Hullni készült, de időben utána kaptál.
Nem hagytad, hogy összetörje a mély.
Galambként repdesve szálltál a szabadban,
De a madarász durva hálója utolért.

Kihívó szárnyalásod az eget kereste mindig.
Fáradó repdeséssé vált a gyantát könnyező fák alatt.
Tért metsző iramlásod mára már a múlté.
Tétován koppan erőtlenül kicsorbult nyilad.

Hiába hazudnál, ne áltasd tovább magad.
Az ember próbálkozik csak, de mindig erre jut.
Még csillogó szemeddel egérút után kutatsz,
A végén mégis csak a fojtó hurokba futsz.

Nagy csaták voltak és szikrázó arany vértjeink.
Mámoros kéjek öleltek izgatóan mindenfelől.
Hullott az ellenség glédája előttünk szerteszéjjel.
De büszke várunk hitünkkel együtt így is összedőlt.

Csábítóan vonagló, földi sellők hívó öle
Nyálkásan bűzlő, oszló haltetemmé változott.
Nincsen már kéj, az éjszakába hasító boldog ordítás.
Minden mi tiszta volt hajdan, mára már elkárhozott.

Tapossuk a Mindent, sárral telik meg rongyos cipőnk.
És őszinte megbánásod a testünkben remeg tovább.
Megbocsátunk mindenkinek, ti ellenünk vétkezők.
És dúdoljuk tovább az elmúlás begyakorolt dalát.