Még alig világosodott, az éjszakai neszek töltötték be a szobát. A kánikulai meleg is, mintha rápihent volna a tegnapra, és várt volna még, hogy új erővel szorongassa meg majd a már mai tájat. Magamtól keltem fel. A tegnapi malacsütés, iszogatás a barátokkal nem múlt el hatás nélkül. Most úgy érzem, hogy a tegnapi szolid étkezésem, tivornyának beillő rombolást hajtott végre törékeny, filigránt, ifjonti szervezetemben. Hát ez az komám! Itt a macskajajj. Most még néhány órát aludni próbálsz, hogy majd reggel kipihentebben szenvedhessed végig megérdemelt büntetésedet mindazokért a tettekért amit tegnap elkövettél magad ellen.

Hogy tegnap nagy zabálás lett volna vagy nagy ivászat bizony barokkos túlzás lenne mondani. De a szokottnál többet ettem, ittam. Ez felel meg a valóságnak. Ötvenfelé az ember megtanul óvatosabban enni, inni, de néha akaratától függetlenül is belecsusszanhat egy kis eszem-iszomba, aminek a böjtjét már másnap reggel érezheti.

Nem kínpadra illő véres verejték ez. Nem a nyakadban marcangoló fájdalom. Csak mintha valaki nyelvednél fogva kifordított volna, és te most megbánó tekinteteddel visszafordítottad volna magad, de a ráncokat nem sikerül kisimítani, hiába nyalogatod sebeidet. Nem hányingered van. Csak aurád máskor oly tiszta tere vált zavarosabbá, és mintha egy apró zöld manó ropná táncát pontosan a gyomorszájad fölött, és beugrik egy régi Bujtor film, „Az oroszlán ugrani készül”. Nem vert le valami annyira, hogy egész nap ágyba keljen lenni. Csak úgy érzed, mintha Szkülla és Kharübdisz hajót zúzó csapdái helyett a mély apátia és az éber kóma között vitorláznál napestig.

De az a helyzet hogy nem csak az ételek elkészítésének precíz leírása feladatunk, hanem gyászos bevégzését is kötelességünk megénekelni. Munkánk e részét ezidáig szégyenlősen elhallgattuk. És  íme ezt a mai pokolbéli utazást kell elszenvedjem, hogy minderre rájöjjek. Az éremnek mindig két oldala van akkor is, ha a másik fele rozsdás vagy penészes. Eddig mindig az angyali beteljesedésig énekeltük meg mulandó étkeink dicső pályafutását. De rezignáltan tudomásul kell venni, hogy a röppályának a leszálló ága is szerves részét képezi. Nagy ívű parádéjához sajnos ez is hozzátartozik.
 
 S íme, a részek így állnak össze tökéletes egésszé. Ahogy most Hegel atyánk tekintetét figyelem, mintha mély barázdája tünedezne arcán, morc mivolta szelídülne. De ez a lágyuló fizimiska sem változtat állapotom tragikus mivoltán.

 Egyszóval másnapos vagyok. És a tegnapi egeket ostromló optimizmusom mára silány kis szalmalánggá szelídült. Így a mai napra kiszabott penzumom csakis a vezeklésre szorítkozik. Testem akadozó tusája ez. Ádáz tusa napja. Méregtelenítek csak, és a sorsnak megadva magam okos fejemmel biccentek, nem remélek…

De ez már megint költészet, és ahogy Attilánál (a Józsefnél) törékeny állandóságom felett elsuhant, a boldog feltámadás reményében, ismételten a bakó pengéje és a fejszenyél.