Már megint nedves hideg van és közeleg a tél, irtózik tőle minden porcikám. Nem elég, hogy már azt sem tudom mikor tekertem egy kicsit, ráadásul még ez is. Mit szépítsem a dolgokat, megkoptam, berozsdásodtam s örülhetek, hogy Gabó még nem passzolt át a cserzett bőrű ószeresnek, aki biztos ízekre szedett volna rég és végleg romokban hevernék. Tihi eddig jutott a gondolataiban, mikor a fészer tetején halkan elkezdett dobolni az eső. Szerette ezt a hangot, ilyenkor mindig végtelen nyugalom árasztotta el. Most sem volt ez másként. A kopogó ritmus elűzte mélabús hangulatát és eszébe jutatta azt a nagy zivatart hajdanában, mikor Gabóval eszeveszett tempóban hazafelé száguldott. Az elsuhanó autókról a vizes aszfalt sáros leve a pedálok fölé csapódott, már látni sem lehetett rendesen. És akkor jött az a fránya ferde vasúti sín a bazalt kockáival. Semmi gond, ahogy szoktuk, kicsit jobbra billenünk, aztán közvetlen előtte balra, szinte merőlegesen keresztezve rajta át, s repülünk tovább. De akkor, ott nem így történt. A kockakövön jött a megcsúszás, a kerék kifordult s a sínvályúban megakadt, szaltó és valóban repülés, majd puffanás az aszfalton. És úrrá lett a rémület. Centikre süvített el egy Zil teherautó, félelmetes volt menetközben alulról látni a pörgő motort és a kardántengelyt. Azután Gabó a vállán vitt haza, s napokig csak velem foglalkozott, hogy újból jó legyek. Tihi sok-sok év távlatából is beleborzongott.
Jé, elállt az eső – csak most vette észre –, ám tovább fűzte gondolatait. Micsoda idők voltak azok. Mikor Gabó fogadásból Julival a vázon hajtott fel a hídra, mérve az időt, hogy ki a leggyorsabb. Recsegett a lánc, egymáshoz értek a testek, hullottak az izzadságcseppek, s végül a király, király maradt. Vagy a hajnali kerekezések a városon túli benzinkúti nyári munkára, aki előbb ért oda, övé volt a reggeli benzinjegyes jatt. És az ártéti iszapbirkózás a horgászatból hazatérőben botokkal, halakkal, férfias küzdelem volt a javából. Pezsgett az élet akkoriban, folyvást történt valami. Most már csendesebb minden, de olyan jó volna még egy kicsit, csak kicsit pörögni. Persze, rendbe kéne szedni magam, ám ehhez én kevés vagyok, Gabó is kellene hozzá, ő viszont már nem foglalkozik velem, tán el is felejtett.
Ekkor nyílik a fészer ajtaja, a szürkületben berepül rajta a kerti locsolócső tekercse. Tihi gondol egyet, itt az alkalom a figyelemfelhívásra. Csendesen rádől a gumicsövekre. Gabó odanéz, már káromkodna, ám miközben visszaállítja az öreg Tihany kerékpárját, eszébe jut, tényleg, rendbe kéne rakni tavasszal. Rám férne a mozgás. Szerettem is, tudtam is bringázni. Újra meg kellene próbálni, legalább itt a környező utcákon. Végül nem szól semmit, bezárja az ajtót. Tihi szívet melengető érzéssel magára marad. Ezt a kört megnyertem, állapítja meg. Az élet szép és nincs is már olyan hideg.