Gabó egyedül volt és unatkozott, mindenki elszéledt a haverok közül. Ki nyári táborba, ki a nagyszülőkhöz ment. Még bátyja is messze volt valami szakmai gyakorlaton. Bringázáshoz, olvasáshoz nem volt már kedve. Fejét az erkély korlátjára támasztotta és ahogy oly sokszor, a közel-távolban csöndesen hömpölygő folyót, a parti nyárfákat bámulta. Ezt a lázas semmi nem történést néha egy-egy hídon áthaladó autó zümmögése zavarta csak meg. Dögunalom – morogta hangosan. Fölegyenesedett, nyújtózkodott, s döntött. Lemegyek horgászni, aztán majd csak lesz valahogy. Az elhatározást tett követte. A spájzból elővett egy hajdan volt nagykőrösi lecsókonzerves üveget, a fém csavaros tetőt több helyen százas szögel átluggatta, vette az ásót, s irány a paplak kerítése. Ott mindig lehet girnyókat találni, s ráadásul sok jó izmosat. Csahos kutya most hallgatott, vakkantásra sem méltatta az áskálódó idegent. Hamar végzett, és ahogy remélte igen eredményes volt, lett csali bőven. Még valami pajor szerűket is talált, azokat is elrakta, hátha jó lesz valamire. Hazabattyogott, összerakta a szerelést. Partközelre, NDK-s műanyag botot, csehszlovák peremfutós orsóval kis horoggal. Távolra bütykölt egy fegyvernek látszó tárgyat. Édesapja által fabrikált rollórudba illesztett tőrpengés botra feltette a szojúzbrutál orsót, 80-as végólmot két jó nagy horgot. Fogta a szerelő dobozt, egy üveg vizet, s gyerünk a part.

A vízhez érve megtorpant. Kedvenc helyén egy csónak állt, melynek végére szokatlan szerkezet volt rögzítve. Olyanféle, mint a kis csalis merítőháló, csak nagyban. Öregember ült a ladikban és hol leeresztette, hol felhúzta a nagy keretes hálót, s közben mindig szitkozódott, káromkodott. Mikor észrevette Gabót odakiáltott: Ide ne ülj a közelembe kölök, mert elzavarod a halakat, ba…meg! Jól van na, azért nem kell mindjárt káromkodni, gondolta Gabó. Tíz méterrel odébb lepakolt, felcsalizott, bedobott, majd kényelmesen elterült a parton. Egyik szemével a botspicceket, másikkal az öreg halászt figyelte. Háló fel, köpés ki, ba…meg el, háló le, sör be, cigi elő. A folyó nem akarta kincseit megmutatni egyikkőjüknek sem. Szürkület felé aztán a hálóban is megragadt néhány keszeg és durbincs, s a partközeli bot is akasztott két-három tenyeres pikkelyest. Az éjszaka beállta előtt Gabó összepakolt és elköszönt. Távozáskor az öreg utána kiáltott: Ugye ba…meg kölök holnap nem jössz, mert elzavarod a halakat. A srác a fák közül még visszaszólt, miért ne, már reggel itt leszek, s a választ meg sem várva eltűnt a bokrok között.

Ha nem is reggel, de Gabó csak azért is kiült a partra. Egyedül volt, az öreg úgy látszott csak délután jön. Sokáig semmi mozgás sem volt, ám egy idő után a könnyű szerelést piszkálni kezdte valami. Finom kis bólintások jelezték, érdeklődés van a partközeli padkára dobott girnyóra. Kivárt egy erősebb húzást, de semmi, a hal volt az ügyesebb. Újra oda dobott, s rövidesen megint jöttek az érzékeny mozdítások. Hosszabb kivárás, bevágás, semmi. Ez ment estig, s megint a kopoltyús nyert, mitöbb, jól is lakott. Az öreg halász megjött, ám már kissé pityókás volt, de jobb kedvű. Így aztán egy darabig beszélgettek. Gabó elmesélte a ravasz halat, a halász meg eldicsekedett az Ő tekerőstaupli-jával, a teszi-veszi hálójával. Valahonnan a Duna mellől származott az öreg, csak ide nősült, s ezt a technikát még a dédapjától leste el. Annyira belemelegedett a diskurzusba, hogy végül nem is tekert.

Másnap szinte egy időben érkeztek a folyópartra. Mind két régi viziember békében, némán ültek egymás közelében, csak néha a szemükkel közöltek valamit egymással. Egyszer aztán Gabó botján megint elkezdődtek a leheletnyi mozgások. Várj ki míg egyszer meghúzza és ott is tartja egy darabig, akkor vágj be neki – szólt oda az öreg. Jól mondta. Tizenöt perc türelem, és a zsinórfeszítés pillanatában történt akasztás hatásos volt. Nem sokkal később élete első kecsegéjét – ráadásul méreteset – szákolta a kölök.

És a napnak még nem volt vége. Alig emelt vagy hármat, négyet az öreg, mikor az újabb húzás közben veszettül elkezdett káromkodni, hogy az a ….., már megint valami rönköt fogtam ba…meg, tele van a folyó minden szarral, szétszaggatja a drága hálómat. Ám, egyszer csak megállította a csévélést. Ba…meg, ez mozog, ez hal! Kettőt hajt a karon, de már kiabál, nagy hal, nagy hal, ba…meg nagy harcsa. Hozz embert, segítség kell a kiemeléséhes, gyerünk-gyerünk, rohanj már kölök! Felállt a csónakban, s az evezővel két hatalmast sújtott a hal fejére, amely úgy tűnt, attól elkábult. Gabó csapot-papot hátrahagyva szaladt. A híd közelében összetalálkozott a szomszéd Gyuri bácsival és a fiával, kik a munkából tartottak haza. Két szó se, s már futottak mindnyájan a halászhoz. Az öreg lázban égett, dirigált. Cipőt, gatyát le – maga is ezt tetette – s irány a víz! A hálókeret minden oldalára egy-egy embert, mindenki egyik kezével a keretet, másikkal a hálót fogja. Kölök, te ide a partfelőli oldalra állj, parancsolta! A sodrás felőli oldalon eloldotta a csónak rögzítését, amely így lassan kezdett befordulni, a társaság pedig követte. A partközeli részhez érve, korát meghazudtoló frissességgel a „főnök”, kezében horoggal, csónaklapáttal a hálóba ugorott, még egy nagyot csapott a harcsára, s kissé keményen ugyan, de belenyomta a horgot. Hozd a szíjat a gatyámból kölök – ordította szinte önkívületben! Mikor megkapta, átfűzte a hal pofáján, s már büszkén mondta, na, megvagy te dög, mehetünk. A csapat iszaposan mocskosan kivánszorgott a vízből, és a halat felhúzták a partra. Mindenki örült – ez jó mulatság, férfi munka volt. Lassan kisebb tömeg kezdett összegyülekezni. Futótűzként terjedt a hír, óriás harcsát fogtak teszi-veszi hálóval a Tiszán. Az öreg halász egyre délcegebben állt a sokaság közepette a hatvan-hatvanöt kilós hala mellett és mesélte, mesélte a részleteket.

Nagysokára Gabó összepakolt, ő is boldog volt a saját halával, hisz olyat fogott, mint még soha, ráadásul a környéken igen ritkát. Aztán eszébe jutott, tulajdon képen miért is unatkozott? Itt nem történik semmi?