröset persze, mert tudom én, a vörösökre buksz, te kujon. Az az átkozott Vakló sem lehet, mert a kocsmából füstösbüdösen böfögve szokott a méltóságos úr haza gyünni, most meg nem. Itt csak is cafka lehet a dologban. Valld be te Öreg, valld be! De én aztán befejeztem. Főzzön rád az a mindenki babája, mossa a szaros gatyádat. Majd meg tudod te Öreg, hogy milyen jó vót az én birkapaprikásomat enni, és sötétedés után rámszorulva a faromat simogatni. Majd megtudod te Öreg! Nem is úgy van ám az. Nehogy mán az a riherongy csak úgy megkapjon te Öreg, meg hogy néked is jó legyen. Elébb még kikaparom annak a dögnek a csábos szemét és a sodrófával eltöröm mind a tíz ujját.
Elég vót már Julis, ordította el magát Misibá, és kanalát belevágva a lecsóba, s a székét hátra rúgva felugrott! Elég! Elég! Elég! Nem értesz te semmit Julis. Feltépte a konyhaajtót és kiviharzott a gangra. A lépcsőnél aztán csak megállt. Fújt egy nagyot, nekidőlt a korlátnak, és rágyújtott a szokásos kapadohányára. Rosseb abba a vacak lecsóba, ez a Julis mán megint ráérzett. Valóban nő van itt a dologban, csak másképp, mint ahogy a zsémbes gondolja. Másképp bizony. Honnan tudná a pára, hogy az a fránya pingált nő, ott a falon a muzéumban, az babonázott meg. Attól nem tudok én nap, mint nap olyan könnyen elszakadni. Kellett nekem arra a Ragyás Tónira hallgatni és elvállalni a trógerolást abban városligeti nagy házban.
Persze, kikaparja a szemét, meg összetöri az ujjait. Közelébe se mehet annak a nőnek, vagy lánynak. Azt ha mégis megteszi, akkor meg bezsuppolják. Na, majd csillapodik a Julis. Úgy szokta. Aztán csak lehet vele beszélni. Eddig jutott a fejében Misibá, mikor úgy határozott, lemegy a Vaklóba, s iszik egy nagyfröccsöt a szokásos kaparós száraz fehérből. Neki is jól fog esni, meg a Julisnak is lesz némi igaza, hogy pörölt.

Mitagadást, majdhogynem így voltam ezzel a csodálatos festménnyel én is. Egy verőfényes március-áprilisi hétvégén családommal múzeumba mentünk. Semmi célzatosság, csak úgy, had érezzük magunkat kultúrlénynek. Kóboroltunk a műkincsek között, s egyszer csak megláttam, ezt a félhomályból megvilágított remekművet. Leonardo da Vincinek tulajdonítják a kis fatáblára felvitt festményt, Kócos leányfej a címe (La Scapigliata), s a Galleria Nacionale Parma tulajdona. Egyszerűen elvarázsolt, ez az öreg, zöldes ámbrával elkevert umbrafestékkel készült vázlat, - nem tudtam tőle elszakadni. Az ide bemásolt rontott digitalizált változat, töredékét sem adja vissza annak, amit ott színben, fényben, árnyékban láttam, hangulatában éreztem. De mégis. Még így is fantasztikus. Legalább ötször visszamentem a múzeumban a képhez, a teremőr hölgy már kiszúrt, s gyanúsan méregetni kezdett. Végül a párom vonszolt el onnan vigasztalva, és nem féltékenykedve - ó majd szerzünk róla neked élethű fényképet. Azóta se. Magyarországon ez nem árucikk, nem beszerezhető. Az interneten találtam eme nem túl jó minőségű képet, kinyomtattam, s azt nézegetem oly sokszor még mindig. Akár mikor veszem a kezembe, másodpercek alatt magához vonz, kikapcsol a napi forgásból, s kellemes békesség áraszt el. Csodálatos a művészet, még az olyan faragatlan mű(nem)értő számára is, mint amilyen vagyok. Kellenek a festmények, szobrok, szimfóniák!

„A festészet nagyobb igazsággal, hívebben állítja az érzékszerv elé a természet műveit, semmint a szavak vagy betűk, viszont a betűk hívebben állítják a szavakat az érzékszervünk elé, semmint a festészet...” (Leonardo da Vinci)