FŐZŐVERSENY DEBRECENBEN

 

Nyitott ablakkal aludni jó, de nővel még jobb tartja a mondás-okosság. Na most főzésre vonatkozóan nehéz hasonló bölcseletet találni, mert azért mert csak…
Próbálj meg nem berúgni, mielőtt elkezded!
Ne engedd a hülye bandádnak, hogy beleugassanak a fűszerezésbe!
Pláne ne tegyen bele mindenki még egy kis csípőset és/ vagy vörösbort!
Efféle jó tanácsokkal bírja egy „nőihölgy” aláásni a „főznifogunkwaze” eufórikus hangulatot, illetve nem bírja, csak szeretné, ha-ha. Két cherovka után nincs indokolatlan jó kedv, csak jó kedv van. A Debreceni Pulykanapok eseményt eddig a színpadról követtem leginkább, lévén, hogy Barabás Zolival ( ő, aki kitanálta, megcsinálta, mindmegette ) sikerült jól megállapodnunk, vagyis a műsorvezetés tevékenységért cserébe akkor és annyit ettem az ő csodálatos konyhájának gyümölcseiből, amikor és amennyit stb...

Kívül, belül, minden felöl,
 mint egy ostromlott város.
Kormos romok, üszkös terek.
Az utcákat felsebzik a szétlőtt barikádok.

Kívül, belül, minden felől,
 recseg a gerenda, pattog a tűz.
Hiába oltod, víz nem segít.
A pusztító forróság gyorsan elűz.

Kívül, belül, minden felöl,
 a házban kegyetlen démonok járnak.
A repedezet falak ellenére
 vígan zenél az elmúlás orgiája.

Kívül, belül, minden felöl,
 a matt előtt néhány lépéssel.
Lakkozott, arc nélküli bábúk között,
 dacolni próbálsz a pusztító érzéssel.

Kívül, belül, minden felöl,
 bár merre tekintesz romokból kacag a semmi.
Nem mozdul a test, lebéklyózva már.
Lábad béna, pedig el kéne innen menni.

Kívül, belül, minden felöl.
Vicsorogva mar a jövő szívébe.
Szederjes légzésed, lilul az ajkad.
Megremeg a jövőtől minden ízében.

Kívül, belül, minden felöl,
 már a szerető arca is vérzik.
Csókjától reped a bőröd.
A hasadás húsodból kiérzik.

Kívül, belül, minden felől,
 mint mikor minden gondolatod a 8. utas rágja.
Már csak a múlt vígasztal.
Nem értesz egyet a jövővel s a mával.

Kívül, belül, minden felől,
 érzed ahogy testedből szivárog az élet.
Romló várad többé hiába lázad,
 vázad végső formája lesz az enyészet.

       Kívül, belül, minden felől,
 akár az álom, mit nem hagynak álmodni végig.
Földiek a bűnök, lehajtva fejed,
Bocsánatod nem ér el az égig.

Kívül, belül, minden felől,
 hiába érzed, hogy szerelem vagy hála.
Kilúgozva agyadból az érzés.
Szürkülő szemedben mindez csak káprázat.

Kívül, belül, minden felől,
 játék sem maradt, nincsen új leosztás.
Hanyatló tested a jelent túlélve.
Fintorral fogadja a gyorsuló feloszlást.

Kívül, belül, minden felől,
 elhalkul múltad és robban a jelen.
Most még csak a görbe halványulása
 egy akadozó, EKG jelen.

Kívül, belül, minden felől,
 nincs egy tapodtatnyi élet sem amibe megbotoljak.
Kikristályosodik minden mi élettelen,
 átölel véresen, tövises karokkal.

Kívül, belül, minden felől,
 dimenziókat feltörve harsog az enyészet.
Megváltó, néma mosollyal,
 csak mozdulatlanul, bambán penészlek.

Kívül, belül, minden felöl,
 csikorog, reped, szakad az egy.
Porlik, és hiába gyúrod újra.
Bármit teszel egyre megy.

Kívül, belül, minden felől,
 már itt van, érzed mert benned létezik.
Kívül, belül és minden felől,
 ahogy egy álom érkezik.

Kínai meteorológusok figyelmeztettek: komoly árvíz várható az ország második leghosszabb folyamán, a Sárga-folyón (Huang He), ha tovább tart az ország déli részén a heves esőzés. A pusztító földrengés után az elmúlt napokban több dél-kínai településen volt árvíz: 57 ember életét vesztette és több mint 1 millióan kényszerültek otthonuk elhagyására. A Nemzeti Meteorológiai Hatóság figyelmeztetett, hogy az idei szokatlanul heves esőzések miatt a Sárga-folyón is súlyos árvizek várhatók - jelentette vasárnap este az Új Kína hírügynökség. Az idei árvíz a legnagyobb károkat dél-kínai Kuangtung (Guandong) tartományban okozta, vasárnap óta 20 ember halt meg és nyolc másiknak nyoma veszett - közölték helyi árvízi illetékesek. A meteorológusok szerint a következő napokban heves esőzések várhatók a Jangce deltájában Sanghaj (Shanghai) térségében is, valamint több keleti, déli és délnyugati tartományban.

