Hírgyártók és médiakavaró szakemberek többször döngöltek az agyagba, mert – már a Szűts, Bauer, Starkbauer, Wanitsek Kárpát-medencei génkoktélom okán is – makacsul ellent mondtam azon állításuknak, hogy a jó hír nem hír, s az embereket csak és kizárólag a drámák, katasztrófák, borzalmak érdeklik, ezért „azt kell nekik adni”. Szerintem pedig, nem csak azt. Az őket ért sok(k) hétköznapi negatív élmény után, a lelkük mélyén többségük vágyakozik pozitív dolgok után, ám az nehezen érkezik el hozzájuk. S ha nem, akkor lassan maguk keresnek, teremtenek ilyet.
Semmi különleges, csak egyszerű normális emberi történet, mégis példa számomra egy Zsámbéki-medence béli település közössége. Ésszel, szívvel, emberséggel és alapvetően jó kedvvel előre, a jövőbe tekintenek. A rossz dolgokat – ha tehetik – a hátuk mögé dobják, alkotnak, terveznek. A szellemi és fizikai rombolást ráhagyják másokra. S lám, a község fejlődik! Bár kevés a munkalehetőség, nincsenek szuper szolgáltatók, ennek ellenére gyarapszik a lélekszáma, az iskolát, a közösségi házat, a főutcát, a templomtetőt felújították, és nem átallottak – kihasználhatatlan drága wellness centrum, vagy negyven centi magas kilátó helyett – óvodát építeni, bővíteni. És hogyan? Meghányták-vetették az igényeket és lehetőségeiket, döntöttek, pályáztak, támogatást nyertek. A régi épületet meghagyták, átalakították, és új szárnyat emeltek mellé. A kétemberkarolásos törzsű kivágott akácfát sem adták át az enyészetnek. A fa ott volt és ott is marad – gondolták. A Mézeskalács Óvodának legyen Csoda-mesefája. Gyűjtést rendeztek, fafaragó mestert fogadtak. Az alkotás folyamatába a gyermekeket is belevonták, a mester az ő kívánságaikat is megformázta. Mostanság csak jobb időre vár a fa felállítása. Az elöljárók és szakembereik (köztük magam és kollégám) árgus szemű felügyelete mellett, az ilyenkor szokásos számtalan kisebb-nagyobb gond és probléma megoldásával, tisztes kivitelezéssel elkészült az óvoda. Az építés során nem volt veszekedés, civódás, csak sok-sok gondolkodás, ötlet és munka. A decemberi örömünnepségen a község apraja nagyja megjelent. Még idős, görnyedt hátú, fejkendős néni is eljött megnézni mi lett az óvodából, hova jár majd az unokája.
Az általam Mézeskalács pí pí pí-nek – Példás Perbáli Projektnek – nevezett történés igenis hír, mégpedig jó hír. Ugyan mentes minden szuperlatívusztól, hajszolt szenzációtól, ám ezért közzétételét példának okáért nem kéne mellőzni. Sőt! Inkább rengeteg ilyenre és hasonlóra lenne szükség!