Szűk, lipótvárosi utca télesti csöndjét éles villamoscsikorgás veri fel. A kiszolgált szerkezet egy kicsit még döcög, majd nagy szusszanásokkal megáll. Rácsos kocsiajtó megcsikordul, a kalauz az úttestre lép. Leszállás, végállomás! – kiáltja, és kezében vassal unottan a váltóhoz cammog. Egy rántás, szokott mozdulat, s a váltó nagy csattanással már ugrik is. A rend helyreáll, jöhet az újabb újpesti forduló. Komor bérház negyedik emeletén foteljében a hangra könyvéből felemeli tekintetét a nyugdíjas tanító úr. Korán érkezett – jegyzi meg – még nincs hat óra. Kezét az ölébe ejti, s az ernyős lámpa sárgás meleg fényében, a földön előtte játszó unokáját nézi. A fiú felfigyel, megörül, végre megtört a néma mozdulatlanság. Ifjonti hévvel ugrik fel. Nagyapa, mesélj nekem a háborúról és a nagy utazásodról! Az idős ember arcán édes-bús mosoly jelenik meg. Könyvét a lámpa alá teszi, s int unokájának, telepedjen mellé. Kicsit elgondolkodik, majd beszélni kezd.
A háborúról nem tudok mesélni neked kis unokám. Bár az idő múlásával az események ugyan lehetnek érdekesek, de mesélni valóak soha. Minden háború, úgy ez is esztelen, értelmetlen és borzalmas volt. Mérhetetlenül sok ember halt meg, rengeteg érték elpusztult csak azért, hogy …, legyint. A világ már, ilyen. Amikor 1915-ben én is megkaptam a frontszolgálatra katonai behívó parancsomat, szeretett édesanyám szűnni nem akaró zokogásba fordult. Míg a vonat el nem indult velem a Nagy Oroszországba, ha meglátott azonnal búcsúzott tőlem. Úgy hitte, engem az életben többé már úgy sem lát. Később aztán kiderült, a Jó Istennek más szándéka volt velem.
Egy ravaszdi parasztember lett szakaszunk vezetője. Nap, mint nap elmondta, itt idegen földön – az égieken kívül – csak magunkra és a társinkra számíthatunk. Ha ügyesen és okosan csináljuk, sokan haza megyünk. Mivel „tanult ember” voltam, én lettem a lóti-futi írnok, a jó és rossz hírek tudója, vivője. Már messze a Kárpátokon túl harcoltunk az ellenséggel, a cudar idővel, mikor 1916 vége felé egy nap bekerítettek, s elfogtak az oroszok. Fegyvereinket, a puskákat, pisztolyokat, az értékeinket, órákat, gyűrűket, cigarettatárcákat elvették. Menetoszlopba állítottak minket, s irány gyalog keletre az ország belseje felé. Több napig élelem és víz nélkül tereltek fegyveres kísérőink, míg végre, nevesincs falucska vasútállomásához értünk. Ott kaptunk plé csajkákat és kanalakat, egy merőkanálnyi zavaros löttyöt, darab száraz fekete kenyérrel, majd tehervagonokba zsúfoltak minket, s indultunk tovább. Sokszor megálltunk, ilyenkor leparancsoltak mindenkit. Megszámoltak bennünket, átvizsgálták a vagonokat, közben pedig féltünk, mi lesz? Néha adtak enni, inni, mindig ugyan azt. Moszkva környékén, többszörös drótkerítéssel körülvett, fából eszkábált barakktáborba kerültünk. Teltek múltak a hetek, míg egyszer kivezényeltek, s felsorakoztattak minden odaszállított foglyot a „sétatérre”. A táborparancsnok büszkén ordította, hogy a Nagy Orosz Nép megkegyelmez nekünk, a támadó csürhének, és lehetőséget ad jóvátenni bűneinket. Mindenki dolgozhat, persze felügyelet mellett. És hogy láthassuk, milyen nagylelkű nép az orosz, mi választhatjuk meg, ki marad itt a körzetben, s ki megy tovább keletre Szibériába.
Puff neki, ezt jól kitalálták! – gondoltuk. Ezek először egymásnak akarnak ugrasztani minket, hisz ki akar önként a félelmetes Szibériába menni, másodszor, végre rendcsinálás címén nyugodtan közénk lövethetnek, harmadszor pedig, valahol úgy is halálra fognak mindnyájunkat dolgoztatni. S ekkor valami váratlan dolog történt. A tisztek, tisztesek, hajdan volt vitézek, grófok, sorra előléptek és fennhangon jelezték, ők Szibériát választják. Mellettem álló szakaszvezetőnk halkan megjegyezte: Ezek az urak biztos tudnak ám valamit. Ha nekik jó, akkor nekünk is az! Azért gondolja meg mindenki, de szerintem irány Szibéria! Sokan közülünk nem merték vállalni, én igen. Valami azt súgta nekem, úgy éreztem, az irracionálisnak tűnő döntés a helyes döntés. Napokkal később, már zötyögött is vonatunk a világ vége felé. Beleborzongtunk, mikor őreinktől megtudtuk, uticélunk messze-messze a Bajkálon túli Habarovsz-Vlagyivosztok körzete. Mérhetetlen erdőségeken, sivatagos pusztaságokon, hegyeken keresztül haladtunk. Felfoghatatlanok az ottani méretek és távolságok, kis unokám. Nagyapa ekkor felállt, s az üveges könyvszekrényhez lépett. Elővett egy aranybetűkkel feliratozott könyvet, belelapozott, majd visszaült. Ez itt Oroszország térképe. Megmutatta a fiúnak, merre van Magyarország, hol a Bajkál-tó, s hol van Habarovsz, Vlagyivosztok. Hallgatott kicsit, aztán folytatta.