Mondja már valaki, hogy a Tibettel kapcsolatos faszságnak véget vetve nagylevegőt lehetne venni. Mondja már valaki, hogy ha egy ember etikája rendben van a környezete felé, akkor úgy él mintha semmit nem kéne tenni a boldogságáért. Mondja már valaki, hogy nem csak az egyénre de egy népre is igaz. Mondja már valaki, hogy egy ( száz, ezer…) szerzetes végső esetben nyúlhat kevésbé elegáns módszerekhez a túlélésük érdekében. Mondja már valaki, hogy ha ezt Stanistlav Lem megírja milyen érdekes fantasztikus regény lehetett, volna. Mondja már valaki, hogy egy remek scifi elgondolkodtató. Scifi ?

Hétfőn lomtalanítás. (nem rég volt dr.H.-nál is) Reggel megálltam a garázs szélén – a közepén lehetetlen lett volna – és felszívtam magam. Hajrá. 2006. ősze óta csak bedobáltam, ami eszembe jutott. Volt eredménye. Olyan kupleráj volt mint a KISZ KB székházban az utolsó napon. Belevágtam. Estig elképesztő, hogy mit zsákoltam be. Úgy döntöttem, hogy ami évek óta nem volt a kezembe, sőt eszembe sem jutott kidobom. Öreg gitár, hűtőtáska, több éves újsághalom, régi konyhai eszközök, mittudom én. Aztán nagylevegőt vettem és átnéztem a horgászcuccaimat. Két kiló úszó, szakadt szákok, törött spiccek, régi botok mentek a lecsóba. Meg egy öreg Czakó rakós láda. Ez volt az első. Nézegettem és beledobáltam az összes kiegészítőjét aztán, zsupsz. Pár éve kaptam Gosztola Annamáriáéktól nagyon régi nádbotokat is. Nem őrizgetem. Rend lett. Rá ment a napom. El is fáradtam. Aztán Görögország-Oroszország. Majd néztem a holdat és nem tudtam elaludni.

Félálomban autózaj. Megáll. A kutyák teszik a dolgukat. Zörgés, pakolás. A két kutya keményen döngeti a kerítést. Kászálódok, kinézek, akkor indul a piros zsiguli. Ahogy kanyarodik, lerepül a tetőről a két régi nádbot. Kimentem és próbáltam összepakolni a szétdobált kupacot. Majd szépen visszavittem a Czakó ládát, a nádbotokat és egy száknyelet. Túrtam egy darabig de a régi Silstar botokat már nem találtam. Most itt búsulok, és azt kívánom a zsigulis komának, hogy fogjon velük sok halat. Mondjuk kipakoltam egy olyan sarkát is a garázsnak ahol konkrétan az ezredforduló óta nem jártam. A bedöglött zsák cement mellet volt egy cinzanos üveg, majdnem tele. Furcsamód parafa dugóval lezárva. Kihúztam és beleszagoltam. Szilva. Erős és nagyon finom kisüsti. Ha már felkeltem ezt kortyolgatom így éjfél után. Holnap lehet, kipakolom a kerti faházat is. Kitudja, mi rejtőzhet egy eldugott sarokban.

Hát maradtál!
Látod milyen üres lett a ház?
Kidobtam a fotelt, és tudod,
Azt a régi képet…
Minek már?
Nem fontos…

Itt maradtál.
Látod, hogy árad be a fény?
A botzsákot megette a moly
A garázsban táncol a por
S most, hogy nevetsz újra
Visszhangod indult belém
Egy hosszú, hosszú horgásztúra
S majd lecseng a fülem alatt
Tarkómon, hol a verejték leszaladt…

Maradtál
S maradj még!
Már az összes sarkot kisepertem
A kulcsokat mind elkapartam,
Csak kettő maradt, nálad és nálam
S szívem titkait ma bezártam.
És csak én kísérlek majd hazáig,
Ha szerethetlek mindhalálig.

Kéne valami bűnös mámor.
Egy szerelem vagy lágy idill.
Amit az élet elém varázsol,
 de most ne légy irigy.

Tennék színeset és szépet.
Bárhonnan jönne, bár hova tart.
Ilyet még sohasem kértem.
A jelen sokszor csak fájdalmat kavart.

Boldog, tiszta fénnyel.
Talán most megbánó tekintetem helyett
 találkozhatnék az igazi éggel,
 amit eddig nem hihettem el.

Örömből és jóból.
Lágy mezőknek harmatával.
Arcomról egy mosolyból.
És a készülő ráncok garmadával.

Ez most egy keserédes piciny kis ecloga.
Pásztorsíp magányom elröppen, hála.
A bánatnak itt most még nincsen joga.
Csak így merülhetek bátran a mába.

Tudnék most szépelegni
 mélán vagy vadul, valódian.
Karmolni, vagy simogatni,
 mint egy ismeretlen, bús melódia.

Íme hát itt vagyok,
 a jövőbe fúrom fáradó arcomat.
Tudok még a jelenre is ásítani.
Nem csak a múltba elmerengni álmosan.

