Annyi hatalmas szó elrepült már fejünk felett,
hogy Bábel elbújhatna szégyenében.
Nem volt erőnk még sohase annyi,
hogy kimondhassuk, - Sok még a vétkem.
Hitegettük inkább egymást, de főleg magunkat.
Szent dolog lett így az ember vásár.
Míg el nem adtuk a józanésszel önmagunkat.

Eszünket égő venyigére dobtuk.
Építettünk egymás közé
hatalmas papír hídpilléreket.
Kecses kézmozdulatot diktáltunk
minden érzelgős mondatunkba,
mint a táncoló indiai, gyerek szüzek.

Könyvbe valóak lettünk immár,
mint a mitológiai félistenek.
Hisz Kirké igazsága vétkünk.
Túl sokat kívánt az étkünk.
Hisz disznóvá tudtunk válni a sáros gödörben.

Mert nem vagyunk az Olymposzra valók,
és az Olymposz sem való a Földre.
Azt hittűk kétezer év alatt megalapoztuk a szeretetet,
Könyvet is írtak róla ezerszámra,
útba is igazított, mint vakot az elemlámpa.
Szárnyat ragasztottunk hogy repülhessünk,
de csak a földön végeztük szárnya törötten.

Mert mindig jobban vonz és kényelmesebb mások vágya,
és talán bizonytalanságunk örök vádja
engedi meg ezt a megengedhetetlent.
Hogy másokkal indulunk
és másokkal érkezünk.
S tán mert valaki egyszer igazat hazudott,
és azóta mindent elhiszünk.