Én már csak ilyen vagyok, esténként - ha még bírom - olvasgatok. Szerintem csodálatos egy könyvet kézbe venni, megforgatni, megtapogatni, érezni az illatát, megismerni más emberek gondolát, a bőrükbe bújni. Bármilyen fergeteges és szemfényvesztő dolgokra képes a számítógép és az informatika, soha nem tudja pótolni azt az érzést, mikor a könyvespolcról levesszük a könyvet, lámpa mellé kuporodunk, megsimogatjuk a borítóját, aprót kortyolunk az odakészítet boros pohárból, s kinyitjuk a fedlapját. És ha netán valamely régebbi példányt ütünk fel, gyakran még különleges meglepetések is érhetnek. Ez esett meg mostanság úgyszintén velem.

Az öreg könyv végéből megkopott füzetecske csúszott ki, olyan iskolásnak kinéző. De nem. Rajzok és gondolatok 1915-ből az orosz frontról, egy kiskatonától - történetesen rokonomtól -, kit odavezényeltek a hatalmasságok, hogy értelmetlenül harcoljon másokért, valamiért, ugyan olyan ártatlanokkal szemben, mint önmaga.

 „Ez a világháború, mely e füzetben, - ha nem is élethűen, de több kevesebb hasonlósággal megörökített társaságot összehozta -, örök szégyene marad a művelt emberiségnek.”

A gyötrelem és fájdalom, a pusztulás mindig a kisemberé, a jólét és boldogság, a haszon viszont a „nagyságoké”. A leckét tudjuk, ám ez mit sem ér, a világ ebben nem változik,  - vajon miért?