 

Hétvégén fantasztikus horgásztalálkozó volt.

Ekker Józsi remekűl megírta az ANYAFÖLDÖN és a SZÁLKÁN is. Olvassák Önök kedvtelve, vagy mi.

Lassan már azaz érzésem, hogy valami nem stimmel velem. Néha úgy érzem mintha a római szenátusban ülő Cato lennék, akinek az a fixa ideája, hogy Karthágót pedig el kell pusztítani. Valahogy én is úgy érzem, mintha egy óváros toronyórájaként léteznék és akarva akaratlan hangjelzéseivel, ha kíváncsiak vagyunk, vagy ha nem, hírül adja boldognak boldogtalannak az idő makacs múlását.

És mindenki mást hall. Van a ki harangjátékot vél felfedezni az óraszerkezethez csatolva, mások figyelmeztető trombitajelet, mint hajdan a tűztornyok figyelőitől, még mások egyszerűen csak a fogaskerekek szolid, de folyamatos kattogását észlelik.

Pedig én mindig és mindenkor ugyan azt teszem. Mint a Pink Floyd: Careful With That Axe, Eugene felvételén Roger Waters a fejszével,(Figyelem ez csak egy audió felvétel, a színpadon nem lehet tudni van e fakitermelésre használható vasárú, de mégis hogy korrelál Attila semmi ágánülő szívével) hitchcocki sikoltással üvölt bele az éjszakai zenébe. Nem tudjuk mi volt az előzmény. A vért sem látjuk, de valahogy mégis egy pillanatra csak  de mindannyiunkké válik valaki vagy valakik személyes konfliktusa, és magával ragad (a zene) teátralitása. 

Ilyenkor tavasz végén, nyár elején újra erőre kapnak az összejövetelek. Érettségi találkozók, volt tanulócsoportok újratalálkozásai. Születésnapok, névnapok, lakásszentelések, gyermekek ballagásai, esküvők, temetések. És mire ezeket végig járjuk, már telik a nyári szabadság, közeleg az ősz, és egy kicsit lúdbőrősen megborzongva a huzatos magánytól ismét kifényesítjük csillogó évről-évre vastagabb kitinpáncélunkat, amit levetni már egyre ritkábban tudunk. Így lesz börtönünk a várunk. Mi vagyunk saját fegyőreink, és már a látogatókat is mi szortírozzuk, hiszen nagy részüknél, úgy érezzük már, hogy hívatlanok.

És mint tanulatlan Istenek,( a készség meg lenne bennünk, de ösztönök híján, csak megérzéseinkre hagyatkozhatunk) megteremtjük saját mikro univerzumunk, és ennek a többdimenziós mindenségnek csak egy parányi kis kaput hagyunk, egy nem látható féreglyukat, amin keresztül mint egy szülőcsatornán préselhetjük át magunkat a közös térbe, - mindannyiunk közé. Az idő múlása így lényegül át a magány forrásává. Hajdan még hajlékony testünk merev torzóvá alakul.

Így saját és közös terünket az idő uralja, azaz az a készség, ami az idő múlása ellenére hajt az új és mindig változó felé, amíg ő engedi és amíg képességeinkből futja.

Ugyan nem mondtam még, de ezt a tavaszutót, nyárelőttöt szeretem lelkem mélyén a legjobban. Ez az újrakezdés varázsa, aminek mindannyian bedőlünk. Ilyenkor élvezem, ahogy telik az idő. Mert az idő múlására még hosszabbodnak a nappalok, még nő a fény, rövidülnek az éjszakák. És úgy érezzük, mintha a fogyó sötéttel hátrálni kezdene a konok valóság is. És mint a törzsfejlődés csúcsán járó, boldogan kezdem el haszontalan röptű nászom, akár a tiszavirág. Hosszúkás, ízelt potrohom kéjesen mozog…

De ez már megint költészet, és Attilánál (a Józsefnél) a pillanatok zörögve ismét elvonulnak. Elvonulnak ugyan, de lépteik visszhangja itt marad fülemben, akár egy zongorán ásítozó metronóm precízen, mint a csapból csöppenő víz, monoton zaja.

Ez az igazi pengemagyar megoldás: kivonulunk a körzeti megbízottal a partra, oszt jól lekaszáljuk százezerre (MTI-magyarul: 100 ezerre) a félbolond Dezsőt, aki éppen kihalászott két döglődö rovart, miközben komplett városok teljes szarmennyisége ömlik tisztítás nélkül a Tiszába, a vízügy úgy játszik a duzzasztókkal, mint hülyegyerek a pöcsével, ész nékül húzogatja, közben minden lehetséges partszakaszt kiköveznek, nehogy élni tudjon valahol az a tiszavirág, az ipari üzemekből érkező szennyezések meg évente tizedelik a kérész- és halállományt. Az ipari halászattal meg jól ki is zsákmányolják az egész rendszert, teljesen törvényesen. Na menjünk a picsába azzal a fokozott kérészvédelemmel. Mindenki szarik valójában a Tiszára, sőt bele, a tiszavirágra pláne, de ilyenkor olyan jó kimenni gecizni egy kicsit a vízparton a csokkerekkel. Gratulálunk, seggfejek.

