Mégis csak álljon itt Váncsa István szakácskönyvének 464. oldalán található részlet, melynek elkészítéséhez nekifognánk.

A karácsonyi puding egyébként akár a Luca széke, minthogy készítéséhez minimum két hétre van szükség, de hát ez semmi, az igazi karácsonyi édesség ugyanis a bolo pretu. Legalábbis a főzőmester és az ő apósa szerint. Egyébként a bolo pretu papiamento nyelven azt jelenti, hogy „fekete torta”, a papiamento nyelv pedig a hollandból, a spanyolból, a portugálból és különféle afrikai nyelvekből alakult ki, Curaçaón beszélik.

A torta elkészítése egyszerű, de ehhez is minimum két hét kell, persze minél tovább húzzuk a műveletet, annál jobb az eredmény. E torta lényege ugyanis abból áll, hogy előbb létrehozunk valamifajta masszívumot, amit aztán konyakkal vagy jó minőségű karibi rummal hetekig vagy hónapokig serényen locsolgatunk.
A főzőmester valamikor a tavasz derekán kezdi a locsolgatást, vagy még előbb. Az ő bolo pretujának megízlelése után a legharcedzettebb curaçaói háziasszony is sírva fakadna.
Elmondjuk, hogy megy ez, mert nem tanulságok nélkül való.

 A masszívum elkészítéséhez kell negyed kiló cukrozott gyümölcs, vegyesen, ami van, plusz negyed kiló aszalt gyümölcs, egyebek között mazsola, füge, datolya és aszalt szilva is. Kell még öt deka őrölt kesudió, öt-öt evőkanál Curaçao, Crème de Cacao, malaga vagy marsala és melasz. A szárazanyagot robotgéppel durván összeőrli a főzőmester, rálocsolja a folyadékokat, lefóliázza és beteszi a hűtőbe, aztán vár egy hétig, vagy kettőig, háromig, tudja a fene. Mindenesetre egyszer nekibuzdul, robotgépben összedolgoz tíz deka puha vajat tizenöt deka barna cukorral, egy kiskanál őrölt fahéjjal, fél-fél kiskanál őrölt szegfűborssal és amarettóval, fél mokkáskanál őrölt szegfűszeggel és fél zacskó vaníliás cukorral. Amikor mindez jól kikeveredett, egyenként belelöttyent három felvert tojást, majd beleteszi a hetek óta érlelt gyümölcskeveréket és áztatólevével együtt, a legvégén pedig beleszór tizenöt deka lisztet. Ezzel már épp csak összekeveri, kiolajozott formába önti, és lassú tűznél süti egy óráig. Utána szobahőmérsékleten kihűti, kiemeli a formából, és technikai értelemben a gyártmány mostantól kezdve ehető volna, de ha csakugyan megkóstolná ezt a főzőmester, akkor ő az egész karibi szigetvilág szenvedő népének ősi hagyományaival fordulna szembe. Ehelyett tehát jól meglocsolja a masszívumot rummal vagy konyakkal, fóliába csomagolja, és a hűtőbe teszi. Aztán minden héten kibontja és még egy kis konyakkal locsolja meg, ettől a torta egyre illatosabb lesz és egyre finomabb. Ezzel az a probléma, hogy a konyaknak vagy rumnak – ami csakis kiváló minőségű lehet – a következő locsolásig valami rejtélyes módon lába kél, így hetenként új palackot kell beruházni, ami a fekete torta költségét meglehetős magasságba emeli. Még szerencse, hogy közben telnek a hónapok, végül eljő a karácsony, és ezzel a locsolás költségigényes műveletének vége szakad. Elfogy a fekete torta is, helyén a hűtőben üresség tátong, az almáriomban, ahol a rum szokott lenni, semmi sincs. A főzőmester néhanapján mégis benéz oda, talán rutinból, talán valami irracionális, esztelen reménytől mozgatva, nem tudni, nem is lényeges. Ilyenkor fáradt molylepkék hagyják el a szekrényt, tétován rögködnek a konyhában föl s alá, január van, nem látni a végét a  tételnek, talán nem is lesz vége többé soha.