Egy idő után a felügyelő katonák a megállások alkalmával már mind kevesebbet törődtek velünk. Szerintem úgy gondolták, aki itt lemarad, azt úgy is valaki elfogja, vagy elpusztul magától. Az egyhangúság, az örökösnek tűnő távolodás az otthontól, kezdett őrjítővé válni. Némely társunkon a téboly jelei már megmutatkoztak. Majd előtűnt a Bajkál-tó, amiről először azt hittük, hogy tenger, olyan hatalmas volt. Vize, kristály tiszta és jéghideg. A helyiek nyugodt szívvel merítettek és ittak belőle. Követve őket, hamarosan mi is. Végre húshoz jutottunk. Igaz íztelen sült halakhoz, de legalább valami máshoz, mint eddig. Pusztuló katonaruháink még csillogó díszei különösen kiváló cserealapul szolgáltak. Az őrök szóltak, hogy a kevéske hadifogoly apanázsból vásároljunk ruhát, meg élelmet, mert később már nem igen lesz rá lehetőségünk, s még jól jöhet.
A tél közeledte már Habarovsz környékén ért minket. Emlékeim szerint, Nyikolszk Usszurijszk nevű település szélén épített, drótfonattal körülvett fabarakkokban szállásoltak el minket. Ez amolyan gyűjtő, elosztó láger, azaz hadifogolytábor volt. Rövidesen ukáz érkezett, s ismét vonatra, majd az Amuron hajóra szálltunk. A kínai határnál lévő Blagovesenckbe vittek minket.
Ott kozák lágerparancsnokunk lett. A nacsalnyik közölte, a munkaképes embereknek dolgoznia kell. Élelmet, ruhát mindenkinek magának kell beszereznie. Fűtéshez fát lehet hozni a környező erdőkből. Lopni tilos, azért fenyítés, verés jár. Sötétedéstől virradatig a körletben kell lennünk. Napközben mindenki odamegy, és azt csinál, amit akar, de az esti és reggeli sorakozáskor a létszámnak stimmelnie kell. Ha nem, akkor büntetés, s a lágert az ő döntéséig senki nem hagyhatja el. Tizenöt-, húszfős bűzös barakkokban laktunk. Emeletes fa priccseken, poloskás szalmazsákokon feküdtünk.
Hideg kivételével hamar megszoktuk a környezetünket, az embereket, kik között természeten sok volt a kínai. Ők, szintúgy voltak velünk, e szedett-vedett rongyos idegen társasággal. Szükség volt a gyors beilleszkedésre, mert rövidesen ránk tört a kegyetlen szibériai tél. A szemünkben a könny megfagyott, úgy hogy, forgatni sem tudtuk. Leheletünk azonnal a bajszunkra, szakállunkra dermedt. Bőr, ha fémhez ért, rögvest hozzá fagyott. A helyieknek mindez normális, hétköznapi volt. Piacra a tojást, tejet zsákban hozták, a húsokat, zsírokat fűrészelték. Egyik kereskedő, aki hórukkosként alkalmazott elmagyarázta - friss tojás a kemény kopogó, de belül kotyogós, mert azt nemrég tojták, s belül még nem fagyott meg. Megfelelő, vizezetlen tej, amely nem áttetsző. Tudod kis unokám - ilyenkor ott a tejet edényekbe töltötték, s mikor már dermedt lett, fadarabot nyomtak bele. Vásárláskor a tejkorongokat a „fanyeleknél” fogták meg, s a fény felé fordítva mustrálták, jó-e. Az élet nem állt meg. Jómagam igyekeztem minél hamarabb megtanulni a ciril „orosz” betűket, jó pár kínai írásjelet, s mivel szépen rajzoltam, csakhamar, cím- és táblafestésből, valamint némi pingálgatásból el tudtam tartani magamat. Akinek volt kétkezi szakmája, vagy értett valamihez, idővel talált megélhetési forrást magának.
