Rutinos belenyugvással, de azért némi szomorúsággal tapasztaltam, hogy egy kultúrház igazgató megint felvette vajszínű, műszálas garbóját a sötétkék zakó alá, hogy ilyeténképpen ünneplőbe öltözve ugorjon egy arcost az emésztőgödörbe. Népies tömörséggel ezt úgy emlegetik, hogy helybe ment a hímivarú ló nemi szervéért, és akkor még messze nem bontottam ki a szimbólumban rejtező öntudatlan nyelvi rafinériát.
Kezdem az elején.
Tegnap este Fábry adott önálló műsort az Erzsébet ligeti színházban.
Már az meglepő, hogy sem a plakátokról sem máshonnan nem derült ki, hogy a „vietnámi balzsamot” nyomja. Tudjuk kívülről nem érdekes… Azt hittem valami újat lök, de nem. Végül is szokás szerint tűzdelte a napi időszerűségekkel. Meglepően kedves, szenzitív volt. Műsor lemegy, taps, visszajön még öt perc, nagy taps. Ekkor megjelenik a függöny előtt a meglehetősen túlvezérelt, hetvenes évek SZOT üdülőinek ismerkedési estjeit idéző szöveggel az igazgató. Sekélyesen nyalja, Fábry seggét közben Fábry vizet iszik és beszól. Tényleg kedvesen és viccesen érzékelteti a helyzet kínos voltát.
Mesterkélten fogadja az átadott ajándékot, igyekszik joviális maradni. Az ilyen helyzetekre tartogatja Bankó László igazgató a kerületi polgármestert, a főnökét, ahova szintén gusztustalanul nyal egy mélyet, aki szinte bármikor képes pótolni őt, most is keresetlen szavakkal méltatja Fábry Sándort, hogy végre megemlítsek egy pozitív szereplőt is, és tényleg, ezúton is gratulálok, meg minden.
Az estnek azonban elérkezik egy olyan pillanata, amitől még évek múlva is ökölbe szorul majd a talpam, és ezzel sikeresen visszatértem a bevezetőben felvázolt helyzetre, önalázásunk egy újabb kiemelkedő eredményére, hogy legyen unokáinknak is min szégyenkezni, ha majd saját erőből nem tudják megismételni mostani teljesítményünket.
Még egy ajándék kicsit könnyedebben átadva. Olyan ez mintha a XVI. kerület „nagyjai” szoborparkot avatnának az Erzsébet ligetben, ahol egykori és mostani nagy humoristák mellszobrai állnának, minden bizonnyal értő, szakavatott mesterek kezei által kivitelezve, köztük sétányok, a sétányokon pedig forgatócsoport és Fábry Sándor, aki viszonylag nyugodtan tűri, ahogy terelgetik az alkotások között, hiszen végül is ez a dolga, megy, amerre mondják, és udvarias semmiségeket mond a riportereknek. De ekkor elérkezik a megrázó pillanat, Fábry-t a saját mellszobrához vezetik, és megkérdezik tőle, hogy ugyan már, mit szól hozzá, ő pedig végtelen rezignáltsággal annyit jegyez meg, hogy a csaja biztos nagyon szeretné, kár, hogy nincs itt, majd rezzenéstelenül tovább megy. Szótlanul szégyenkezem a nézőtéren, és azon gondolkozom, vajon mi lehet a következő lépés ezen az úton. Melyik kósza művész előtt alázzuk meg magunkat teljesen feleslegesen, melyik orosz balett táncos vagy osztrák szubrett kap mellszobrot egy kellemes kis parkban, hogy a sündörgés egy meghitt pillanatában odavezethessük, ő pedig kínos visszafogottsággal továbbmenjen, azzal a meggyőződéssel, miszerint a magyarok még annál is hülyébbek, amilyennek történelmük alapján kötelező lenne. Túlteljesített szolgatempó, közömbösen elsétáló fenék.
Világítás lekapcs, stáb lebont, hazamegy. Csak a kinyújtott nyelvek erdeje porosodik tovább csöndesen a szüntelenül a mátyásföldi szitáló porban.