Barátunk minden szavával egyetértünk. Ezért mi sem természetesebb annál, minthogy a cikk olvasására buzdítsunk a  SZÁLKÁN

Szvetelszky Zsuzsanna: A pletyka
„A pletyka ismerhető szereplőkről szóló nem publikus információ, melynek legfőbb attribútuma a terjedés. A pletykák összessége olyan információhalmaz, amely minden pillanatban fölülírja önmagát. A pletykálás az emberi faj egészére jellemző, kisebb közösségekben kialakuló, polihierarchikus szerveződésű kommunikációs hajlam.”
A pletyka eszerint se nem rossz, se nem jó, hanem egy univerzális, viszont fajra specifikus kulturális jelenség, kommunikációs hajlam. Továbbításának módja mindenekelőtt szóbeli, az írásbeliség csak egy bizonyos állapotát tudja megragadni. Az ismétlődő továbbadás következménye a tömörítés és az egyedi részletek hozzáadása. A történet központja mindig egyszerű, de a pletyka erejét váratlansága adja.

 

Olvassatok Ekker Józsit. Fenomenális.

Túl régen nem lehetett, némelyek a nagy tavaszi esőzések óta vélik hallani a kürt fátyolos futamait, némelyek Vízkereszt tájékára tippelnek, a harmadikon lakó Bocsakék pedig egyenesen azt állítják, hogy Jakab úr már a múlt őszön is a mi környékünkön fúdogálta hangszerét, de hát mindenki tudja, hogy Bocsakék összevissza beszélnek, mert azt is mondják egyebek között, hogy augusztus tizenegyedikén eljő a végítélet, noha Bocsak úr cége már hónapok óta fehér botokat gyárt arra az esetre, ha netán a végítélet mégse jő el, csak egy csomóan megvakulnak, miáltal az eredeti Bocsak-féle fehér botnak nagy keletje lesz.
A bizonytalanság abból ered, hogy Jakab úr és muzsikája észrevétlenül, puhán, mintegy macskaléptekkel lopózott be a mi univerzumunkba, egyszer csak ott volt, még nem is tudtunk róla, de már hozzászoktunk, hogy naplemente tájt, amikor a környező utcákban fóliaszatyrokat cipelő, lomha asszonyok oldalaznak, messziről jövő, foszlányos, tépett kürtszó száll a háztetők felett, nem jut el az emberek tudatáig, legalábbis nem úgy, mint egy kürtverseny részlete, csak a hangok borongó, ködös lírája, a bennük bujkáló elvágyódás érinti meg a lelkeket, mindenkiét, így például Peredinéét is, ő ilyenkor előszedi a palacsintasütőt, az ura mögé oson és jól fejbe somja vele.

STATUS QUO Petőfi Csarnok, 2008. július 3. 19.00 óra

Az angol Status Quo a világ egyik leghosszabb ideje működő zenekara. A két alapító tag Alan Lancester és Francis Rossi, már 1962-ben megkezdték a közös munkát, melyből 1967-ben, egy másik húzó ember, Rick Parfitt csatlakozásával jött létre a Status Quo. A Rossi-Parfitt duó által vezetett, sok-sok tagcserén átment veterán csapat 40 éves pályafutása alatt közel 30 albumot készített, melyek mindegyike magas színvonalon hozza azt a muzsikát, melyet a legkifejezőbben talán "hard boogie"-nek nevezhetnénk. A hangszerelésükben rendkívül igényes, mégis könnyed, többségükben táncolható dalok megszólalásuk pillanatában azonnal köthetőek a zenekarhoz. Pályafutásuk egyik legnagyobb sikerét az 1986-ban megjelent, In The Army Now című album hozta, ( amit mundjuk leszarok, muhahaha )melynek címadó dala Magyarországon is hatalmas sláger volt. Aki július 3.-án ellátogat a Petőfi Csarnokba, az találkozhat Hintával is. Élmény lesz. Ja...azért itt a muhahaha:

