Egy csodálatos napot terveztem el még tegnap este. Nincsen meló, nincsen hajtás. Egyszerűen csak folytatjuk a karácsonyi pöffet. És most az autó összes gehernyéje mind az én nyakamba zúdul.

Pedig rohadt jól elterveztem a mai napot. A fiamnak megígértem, hogy valami kimondhatatlan nevű játékot veszek meg a karácsonyra kapott pénzből, amit persze mint egy Jockey Ewing (rohadtul nem érdekel, hogy így írták őket azok a puhány forgatókönyvírók), kipótolom, pedig legalább olyan messze állok egy texasi olajmilliárdostól, mint Lucifer az Isteni megbocsátástól.
Amikor kikecmeregtem utcai gálába, hogy elindítsam még alig tizenhat éves autómat, a lemerült, vagy tönkrement akkumulátor, valami perverz dologra invitált, amihez én már kezdek öreg lenni. Várom a közelségünktől már eléggé megviselt szomszédomat, hogy az akkumulátor cseréhez szükséges, körülbelül 120cm hosszú, speciális, precíziós műszerét, ami csak a mélyvízi olajfúráshoz, valamint az űrben történő munkavégzéshez szükséges, megsegítse, már induláskor is hamvaiba fulladt projectemet.
Rohadt hideg van kint. Alig egy-két perc alatt lefagynak az ujjaim. Persze negyven fokos melegben nem szokott akkumulátor lekönyökölni. Még az a szerencsém, hogy január 5-ig nem dolgozom. Így egy üveg rozé elfogyasztása után már kezdek szarni az egészre, és már az sem zavar, hogy Al Di Meola egyik leggyengébb száma szól a lejátszóból. Mintha az is csak idegesíteni akarna. (Most kérek tőle elnézést. Nem tehet róla, hogy ilyen kilátástalan helyzetben szólalt meg nekem.)
Nem baj. Legalább a szomszéd is szív velem. Ez már a számunkra kiosztott szerep. Hol ő, hol én szívok. Ezt már több mint egy évtizede játsszuk, anélkül, hogy tisztességesen lázadoznánk emiatt egy kicsikét. 
Tehát egy szem fiam most nem engem, hanem az anyját boldogítja. Vele ment el a másik kocsival. Neki kell finoman cizellált lelkét boldoggá tennie, annak ellenére, hogy születése óta tudjuk, a teremtésben nem volt más vesztes, csak ő. Node nincsen olyan nagy baj. A kisebbik lányom, azért itthon maradt. Vele  valamivel könnyebb szót értenem. Fejlettebb szocializációja révén, mintha sokkal egyszerűbb lenne alap feladatokra bírni. Mindenesetre első kérésre elment tejfölt vásárolni. (Persze a maradék pénz, mint szürke szamár a ködben) Így végre elkészült a rakott krumpli is.
Kekec vagyok ilyen téren. A tojás szeletelő hárfához hasonló húrjai a kellően megfőtt burgonyát is csodálatosan felszeleteli. Én meg valami esztétikai felindulásból egyenként helyezem el a tepsibe, mintha terméskövek lennének a Guel parkban Barcelonában. Úgy látszik a mai napba bőségesen belefér. Hiszen idő szükséges azért hét deci borhoz, még nekem is.
A mostanában felfedezett Comedy Central műsorát nézem közben. Nézem? Hallgatom. A fenyőfa teljesen eltakarja. Na ez sem az én ötletem volt, hogy pont oda kerüljön az az ünnepi. Miközben a Showder Clubot hallgatom, konstatálom azt az örökigazságot, amire sajnos csak negyvenéves koromban jöttem rá.        A humoros srácokat imádják ugyan a nők. Társaságukat igen csak élvezik, de mégis, mindig a bikákkal fekszenek le. Cserepesre beszélheted a szádat, szögletes nyelved csak ritkán pótolja a kocka hasat, és a szépirodalom összes verse sem kompenzálja, egy rövid séta célorientált hatását. De ha igazán magadba nézel, tulajdonképpen így tennél te is. Lehet Nobel díjas is a spiné, boldogan, dalolva cseréled el egy hetéra buja öleléséért, tízből legalább tizenegyszer, még ha a pokol tornácáig jutsz is el vele, minden alkalommal.
Ki gondolta volna? Várom a szomszédot, hogy hazajöjjön. Az egész család segítségét kihasználva toltam ki az autót az utca túloldalára, hogy a másik autóval az asszony elmehessen. Bár tőlem az egész héten megeheti a fene ott, a túloldalon, ahol van. Mégis, estefele, a szomszéddal majd együtt basszamázunk, és szentségelünk, amikor a mínuszban odabaszarítjuk az ujjunkat, ahhoz a nem is annyira szűzies, inkább túl ledér akkumulátorhoz, miközben azokat a berágott csavarokat lazítjuk, hogy kicserélhessük.
Egy csodálatos napot terveztem el még tegnap este. Nincsen meló, nincsen hajtás. Egyszerűen csak folytatjuk a karácsonyi pöffet. És most az autó összes gehernyéje mind az én nyakamba zúdul. És mintha valami keserű íz keveredett volna a számomra édes semmittevés idilli felhangjai közé. Hiába. Tökéleteset csak az a jó Isten tudott teremteni. Mi csak kétségbeesésünkkel megpróbáljuk imitálni azt.
Ez meg már megint olyan mint a költészet. Attila (a József) glottgatyában, papucsban ül a sparherd előtt teljesen tanácstalanul. A cigaretta körméig égett kezében. Szeme éppen csak észrevehetően tikkel egy kicsit, de ő meg sem mozdul a hokedliről, és mintha minden mozdulatlan lenne vele, csak a lét dadog.