Közelmúltban volt a Tisza folyón a kérészek csodálatos látványát nyújtó nászrajzása a köznyelvi „Tiszavirágzás”. Mivel ifjúságom jelentős részét ennek a víznek partján töltöttem, való szépségében is volt részem megtapasztalni e páratlan természeti jelenséget. A barátok által készített képeket nézegetve, furcsa gondolatok kerítettek hatalmukba.
Lehet sokan nem tudják, hogy e rövid életű, tömeges násztáncot járó rovarokról, a kérészekről, már az ókorban is tesz említést Arisztotelész (Kr. e. 384-322), aki Ephemeronnak, egynapinak nevezte őket. Hogy a tiszavirág (Palingenia longicauda) a legnagyobb európai kérész. Hogy lárváik az agyagos aljzatba fúrják magukat és az iszap szerves korhadékával táplálkoznak, s kifejlődésük 3 évig is eltart. Hogy az utolsó lárvastádiumot követően egy vedlés után kezdik meg néhány órás vagy félnapos életüket, mikor csak párjuk keresésével törődnek, nem is táplálkoznak. Hogy ekkor járják azt a bizonyos szépséges násztáncukat, virágzóvá varázsolva a víz felszínét, majd a megtermékenyített nőstények szétszórják petéiket, s a hímek pedig a párzás után rögtön elpusztulnak.
Számomra olyan ismerősnek tűnt ez az életmód, s életút. Mintha, más lények is hasonló módon töltenék el földi létüket. Csak nem ilyen a testi felépítésük, másképp lélegeznek, táplálkoznak, kommunikálnak. Ugyan sok minden egyebet is másképp csinálnak, ám sok mindent megtévesztésig hasonlóan, s ezért ötlött fel bennem. Lehet, hogy a törzsfejlődés egyik újdonsült jövevényeit vélem lassan felfedezni? Nem is tudom. Aztán tovább elmélkedve, arra a következtetésre jutottam, hogy mégis. Én egyre jobban úgy hiszem, a folyamatosan fejlődő, átalakuló élővilág átmeneti teremtményeire bukkantam. Külsőleg emberek, ám életük, tetteik és viselkedéseik alapján kérészek. A felfedező jogán, már el is neveztem őket Kérészembereknek (Homo Ephemeroptera). Milyenek ők, eme csodálatos, de furcsa lények?

Anatómiai felépítésüket látva emberformák, létezési mechanizmusukat vizsgálva programozott robotok, életciklusukat tekintve rövidek. Fejük, kezük, lábuk, szemük, fülük, szájuk, szívük, veséjük, májuk, tüdejük, nemi szervük, s csontozatuk van. Mindenben ők akarnak az elsők lenni – nem legjobbak -, ha van értelme, ha nincs; Mindent, mit eléjük tesznek kell nekik, ha van rá szükségük, ha nem; Mindig csak a pillanat számit nekik, a múlt, s jövő nem létező értéktelen idő; Mindezekért pedig semmit és senkit sem kímélnek, még saját magukat sem. Így talán azért már jobban érthető, miért is neveztem el őket Kérészembereknek.
Ők, Babits Mihály, Szimbólumok (stanzák) versének sorait magukévá tevők „Ne mondj te semmiről. Minden lemondás egy kis halál. Ne mondj le semmiről. Minden halál gyilkosság (lélekontás): meghalni bűn, ne mondj le semmiről” köztünk és velünk élnek, sőt lehet, már mi magunk is azok vagyunk. Mikor azt tapasztalod, hogy rengeteg helyen vagy, rengeteg emberrel találkozol, ismerőssel, ismeretlennel, ám nincs időd és kedved komolyan beszélgetni velük, csak fecsegsz. Nem érdekelnek mások gondolatai, igazából csak a sajátod. Sok olyan dolgot csinálsz, amihez komolyan nincs közöd, de legalább különlegesnek tűnik. Egyre több mindent vásárolsz, amit másnál láttál, de aztán magad alig, vagy soha nem használod. A régi még jó, te mégis újat szerzel, persze csak kíváncsiságból. A nap dolgaiban másodpercek alatt döntesz, szinte mérlegelés nélkül – vagy vállrándítással soha –, úgy se számít. Fontos témákban egyre kevésbé tartod szükségét, hogy mélyen mérlegelj, nem szánsz rá időt. Közben mégis túlpörgöd, túlvállalod magad, de már igyekezeted nem okoz örömöt. Talán még a szex.  Nyomaszt, hogy lemaradsz valamiről, kimaradsz valamiből. Egyre többször elfelejtesz elintézni valamit, vagy valakit felhívni. Mind jobban úgy érzed fáradt vagy, rosszul alszol, s különböző praktikákkal tartod magad mozgásban. S nyüzsögsz, mert úgy hiszed a nyüzsgés tart felszínen. És ha már ezt teszed – az egynapinak nevezett kérészéletet, meglelted.