Hát akkor álmodjunk a halradarról, mint Mocsay, aki egy éjjel előbb csak mocorogni kezdett, majd határozottan fészkelődni, sőt egy idő után valljuk be, neszezett is. Fogat csikorgatott és sírt, de olyan hangosan és olyan szívbe markolóan, hogy a hangra a környék összes kutyája felélénkült, majd megbolondult és kerítéseket döntött, láncokat tépett szét és az utcán összeverekedett, hogy a körzeti megbízottnak kellett határozottan fellépnie, hogy hálóingben és hálósipkában és cica alakú papucsban hepciáskodott a Szlovák úton, hogy kuss dögök, aki ugat, bekísérem az őrszobára,....
Mocsay tovább küzdött az álmával, már kiabált, sőt sikítozott is, és akkor hála istennek Mocsay már rángatózni is kezdett, hogy felesége , az áldott természetű Valika levegye szeméről a fekete kötést - örökké így aludt, mert fixa ideája, hogy teljes sötététség, egyenlő pihentető alvás, ezt olvasta kedvenc női magazinjában -, sőt lehet titkokat fecsegek ki, de a füléből is kiszedte a fokhagyma gerezdeket, amit migrénje ellen dugdos fel a hallójáratába, hogy reggelenként Hőhn doktor a Centi lakótelepről jöjjön ki és szedegesse csipesszel,....
Szóval a hagymáktól megszabadulva rázogatni kezdte az áldott természetű Valika a hitvesét, hogy Géza, Gééézaaa, csak nincs valami baj,.... majd a biztonság okából még gyengéden bokszolgatta is, hogy minden bokszütést a kérdés kövesse, hogy Géza, Gééézaaa, baj van, nekem ne itt csikorgass, ne kiabálj, ne jelenetezz, mert kilöklek a hitvesi ágyból...., hogy a tizennegyedik lengőbordára mért ütés után Mocsay, mint rugóra járó törpe, kirúgja magát az ágyból, hogy baj, azt kérdezed, hogy baj, hát nincs is róla szó, mekkora a baj, és szemét lesunyva, megsemmisülve Mocsay pislogni kezdett, képzeld Vali, lassan ötven leszek és még nem halradaroztam.
- Mi? - kérdezte erre az áldott természetű Valika.
- Mondom, nem halradaroztam, még ilyet!
- Ez most jut eszedbe, fél kettőkor, Géza, az anyád - mondta akkor az áldott természetű Valika a szerepéből kipottyanva.

Május 19-20-án a Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség meghívására Budapestre látogatott Léa Linster mesterszakácsnő, a Bocuse d'Or idáig egyedüli női nyertese. Mesterkurzusán a legújabb technológiákat ismerhették meg a résztvevők, és a Michelin-csillagos luxemburgi séf egyúttal felkészítette a versenyzőket a Bocuse d'Or verseny közelgő európai selejtezőjére.

 

Úgy általában "a" gasztronómiáról nem szabad beszélni. Mert van a családi receptek hagyománya, a kiskocsmák és kifőzdék meg Maigret felügyelő törzshelyeinek gasztronómiája, az utcai gíroszkészítő összes rafinériája, a drága helyek kifinomult íz- és látványvilága, a tévészakácsok simliskedése, a gyorsetetők burgereinek műíze, a pizzasütők összes fortélya – és van a gasztronómiai csúcs, a Michelin-csillagok és a sztárszakácsok világa, amelyről földi halandónak akkor lehet fogalma, ha kőgazdag, vagy ha szakmabeli.

Elsősorban kéretik ezt elolvasni, brilliáns !

ZSENIMESTER

A Manchester United nyerte a Bajnokok Ligája 2007–08-as szezonját, miután a moszkvai fináléban tizenegyesrúgásokkal felülmúlta a Chelsea együttesét. A találkozó 27. percében Cristiano Ronaldo találatával az MU szerezte meg a vezetést, Frank Lampard azonban még a félidő vége előtt egyenlített. A második játékrészben újabb találat nem született, mint ahogy a hosszabbításban sem, így jöhettek a tizenegyesek. Nicolas Anelka hibája azonban végzetesnek bizonyult.Szegény elcsúszott a vizes füvön. Fenébe. Pedig a Chelsea megérdemelte volna... Apró momentum, hogy bosszantóan emlekeztetett az egyik legkorruptabb magyar vérszívó szervezet logojára a Chelsea meze pedig csak két sört ittam. Tényleg. Micsoda marhaság, hogy pont ez jutott eszembe.

 

Nem lesz idén Művészetek Völgye - a hírt Márta István, a fesztivál főigazgatója erősítette meg a Gödör Klubban tartott március tizenharmadikai sajtótájékoztatóján.Márta István fesztiváligazgató elmondta, már tavaly év végétől sejteni lehetett, hogy a 2008-as Völgy megrendezése komoly veszélyben van - komolyabban, mint eddig bármikor. Márta a fő problémának az állami financiális támogatás teljes hiányát nevezte meg. Míg 2004-ben a fesztivál kb. 200 milliós nagyságrendű összköltségének 64%-os támogatásával járult hozzá az állam, addig tavaly ennek az összegnek már csak a fele, 32% jutott a Völgynek. A jelenlegi állás szerint idén viszont már egyáltalán nem marad pénz a fesztiválra az államkasszában, így Márta István még egyszer leszögezte: 2008-ban nem lesz Völgy.

