Nyárvégi vízparti némaság, estbéli nyugalom, a természet éji világára készül. A nappal harcosai pihenőre térnek, ám a sötétség lovagjai már ébredeznek. Lehulló vállal, félrebillenő fejjel, búsarcú férfi magányosan álldogál és a tó sima tükrében bágyadtan csillogó lemenő nap maradék, vöröslő fényeit révetegen bámulja.
Egyszer csak megmozdul. Óvatosan, mint a lopakodó farkas, mely éppen meglapul, a kavicsokra ül, majd megdermed, s szemeit újból a vízre veti. Vár, sokáig vár, nem tudni mire. Még a szürkület nem vette át teljesen a tájat, mikor a férfi váratlanul egy kavicshoz nyúl, vízbe dobja, és sóhajtva megszólal, miért? A csobbanás körül a hullámkörök szép lassan elülnek, a vízfelszín ráncai kisimulnak. A part, a férfi ismét a régi.
De hirtelen újabb kavicsot ragad, újabb csobbanás és újabb vízkörök. A férfi szinte már kiált, miért, miért? Hátraveti magát és most már ordítja, miért e körök, miért e múló körök? Miért? Tüdeje zihál, kezeit oldalra dobva szétveti, de elszorul a torka, s csak suttogni bírja, Istenem miért? Szemeit hosszasan az égre szegezi, aztán lecsukja. Mellkasa lassan megnyugszik, s közben a csönd észrevétlenül felépíti birodalmát.
Az égbolton a csillagok szikráznak, sötét este lett. A messzi távolban megszólal egy bársonyos hang, merre vagy, de a vízpartról – akár a miértekre –, nem jön rá felelet.