Nem, nem néztem el...

Ma reggel a XVII. Kerület és Nagytarcsa közötti réteken – ahol most nagyerőkkel készül az M0-ás – kóvályogtunk a kutyákkal. Van néhány bevetett parcella, de inkább elhagyatott megműveletlen területek ezek. Bill is furcsán nézett ahogy Dr Watson -aki fél éves siheder- konfliktusba keveredett egy madárijesztővel.

Aztán tovább haladván megmerevedtek az urak és mozdulatlanul figyeltek egy pontot a földön. Odakocogtam és kb. fél percig  nézhettem egy, a magyar gerinces fauna elismerten legveszélyeztetettebb fajának példányát. (Teljes magyarországi állományát 500 példánynál is kevesebbre becsülik.) A negyvencentiméternyi csoda aztán becsúszott a fűbe. Féken tartva a kutyákat elsétáltunk.

Mert mit is tudhatunk erről az 1974 óta védett, 1988 óta fokozottan védett, 1992-től pedig természetvédelmi szempontból a legkiemeltebb kategóriába tartozó (természetvédelmi értéke 1.000 000 Ft.) arisztokratáról:

Méhely így ír 1912-ben:
"Budapest környékének lapályos részein régebben sokkal gyakoribb volt, az utóbbi években azonban megfogyatkozott s a haladó kultura következtében mind távolabbi tájakra szorult. A puszta területeket beépitik, vagy mivelés alá fogják, hangos lesz a tájék, megváltozik a vidék arczulata s a vipera az örökös nyugtalanitás következtében kipusztul, vagy pedig elvonul oly vidékre, a hol még nem jelent meg az ember, az ő önös, mindent felforgató munkájával." A korábban kiszámíthatatlan vízjárású területek a csatornák kiépítésének köszönhetően alkalmassá váltak nagytáblás művelésű hasznosításra, mely a gyepek nagy részének felszántását eredményezte. A megmaradt kaszálókon az intenzív mezőgazdasági tevékenységgel járó gyephasználat a faj számára kedvezőtlennek bizonyult. Tovább ritkította állományait a kereskedelmi célú gyűjtés, és a szándékos pusztítás. A megmaradt, kislétszámú populációk sérülékenyekké váltak, s már kisebb lokális katasztrófák is elegendőek lehetnek felmorzsolódásukhoz.

A rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis Méhely, 1893) sztyeppmaradványok lakója. Mai állományai változatos mikrodomborzatú, nedves és száraz gyeptípusok alkotta réteken, legelőkön maradtak fenn, ahol az élőhely változatos mikroklímát és gazdag táplálékbázist biztosít. Téli időszakra dombhátakban lévő rágcsálójáratokba húzódik, ahol hibernált állapotban vészeli át a hideg napokat. Tavasszal, a nászidőszakban a hímek különösen sokat mozognak, ilyenkor a legvalószínűbb, hogy megpillantjuk őket. A nőstények - a napsütötte napok számától függően - nyár végén, szeptember elején fialnak, általában 6-14 eleven utódot hozva világra, melyek 12-16 cm hosszúak és alig 2 g a súlyuk. Három-négy éves korukra válnak ivaréretté. Méréseink szerint a legnagyobb termetű hím 47,1 cm, míg a legnagyobb nőstény 59,8 cm volt. A fiatal egyedek elsősorban egyenesszárnyúakkal (sáskákkal, szöcskékkel, tücskökkel) táplálkoznak, míg a felnőtt példányok gyíkokkal, madárfiókákkal és rágcsálóivadékokkal egészítik ki étrendjüket. A rákosi vipera mérge felnőtt emberre gyakorlatilag veszélytelen, a marás - bár a faj óvatos életmódja és ritkasága miatt ez manapság nagyon ritka - méhcsípés-szerű, gyorsan-múló tünetekkel jár. (Ennek ellenére, ha valakit marás ér, azonnal forduljon orvoshoz!) Nem véletlenül rejtőzködő életmódú ez a kistermetű kígyó, hiszen - különösen fiatal korában - számos állat étlapján szerepel. Az úgynevezett predátorok közé tartoznak a gólyafélék, gémfélék, rétihéják, a szalakóta, a fácán, vagy a szintén fokozottan védett túzok is. Föld alatti búvóhelyéről kitúrja a vaddisznó, kiássa a róka és a borz is.

A rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis Méhely, 1893) története 1892-ben kezdődött, s ma, 112 évvel később komolyan kell számolnunk azzal, hogy ez a kis "arisztokrata" - ahogy Méhely Lajos nevezte - eltűnik faunánkból. 1892. április 28-án a Királyi Magyar Természettudományi Társulat Állattani Szakosztályának 5. Értekezletén Hermann Ottó a Pelias berus - keresztes vipera - elterjedéséről tartott egy előadást, s bemutatott két viperát, melyet a rákoson fogott, ahol is a kutyája állta meg azokat.
A két állat felkeltette Méhely Lajos, a kor kiemelkedő zoológusának érdeklődését, aki úgy találta, hogy a két vipera, különbözik a keresztes viperától, s így Vipera berus var. rakosiensisként írta le azokat. Ez a dolgozata 1893. május 29-én jelent meg, s néhány hónappal később Boulanger, a British Múzeum herpetológusa, kifejtette abbéli véleményét, hogy a Méhely által leírt állatok nem a keresztes vipera egy változatához tartoznak, hanem azonosak a Bonaparte által 1835-ben leírt Vipera ursinii-vel. Kemény csörteváltás következett, de végül is Méhely elfogadta Boulanger véleményét. Mint írta; "A Vipera rakosiensinek tehát meg kell hajolnia a Vipera ursinii prioritása előtt, de minden esetre neki köszönhető, hogy a soha sem méltányolt V. ursinii újból feléledt, illetőleg csak most, éppen a rákosi vipera révén született meg igazában". A szerző itt arra utalt, hogy annak idején Bonaparte csak a Pelias (Vipera) berus ismertetése közben tett említést egy gran-sassói állatról, mellyel kapcsolatban azt kérte; ha bebizonyosodik, hogy az egy eddig ismeretlen faj képviselője, akkor nevezzék Pelias (Vipera) ursinii-nek.
Minden esetre Méhely nehezen fogadta el, hogy a rákosi vipera, mely egy síkvidéki alak, azonos legyen a Bonaparte által leírt hegyvidéki alakkal, s e meggyőződését haláláig hangoztatta. Neki lett igaza. Bár a tudomány mai állása szerint a rákosi vipera nem önálló faj, de alfaji elkülönítése a törzslaktól az 1960-as években megtörtént.
Nem érdemtelen néhány gondolat erejéig ennek a ma már nyugodtan mondhatjuk hungaricumnak az elnevezésénél elidőznünk.
" A faj magyar nevéül a rákosi viperát óhajtanám megtartani, nemcsak mert a Rákoson terem a legbővebben, hanem históriai reminiscentiáknál fogva is, mely e névhez fűződnek." - írja Méhely Lajos 1893-ban a dolgozatában. Később politikai okokból - tekintettel Rákosi Mátyásra - az állat parlagi vipera lett, ami egy félrevezető elnevezés, hiszen élőhelyei nem elsősorban a parlagföldek. Ebből a szempontból helyesebb volna az angol (Meadow Viper), vagy a német (Wiesenotter) megnevezés. Az utóbbi években pedig egyes szerzők rákosréti viperaként értekeztek róla, vélhetően Dely-től véve át az elnevezést, aki a Magyarország Állatvilága - Hüllők kötetében parlagi vagy rákosréti viperaként emlegeti. Véleményünk szerint azonban tiszteletben kell tartanunk a faj leírójának - Méhely Lajosnak - az óhaját, és vissza kell térnünk az általa adott elnevezésre. A névvel kapcsolatban még megemlíthetünk egy érdekességet. A Duna-Tisza-közén a népnyelv "homoki viperának" ismeri, ami természetesen nem azonos a tőlünk délebbre élő homoki viperával (Vipera ammodytes Linnaeus, 1758).

forrás: http://www.rakosivipera.hu