 

1997:

A két mackóruhába és otthonkába ölözött asszony értetlenül bámult. Mi tagadás a látvány nem volt mindennapi. László négykézláb állt egy sötétkék Golf mellett és bőségesen okádott. Dolga végeztével megtörölte verejtékes arcát, köpött még egyet-kettőt a porba, aztán nehézkesen visszakecmergett a kocsiba. Nem indult el azonnal. Hátradőlt az ülésen, tarkóját erősen a fejtámlához szorította és megpróbálta összerakni a tegnap este történteket.
Kapolcs. Sosem járt még ott. Két stoppos dumálta rá, hogy megnézze a művészeti napokat. Nem kellett sokat fáradniuk, László úgyis italra meg nőre vágyott. Körülbelül ebben a sorrendben. A sötétedéssel együtt surrantak be a jóképű kis faluba, ahol a művészek jó része már a kocsmasátrakban tivornyázott. Lapos pillantások tapogatták az utat elárasztó gyalogosok közt araszoló Golfot, biztos eltévedt a köcsög, gondolták magukban a tekintetek gazdái. Lászlót pedig elfogta a jóleső izgalom, amit mindig akkor érzett, amikor szisztematikus lerészegedésre készült. Gyorsan kivett egy szobát valami Zimmer Feri nevű embernél, megvetette az ágyat, kért egy lavórt a mit sem sejtő háziaktól, az éjjeliszekrényre készített egy pohár vizet meg két szem Quarelint és kicsit töprengett, hogy lezuhanyozzon-e. Úgy döntött felesleges, az embernek legyen emberszaga.
A pálinka, amit az első útjába került kocsmában megkóstolt, karcos volt és komisz, mégis megvette az egész üveggel, és végig ballagott a dáridózó falun. Néhol megállt bámészkodni, élvezte, hogy ügyet sem vetnek rá. Fel-alá lófrált, néha meghúzta az üveget és elégedetten konstatálta, hogy a pucér villanykörték fényét egyre fátyolosabban látja. Végül leült az árokpartra és várt. Lábánál a szendergő, portól lepett lapulevelek tövében szépen szaporodtak a csikkek, és a közvilágítás fehér neonja valami idegen hidegséggel öntötte nyakon a profán látványt : egy ember pálinkát iszik, dohányzik és szemmel láthatóan semmire sem gondol. A részegség hirtelen jött, mint a hőség, amikor váratlanul kinyitják a kemence száját. László lassan hanyatt dőlt, elengedte az üveget és a pálinka opálos fényű patakként csorgott az útpadka zúzott kavicsai közé.
Igen gondolta László, megérkeztem.
Valami nyöszörgés félére ébredt fel. Már virradt, a halvány szürkés fényben sunyin lapultak meg a falu házai és amikor megpróbálta legombolni az ingét, érezte, hogy a bőre hideg és nyirkos a hajnali harmattól. A nyivákolás megismétlődött és amikor végre feltápászkodott meglátta a maga elé motyogó lányt. Egy villanykarónak támaszkodva ült, részeg volt. Sebaj, gondolta  László és bizonytalan ujjakkal megtapogatta a zsebébe dugott kotonokat. Lépett néhányat a lány felé, de felkavarodott a gyomra és keserű epét öklendezett az árokpart füvére. Na ennyit a csajozásról, gondolta és már indult volna haza, amikor a lány hangja utána nyúlt. Pestre mész, ugye? Elviszel? - kérdezte a nő, ami nem látnoki képességre vallott, inkább arra, hogy innen mindenki Pestre ment aznap. Hátrahagyva a buli végeztével a főtt kukorica rosszul lerágott csutkáit, az eltiport műanyag poharakat és a kapolcsi polgárok megtört tekintetét.
Oda, vallotta meg László, mert fáradt volt a hazudozáshoz. Segített a lánynak talpra kecmeregni és szótlanul ballagtak a bérelt szobáig. A csajt kint hagyta a harsányan ébredő vérebekkel, ő pedig összekaparta benn a cuccát, mindent beleszórt a csomagtartóba és elindultak.
Először a rádióval próbálkozott, hogy ne kelljen válaszolnia a hátsó ülésről érkező zagyva beszédfoszlányokra, de amikor rájött, hogy nem is neki szólnak, kikapcsolta a készüléket.
Így is majd szétesett a feje, a hajnali rádióműsor pedig még a nő nyivákolásánál is ócskább volt. Lassan hajtott, az autó harmincas tempóban csoszogott egyik falutól a másikig, egy különösen hullámos szakasz után pedig megállt. László kilökte az ajtót és inkább kiesett, mint kiszállt a kocsiból, hogy megmutassa az otthonkás asszonyoknak, mit csinál az uruk fizetésnapon, mielőtt hazatér megpofozni őket.
Amikor újra beindította a motort, a lány a hátsó ülésen arról kezdett el motyogni, hogy mi végre is vagyunk ezen a nyomorult világon, aztán sírni kezdett saját hülyeségein. László hallgatta egy darabig, a zsebébe túrt és a kotonokat komótosan kiszórta az ablakon.
Az ezüstös tokocskák az aszfaltra hullottak, mellettük lassan elgördült az autó, az asszonyok egymásra néztek. Hát Katikám mondta az egyik hitetlenkedve, de a hangja nem ért el Lászlóig.
Az utastérben a csenden kívül csak két ember maradt, az egyik másnapos volt, a másik hisztis és csúnya.

