Gyermekkorom óta, a vasárnapi családi ebédeknek mindig megvolt a hétköznapi kisünnepek hangulata. Délelőtti nagy sürgés-forgás a konyhában, édesapám az alapanyagokat hozta a pincéből, bátyám és én tisztítottunk, aprítottunk, édesanyám lábosokat melegített, pirított, kavart, s közben szép lassan kellemes illatok terjedtek tova az egész lakásba. A déli harangszó közeledtével, megszokottnál egyre több fogás került az asztalra, és a teríték is jóval díszesebb lett. Valahogy így van ez ma is.  Most például raguleves, sült marhaszelet krumplival, ribizlispite, tehát csupa ínyenc falat várt reánk. Mint már írtam, nem vagyok nagy rajongója a vörös boroknak, de úgy éreztem, ehhez mégis csak tartalmas vörösbor dukál. Az év végi ünnepek során kaptam egy palack California Cabernet Sauvignon-t, így megfelelő hőmérsékletre hozva, azt tettem az asztalra. Később aztán szembesülnöm kellett vele, hogy hibáztam. Hibáztam a választással, és mert kitöltés előtt meg sem kóstoltam. Azokhoz az ételfinomságokhoz képest, méltatlan volt ez a bor, na jó csak nem megfelelő. Szeretteim arcát látva a kortyolgatás közben kissé elszomorodtam, de eszembe jutott, hogy kedvenc Borműhelyemben járva, nem is oly régen vettem én más Cabernet Sauvignon-t, s lehet, azt kellett volna felszolgálnom. Úgy határoztam, estére megtudom, a borválasztásom volt téves, vagy csak a gyártóé? Van-e a laikus számára is érzékelhető különbség a két palack, és tartalmuk között, vagy sem?

Miként gondoltam, úgy is tettem és délután az Ostorosi Szélhegyi Cabernet Sauvignon-t (2004.) is fogyasztói módon „vizsgálat” tárgyává tettem. Örömmel konstatáltam, hogy alapvetően helyes volt az eredeti elképzelésem. Ettől a bortól már azt kaptam, amit vártam. Cabernet sauvignon szőlőfajtából készült jó bor telt, mélysötétpiros, fűszeres gyümölcs illatú, taninokban gazdag de mégis diszkréten kesernyés, s mint ilyen, jól illik a húsokhoz, sültekhez – legalább is szerintem. Az ostorosi mindezt adta megtoldva avval, hogy nyeléskor lágy selymesség érzetét keltette. A californiai bor viszont, túlzottan könnyűnek, durvának bizonyult, és mindent felülíróan fanyarkeserű volt. Vagy rossz évjárat, vagy fiatal kor, vagy sokáig tartó hordós érlelés, de valami nem sikerült ennél a nedűnél. Kár érte, mert érzékelhetően hozzáértők bort akartak készíteni, de ez lett belőle.

Viszont a szőlőn kívül találtam valami közöset a két palacknál, a pocsék címkét. Az ostorosi olvashatatlan, nélkülöz minden figyelem felhívót, a califoniai semmitmondó, adat- és információhiányos. Persze tudom, a beltartalom a lényeg, de azért nem árt a jó megjelenés sem. – Félre értések elkerülése végett, most a borokról beszélek.

Mitagadást, dagadt honfiúi keblem, mivel nyugodt lelkiismerettel megállapíthattam, hogy a magyar borok, a magyar borászok még mindig kiválóak. Annyira jók, hogy estére már az Ostorosi Szélhegyi Cabernet Sauvignon palackbéli mennyisége is jelentősen megcsappant, s én Kazinczy-s hangulatban ellazulva jó kedvre derültem.

 „Fogy az élet, s nemsokára / Szép korom majd elrepűl;/ Érzem, messze nincs határa, / S majd komor telére dűl. / De borral sebes szárnyának / Lépvesszőket hányhatok, / Bort hamar, bort! Múlásának / Ha iszom, kacaghatok.” (Bor mellett – részlet)