Én most egyedül csak a verseidről akarok tudni. Arról a szenvedésről, ahogy a mindennapok képmutatásának nyomókötése alól átüt a valóság, és ennek ellenére néha értetlen marad így is az igazmondó mesélő.

-Nagyon csendben vagy.-
-Ki kellett egy kicsit fújnom magam.-
-Na, csak nem elfáradtál egy kicsit?-
-Így is lehet mondani.-
-De mintha visszatért volna arcod színe.-
-Ne aggódj! Nem voltam beteg.-
-Hát akkor mi volt ez a hosszú csend?-
-Ismerheted a jó dramaturgiát. Talán csak general pauza volt.-
-És akkor most már újra a régi vagy?-
-Sajnos olyan mint régen, már nem leszek soha.-
-Valami megmásíthatatlan történt?-
-Igen. Egy évvel öregebb lettem.-
-Akkor bölcsebb is lettél.-
-Lehetséges.-
-Az jó, mert a régebbi életfilozófiádban találtam néhány ellentmondást. És a stílusodban is néha bizonytalanságot véltem felfedezni. Ugyan a Pink Floydot nem volt szerencsém ismerni, de rajongásod kicsit olyan burzsoá, úri huncutságnak vélem, ami igazán távol áll külvárosi proletár lelkemtől.-
-Rendben. Lehet, hogy igazad van, de mindenkinek lehet valami gyengéje. Kispolgári, de összkomfortos életem, ami a tanulás, munka, családalapítás, boldog házasélet, tisztes javak megszerzéséből áll, a látható síkon minden létezőt kitölt. Teljes és egész. De a tó felszínén lévő apró fodrozódások, egy másik tér határfelülete. Itt szól a zene, itt íródnak a versek, itt válnak írásokká a történetek. Ez egy másik stáció, aminek köze van az előzőhöz, de hála Isten teljesen független tőle. Csak meg kell találni az egyensúlyt, hogy aztán ne tudjon elterebélyesedni a másik rovására. Ez is művészet, csak teljesen más.
-Ezért nem fogsz belehalni, mint ahogy mi szoktunk?-
-Kik szoktak belehalni abba, ami értelmet adott az életüknek?-
-A mártírokra gondolsz?-
-Nem csak rájuk. Azokra, akik a túlélés logikáját feladva szembe mentek a többiekkel.-
-Hidd el, ha kellően hajt az igazad, nem is olyan nehéz az ösztöneid ellen lépni.-
-A tűz varázslatára gondolsz, amit egyre közelebbre vonz magához, amíg halálosan meg nem perzselődsz?-
-Arról is és még valami többről is, amit egyszerű halandó nem érthet.-
-Nem szoktál ennyire patetikus lenni. Amiért szeretem verseidet az az a forma, ahogy a leghatalmasabb dolgokról is egyszerűen, tisztán és érthetően tudsz beszélni. Ahogy a szerelem éteri létezését a matéria a fizika és a kémia folyamatáig le tudod mezteleníteni. A csodát és a szörnyűséget is ugyan azzal a törvényszerűséggel, egyszerű képekkel bírod elővarázsolni a mindennapokból. Én ezért csodáltalak mindig, ezért is voltál a költészetben a példaképem.-
-Ne hidd, hogy ilyen csodálatos vagyok, csak most éppen egy sarjadó szerelem ölében ringatózom, újra boldog gyermekké válva a Mindenségben.-
-Én nem a stiklieidről beszélek. Hogy hány ember sérült meg a vélt igazadtól vagy buta gyarlóságod miatt. Hányan bántódtak meg akaratlan vagy akart, de ügyetlen mozdulataidtól. Az hogy lábad nyomában tört nyakú fűszálak garmada marad, az természetes. Mert ugyanolyan gyarló vagy te is, mint minden más ember. Én most egyedül csak a verseidről akarok tudni. Arról a szenvedésről, ahogy a mindennapok képmutatásának nyomókötése alól átüt a valóság, és ennek ellenére néha értetlen marad így is az igazmondó mesélő. Hogy ami neki fáj, másoknak csak émelygés, alig észrevehető zsibbadás. Ami neki szép, másoknak taszító és frivol. És hogy a mások önző gyönyöre neki, soha nem múló fájdalmat okoz. És itt rejlik számomra a csodált zsenialitás. Hogy így biztos vesztesen is küzdeni kell, és Laokon főpap talán majd egyszer mégis ki tudja szabadítani egyik fiát. Tudod, azok a speciális fogások és trükkök teszik a mestert, amit megtanulni nem lehet. Amit az adandó pillanat varázsa csiszolja gyémánt csillogásúvá és semmi más.