"Amig a közönség érti, amit játszunk, és sikerünk is van, addig nincs baj. Ha nem érti, és sikerünk se lesz, akkor majd azt mondjuk, hogy színvonalas rockot játszunk."
Nagy Feró

 

ha, Yoko és Linda nem qrja szét a beatlest
ha, 1980. december 8-án, este 10 óra tájékában  Mark David Chapman Zabhegyező című Salinger regényt inkább a parkban olvasgatja
ha, már akkor lettek volna biztonsági őrök a Dakota háznál. (A Dakota-házat 1880-ban építették, rengeteg balkon és terrakotta részlet díszíti, csinos kis csúcsos, fekete és kék tetők, fent apró tetőtéri ablakok, lentebb nagyobb, íves kilátók, a ház észak-német reneszánsz stílusban épült, és nem elhanyagolható a francia jelleg sem, amely akkoriban annyira jellemezte a New York-i architektúrát. Azért nevezték Dakota-háznak, mert még viszonylag kevesen éltek az Upper West Side-on, s a varrógépgyárosnak, aki az épületet megrendelte, tetszett a legenda, hogy olyan környékre költözik, mintha az akkor még kietlen Dakotába hurcolkodott volna.)
ha, mindenki tudna röhögni azon, hogy Keith kokainban keverve felszippantotta apja hamvait
ha, ma is ütnék az olajat és nem oldószerekkel vonnák ki majd vákuummal vissza, hogy a vegyszerekkel együtt kerüljön az üvegekbe, vastagbél rák , a kurva anyátokat…(mi is a káros ?  )
ha, Eric "Slowhand" komolyan veszi a Plastic Ono Band-et
ha, Mitch, mikor 1970-ben a majdani ELP dobosának kérik fel, de ő mégsem Hendrixszel  marad

Egy idézetet kerestem. Hát fogtam a DVD lejátszót, betettem a filmet amiből csak három mondat pontos idézése kellett. Tudtam, hogy a legelején van, így a pillanat állj gombon ujjammal, papírral kezemben jegyzetelni kezdtem. Íme hát az idézet.

„Magasztaljuk és dicsérjük híres elődeinket. Atyáinkat, akik bennünket nemzettek. Tisztelet övezte őket mindenkor, büszkeségei voltak korunknak.”

Most nem árulom el a film címét. Nekem ez az alkotás benne van a top tízben (csúcs ten-ben, kinek hogy tetszik jobban), de erről majd egy másik alkalommal. Különben aki tudja a film címét és elküldi nekem, intellektuális élménnyel ajándékozhat meg, hogy vannak rajtam kívül is még ilyen „elvetemült” filmek rajongói.

Miért is kerestem ezt az idézetet. Az úgy volt Szilágyi Úr kérem,…-

-Gyönyörű reggelre ébredtem. Az esti vendégsereg, no meg a kellő mennyiségű italok dacára frissen ébredtem. Hintától már tegnap este megkaptam az ukázt, hogy a sok elkészült képhez írnom kell valamit. Hosszú „irodalmi” pályafutásom során megjött az első felkérés. Írjak valamit a tegnapról. Nem a Máról, nem is a Holnapról. Na ez a legidillibb perspektíva. Könnyed, epikus forma. Elő a számítógép, Microsoft World. Verdana betűtípus, tizenkettes betűnagyság. (Ez különösen jól áll a Verdanának. Olyan nőiesen teltek a betűk, de kellően távolságtartóak.-csak a blog.hu szerkesztője nem ismeri-) Mivel estig lényegében semmi teendőm, töltöttem egy pohárka Becherovkát magamnak, azt szopogatom. Szóval felkeltem aztán még itt a megígért penzumom,… és akkor beugrott az a filmidézet. Magasztaljunk, dícsérjünk…-mit is akarok ezzel? Tegnap sonka partit tartottam. Immár a negyedik éve, minden húsvét és pünkösd között meghívom erre barátaimat.

Külön erre az alkalomra készítek vagy készíttetek (én legalább beismerem) egy sonkát. Aztán paradicsom, paprika, lilahagyma, újhagyma, kenyér, sör, bor, tömény. Epekímélő diéta gyanánt ugyanabból a disznóból készült kolbász is szokott lenni. Szóval van minden, töki, szotyi, ami csak kell. No akkor mi végre az idézet? Most kezdek bele harmadszor. Hiába no! Jó ez a Becherovka. Tehát magasztaljuk, dicsérjük elődeinket, jó szokásaikat tartsuk be remélve, hogy miként őket, úgy minket is tisztelet övez majd. Hogy korunk büszkeségei voltunk, vagyunk vagy leszünk, az utókor ítéletére bízzuk. Számomra tökéletesen elég, ha utódaim csodálatát egyszer is egy röpke pillanatra felkelthettem, felkeltem, fel fogom kelteni. Azt hiszem ez így is van rendjén. Ha ez netalán egyszer bekövetkezne csak annyit kérhetek tőlük, mint
az első képen Józsi barátom, a sógorától. - Csak szépen, nyugodtan, és kérlek közben ne fogazz!- Magasztaljuk hát és dicsérjük híres elődeinket. Ahogy magasztaljuk, dicsérjük jeles, privát napjainkat, meghitt óráinkat. Hajtsunk fejet a pillanatoknak amik megtörik múlandóságunkat és halandóságunkat. Megtöri, apró porrá zúzza, melynek selymes fátyolán keresztül áttűnhet a csalóka állandóság hasztalanul kergetett sziluettje.