A kommunista vörös hatalom 1918-ban oda is elért. Zűr-zavar lett. A módosabb kínaiak átmenekültek a folyó határmenti túloldalára, s ezzel lényegében megszűntek a munkalehetőségek. Agitátorok jöttek a lágerbe és hazugsággal, fenyegetéssel, a hazatérés ígéretével sokakat rávettek, álljanak vöröskatonának. Sokakat, így engem viszont nem. Nehéz idők köszöntöttek ránk. Fehér uralom, vörös uralom jött, ment. Idővel már csak a lágerzászló színéről tudtuk, hogy perevorod, azaz változás van. Ellátás hol volt, hol nem. Számtalanszor ki se engedtek minket, s így még lehetőségünk sem maradt élelmet szerezni, járványok ütötték fel a fejüket, egyre többen meghaltak. Egyszer aztán ukáz érkezett, pakoltunk, bevagoníroztak és mentünk tovább. Én végül kisebb kitérők után a Vlagyivosztok közeli Pervaja-Rjécskára kerültem. Rövidesen, 1918. vége felé, a japánok vették át a tábort, kik a nem túl szigorú előírások betartásáért cserébe, viszonylagos jólétet teremtettek. A tisztek havonta fizetést, a legénységiek pedig a tábori konyhából naponta élelmet kaptak, a segélyszervezetük ruhával, csizmával, fehérneművel látott el minket. És képzeld kis unokám – a japán táborparancsok, még pár magyar szót is tudott, mint kiderült, járt már Magyarországon is.
Ekkor megnyikordult a szobaajtó s nagymama jelent meg. A vacsora kész lehet teríteni, mondta! Nagymama ne még, pont olyan izgalmas, könyörgött a fiú, és a mesélő felé fordult! Nagyapja megsimogatta a fejét, majd folytatta.
Hamarosan lett saját tábori újságunk, szimfonikus zenekarunk, színtársulatunk is. Az előadásokon a női szerepeket persze férfiak játszották, akár, mimt az ókori görögöknél. Bár próbáltuk minél elviselhetőbbé tenni a múló időt, többségünkben a honvágy egyre csak nőtt-nőtt. 1920. végén aztán a vágyak valóra váltak. A kockázatosnak tűnő, Oroszországon és Szibérián keresztül való hazajutás helyett a fél világot megkerülő hajóút lett a realitás. Mikor aztán kézzelfogható közelségbe került az utazás lehetősége, elképesztő zsibvásár keveredett. Osztozkodtak, adtak-vettek, csere-beréltek egymás között az emberek. Priccsszomszédommal megállapodtunk, a közös dolgainkat elfelezzük. Végül maradt egy csontból készült gyertyatartó. Úri emberek között megállapodás, az megállapodás. A gyertyatartót hosszában kettéfűrészeltük, s közben szívből nevettünk.
A sokezer magyar hadifogoly hazaszállításához több hajó is kellett. A Vöröskereszt Misszió szervezésében először az időseket és betegeket vitték, majd a fogságban töltött idő alapján soroltak. Én, a második, vagy harmadikra kerültem föl. Soha nem fogom elfelejteni a nevét, Mainam. Ez egy rekvirált teherhajó volt, mely rakterének egyik részében emeletes ágyakat raktak, s oda zsúfoltak be minket. Behajózáskor, egy hajdanvolt vitéz tanácsára, felsőbb fekhelyet szereztem. Itt ugyan jobban érződött a hajó imbolygása, de legalább tényleg volt levegő. Október utolsó napjaiban járhattunk, mikor a teknő lomhán kibillegett Vlagyivosztok kikötőjéből. Saigon (Vietnam) volt az első állomásunk. Az árurakodás idejére partra szállítottak, s francia garnizonban helyeztek el minket. Csoportosan, de mégis szabadon járhattuk a várost, templomban katolikus misét hallgathattunk. Néhány nap múlva tovább hajóztunk a Ceylon (Sri Lanka) szigeti Colombo-ba. Rakodás, és nekünk szabad mozgás itt is. Az angol gyarmati hatás érződött az utcákon, tereken, épületeken. E helyen nem sokat időztünk, s ismét a tengeren voltunk, irány az Ádeni öböl és a Vörös tenger. A hajóról, nagyon távolról ugyan, de láttuk az arabok szent városát Mekká-t. A Szuezi csatornán keresztül értük el az egyiptomi Port Said-ot. Bár kikötöttünk és rakodás is volt, de a hajót nem hagyhattuk el. A Mainam hamar felszerte a horgonyt, s a Földözi és az akkor igen viharos Adriai tengeren keresztül Trieszt kikötője felé vette az irányt. December közepe volt, mikor lábunk ismét európai földre lépett. Csomagjainkkal együtt bevagoníroztak mindnyájunkat, s irány Magyarország. 1920. Karácsony napjára érkeztem haza. Édesanyám mikor meglátott, elakadt a lélegzete, nem akart hinni a szemének. Másnapra teljesen megőszült.
A nagyapa elhallgat, hosszú némaság után feláll. Gyere kis unokám, menjünk vacsorázni. Az étel nagy érték, Isten ajándéka, nem szabad tönkretenni és elpazarolni. A máskor cserfes fiú nagyapjára néz, majd ellenkezés nélkül követi őt a konyhába.