Minden megírt vers, egy mentális ujjlenyomat. A szavak mögött rejlő értelem túl kevés. A lényeg a bennük lévő kovász, ami az olvasóban érzelmeket gerjeszt. Mindenkiben mást és mást, de újraolvasásakor mindig ugyanazt. Nem vagyok Rolling Stones rajongó,-
-Mondjuk én sem. Nem is ismerem őket.-
-…bár meghajolok zenéjük előtt. Mégis ahányszor az Angie dalukat hallgatom. Beugrik az a hetvenes évekbeli balatoni nyár. Egy kamasz szerelem, és annak a lánynak a mosolya, bele merülésre késztető kék szeme. És a korosztályombeliek közül majd mindenkinek van ehhez hasonló, féltett emléke, ha ezt a számot hallja. De a zenénél a szó valamivel egyértelműbb. Ha a zene előhoz emlékeket és érzelmeket, hisz a régi együgyű dalocskák mára már csak ezért létezhetnek, feltételez valamilyen együtt létezést. Sokszor nem a dal hangulata kelti, hanem együttállása az akkori érzésekkel. Lényegében csak felcímkézi a történést vagy érzést, és így már a dal hallatán automatikusan előhívható. Itt az együttállás a döntő és nem a tartalom.
A vers teljesen más zugában dolgozik agyunknak. Egy leírt gondolat magában is kelthet érzést. Noha először hallod, hajdani emlékhez nem kötődhet, csak feltételezi a közös tudatalattink létét. Hiszen ugyanazokkal a közös szavakkal és közös valósággal operálhatunk. Ha azt írom, hogy „elhagyott temetők tücsökforgatagában” gondolom mindenkinek beugrik egy tikkasztó nyári délután valahol Magyarországon vagy itt a Földön, ahol egy gazzal benőtt sírkert kopottas, szürke kövei között bóklászott. Nem kell többet írni. Érzed a vibráló napsütést, a cserepesre száradt ajkadat, a verejtékfoltokat, érzed a lábad alatt eltörő fűszálak illatát, a száraz növények szúrását, reccsenését, a rovarok hangkeltésével elvegyítve. E rövid lakonikus mondat nem béklyóz le. Nem kényszerit jelzőivel, hogy eltérítsen saját belső érzéseidtől.  Itt a kevés nem hogy sokkal több, hanem a minden. A magánzárka faltalanul végtelen térré nyílhat. Mert az alkotó arra bazíroz, hogy az olvasó is ugyan abba a földi világba született egykor bele. És reméli, hogy mi mind 28-asok vagyunk, és mi félszavakból is megértjük egymást.-
-No ezt a végén már nem értettem. Szóval ott tartottunk, hogy vége lett a csendnek.-
-Te késztettél rá, hogy újra megszólaljak. Neked nem válaszolni nem lehet. Ez meg az én belső késztetésem.-
-Jól van fiú! Akkor csak így tovább.-
-Fiú? Majdnem húsz évvel lehetek idősebb nálad.-
-Valóban majdnem húsz évvel, és ahogy az elején mondtam, talán egy évvel megint bölcsebb.