Mondom csodás reggelre ébredtem, de ez már megint irodalom. Szegény Attila (a József) feje felett a nyárfák vibráló levelén talán most ez egyszer gyengéden játszik a fejszesuhanás csillogó, ezüst fénye, és mintha ma kevésbé vakítaná szemem.

Képek csak saját felelősségre a hajtás után:

Előbb is eszembe juthatott volna….  ROHANJATOK CD-t VENNI !

 

1985-ben „lett” egy klubom. Viszonylag megfelelő infrastruktúra, 150-200 fős befogadóképesség. Nihil. Átnézve az akkori budapesti kínálatot a jazz volt a fehér folt. Hajrá, gondoltam és elindultam, hogy megnyerjek egy igazi nagyágyút. Imre először homlokot ráncolt de a helyszínen sikerült meggyőzni és évekig volt a főváros legjobb jazz klubja. Egy ilyen feladat nem munka, hanem életforma így váltanom kellett aztán szép csendben elhamvadt a dolog. Négy éve a lányom kitalálja, hogy dobot akart tanulni.

Felhívtam, hát Imrét 17 év után és a hangulata mit sem változott beszélgetéseinknek. Réka már nem dobol, de a megtisztelő barátságával az óta is büszkélkedem. Így Mikor Gergely Gyuri, aki maga a TOP TRADE meséli, hogy a KINNARPSSAL bemutatják az új kollekciót és nincs-e valami ötletem egy húzós truvájra mi mást is, javasolhattam volna.

Kőszegi Imre, Berkes Balázzsal a kitűnő bőgőssel és a fiatal tehetséggel Oláh Dezső zongoristával kápráztatta el a jelenlévőket.

Mindenki rohanjon és próbálja megszerezni a Drums Poetica című fantasztikus CD-jét.

A dalok mindegyike saját szerzeménye, tiszta jazz, melyben Kőszegi dobolása dinamikus, hivalkodástól mentes, utánozhatatlanul egyéni. A lemezen közreműködik: Kőszegi Imre – dob, vibrafon, Deli István (Columbia) – konga, ütőhangszerek, Bacsó Kristóf – alt- szoprán szaxofon, Zsoldos Béla – vibrafon, üstdob, harangjáték, ütőhangszerek, Orbán György – nagybőgő, Rozsnyói Péter – zongora

Ma igen korán keltünk és megpróbáltuk a lehetetlent Csiró Géza dramaturggal, aki bizonyság a polihisztorok új generációjára és remek tollú főszerkesztő is.

Korareggel már helyszínen voltunk az elmaradhatatlan kutyákkal és teleobjektívvel valamint Csiró szakértelmével felszerelve. Sajnos a mai reggel távolról sem volt olyan napos, mint tegnap de egyébként sem voltak vérmes reményeink. A hosszú kutatás persze olyan eredménytelen volt, mint a május elsejei kívánságműsorban felfedezni Kőszegi Imrét a jazzdobosok királyát.

 

Sajnos nem láttunk Rákosi viperát. Megállapodtunk, ahogy kisüt a nap, megyünk újra. A hosszú séta közbeni kvaterkázás pedig remek ötleteket adott webkamerákról, tücsök hangjának utánozásáról és egyéb teljesen kivitelezhetetlen dolgokról. Persze szóbakerült a kígyóvá változó bot, és amikor belebotlottunk a környék egyetlen csipkebokrára a pünkösd is. Vártunk kicsit tánha spontán égéssel kigyullad de az sem.

 

De aztán mégis.

 

Nem, nem néztem el...

Ma reggel a XVII. Kerület és Nagytarcsa közötti réteken – ahol most nagyerőkkel készül az M0-ás – kóvályogtunk a kutyákkal. Van néhány bevetett parcella, de inkább elhagyatott megműveletlen területek ezek. Bill is furcsán nézett ahogy Dr Watson -aki fél éves siheder- konfliktusba keveredett egy madárijesztővel.

 

 

Aztán tovább haladván megmerevedtek az urak és mozdulatlanul figyeltek egy pontot a földön. Odakocogtam és kb. fél percig  nézhettem egy, a magyar gerinces fauna elismerten legveszélyeztetettebb fajának példányát. (Teljes magyarországi állományát 500 példánynál is kevesebbre becsülik.) A negyvencentiméternyi csoda aztán becsúszott a fűbe. Féken tartva a kutyákat elsétáltunk.

 

Mert mit is tudhatunk erről az 1974 óta védett, 1988 óta fokozottan védett, 1992-től pedig természetvédelmi szempontból a legkiemeltebb kategóriába tartozó (természetvédelmi értéke 1.000 000 Ft.) arisztokratáról:

Szélfútta fák öklendeznek 
 a másnapos, délelőtti fényben.
Lassan sötétebb lesz a táj,
 mint egy csillagos, teliholdas éjjel.

Jobban tűrtem mindig a régi,
 magányos, langyos nyári estét,
mint szürkülő, füstös egével
 ezt az téli, véres naplementét.