Évezredeket „mulattunk” végig, mire sikeresen elszakadtunk természetes közegünktől. A Dzsungel mélyétől a szavannákon át a Piramisokig. Egy gombnyomás is elegendő lenne ugyan, hogy reseteljük az eddigi néhány millió évet. Hisz urak lettünk immár és parancsolók. Mégis, ha holdfényes éjszakákon meghalljuk ordításukat ismét össze-vissza dobog a szívünk. Hívhatjuk oroszlánnak, tigrisnek, jaguárnak, kontinense válogatja. A mi világunk része, szegényes négydimenziós terünkké. Róluk tudunk, féljük őket, néha áldozataik leszünk. Ebbe már valahogy belenyugodtunk. Kusza, veszélyes világunk részei ők mindannyian. De valahol a Hold túlsó felén, a nem láthatón, kékes, misztikus fényben, az éles horizontot is áttörve, szellemidéző táncot lejtve valami ott rejtőzködik. Az álom sejtelmes dimenzióját uralja. Nappal nem is tudunk róla. Azt hisszük, ha egyáltalán létezik, akkor is megfoghatatlan áttetsző fátylak mögött bujkálva menekül a valós világ elől. De létezik, és létezésének bizonyítékát immár műszerek kémlelik, mint csillagvizsgálók a végtelen teret. Alvási apnoénak hívják, magyarul éjszakai légzéskimaradás, és ez a fulladás csak intenzitásában különbözik az akasztott emberéétől. Nem üvölt bele az éjszakába, létezése ébren fel sem fogható. Harapásai mégis halálosak, még mi partra vetett halakként tátogunk.

Több mint tíz éve tudok horkolásomról. Környezetem részben megszokta, bár fiam csak akkor hajlandó egy légtérben aludni velem, ha a falakon kívül vérszomjas informatika tanárok garázdálkodnak, miközben nyelvtani törvényeket kérnek számon a kikeveredett szerencsétlenektől. Abban a hitben éltem idáig földhözragadt életemet, hogy ez ellen nem lehet igazán tenni. Mígnem egy tudományos összejövetelen, fel nem hívták bár köztünk maradjon férfias, de nem egészséges éjszakai tevékenységemre a figyelmemet. Hála egészségügyünk messzelátó átszervezésének, az alvással foglalkozó intézetünk Buda hepehupás vidékéről a biztosabb Pest lapályára költöztette. Természetesen önszántukból jöttek és elmondásuk szerint, dalolva. Orvos létemre, így utólag is meg kell, hogy kövessem őket. Korábban munkájukat, amit nem nagyon ismertem, úri huncutságnak tartottam. Működésüket magamon is megismerve új értelmet nyert a hazánkban amúgy is mostoha gyermekként kezelt prevenció. Tevékenységükkel, ha áttételesen is, de életeket mentenek nap, mint nap, sanszot adva a korábban magukra hagyottaknak. Elfogadtam az általuk felkínált lehetőséget. Jó lovagként fölvettem az arcomba csapott kesztyűt. Megküzdök az ellenséggel, ha győzök, ha veszítek, még akkor is, ha kísérletem szélmalomharc lesz csupán.

Az ötvenfelé tartó szervezetem amúgy is egy kormányválság felé tartó országnak tűnik, ahol már az ajtón dörömbölő öregedés rúgja fel az eddig régóta működő kormánykoalíciót. Kezdődő fáradékonyság, fulladás a lépcsőházban, kényesedő gyomor, lustuló hólyag  és keményedő prosztata, vizeléssel megszakított éjszakák, rövidülő ámbár még parádés erekciók (mondani persze nem kerül semmibe), csikorodó izületek, terebélyesedő úszógumik, ami sokunknál már gumicsónakok, de a jövőbe vetett töretlen bizalom szegélyezi azokat a stációkat amit mi még röptünknek érzékelünk. Azonban a kívülállók, már szívükhöz kapnak zuhanásunk látván, és keresztet vetve veszik tudomásul azt. Nagy ívű attrakcióinktól egyre gyakrabban ül ki arcukra a rémület.

Mindezeket a nyűgöket, bajokat is szeretném alvási problémámra fogni, persze majd az idő kirostálja a pelyvát, mi az ami orvosolható és mi az ami már megváltoztathatatlanul adott. Mindezek ellenére újra túláradó optimizmusom festi kékebbre az eget, zöldebbre a mezőt, hogy összes bajaimra a remélt ír megtaláltatott. De ez már megint olyan, mintha költészet lenne. Attila (a József) távoztában visszanéz, éppen csak elmosolyodik, miközben kivillanó fogai halkan gyűjtik magukban egyre az idegen anyagot.