Mostanában munka után kutatva, ügyes-bajos dolgaimat intézve gyakran járom a vidéket. Közben természetesen ennem is kell valamit, ám igyekszem ezzel nem sok időt eltölteni, ráadásul szeretem olcsón is megúszni. Eszembe jutottak, hogy  hajdanában fiatalon  milyen jó lángosozásokat tartottam. Figyelni kezdtem utaimon, hol lehetne megállni s befalni egy zsírpapírra tett sajtos, fokhagymásat, és inni mellé vastagpohárból szódás málnaszörpöt. Úgy tűnt, ez nem is lesz olyan egyszerű. Többszöri sikertelen próbálkozás után csak rám kacsintott a retro szerencse. Budapest környéki város közhivatalában délidőre végeztem a feladataimmal, amikor felrúgva minden társalgási formulát, távozáskor az előadóhoz fordultam: Nem tudna véletlenül valahol egy helyet, ahol ehetnék lángost? Meglepődött. Néhány másodpercig tétovázott majd telefont ragadt, hívta kolléganőjét, s már jött is a tipp. Ha tényleg jót akarok enni, akkor menjek a valamikori kenyérgyárhoz. Ne lepjen meg a környezet, bátran egyek s majd azután ítélkezzek. Útbaigazítást is kaptam: Tovább a főúton fehérvár felé aztán baloldalt klinkeres kapu, mögötte alacsony csarnoképület. Megköszönve az igazán gyors és kedves „hivatali tájékoztatást” elindultam.
Az információ minden részlete helytálló volt. Nem sokkal később, mintha a hetvenes évek világába csöppentem volna. Gyári portaépület felhagyott boltocskával, előtető, kis átadóablak, autóbusztükör, hosszú bádogkönyöklő, luxusként két műanyagszék s asztallal. És bizony sercegő serpenyők, tisztaság, választék. Mit adhatok aranyoskám, szólít meg az üveg mögül egy fehérkötényes, jókedélyű idős asszony? Olyan, olyan igazi lángost szeretnék enni, hosszú évek óta nem volt benne részem. Na, aztán milyen a gyomra aranyoskám? Éhes, felelem. Akkor magának csülköslángos kell. Egyet, vagy kettőt készítsek? Nem tudom, mekkora az az egy, tétovázom. Áááá, legyint az idős asszony, éhes férfiemberbe kettő belefér, s már fordul a tűzhely felé. Ráhagyom.
Perceken belül – zsírpapíron – előttem a lángosok. Tartalmukat nézve ásványvizet kérek. Eszem, mit eszem, mohón zabálok. Nincs erre szebb kifejezés. Elképesztően ízletes a csülkös, sajtos, tejfölös lángos. Minden olyan, amilyennek lennie kell. Kicsit turbósra sikerült ez a retrolángos, így az utolsó falatokkal azért már küzködöm, de nincs megfutamodás. Az üvegen túlról árgus szemmel követik minden mozdulatomat. Mikor már a kezemet és arcomat törölgetem, kiszól az idős asszony: Hogy ízlett aranyoskám? Tökéletes volt, nem is tudom mikor ettem ilyen finomat felelem, s azon ábrándozom, hogy kifekszem a partoldalba emészteni egy kicsit. Fizetéskor az idős asszony mondja: Jöjjek máskor is, próbáljam ki a többit, nem fogok csalódni. Az árlapra pillantva még nyolcféle lángost látok kiírva. A lekváros változaton azonnal megakad a szemem. Legközelebb ha erre járok, biztos kipróbálom. Hazafelé a kocsiban azon gondolkodom, e kies hazában vajon még hányféle lángost készítenek ezek az idős asszonyok?