Hosszú hallgatás, sok mocsok és kevés türelem után felszakadt a megtisztulás. Megszámlálhatatlannak tűnő hónapok teltek el azóta, hogy a múltam egy mozaikja rútul megcsalatott, majd gyáván, sunyítva kámforrá változott. Nem a történés zaklatott fel igazán, mert az a mai világunkban szokványos és szinte elfogadott, hanem az, miként lehetett porrá zúzni s júdáspénzre váltani a szeretetet, barátságot, jószándékot. Elkeseredésemet szívóslassúsággal felváltotta a harag és a düh, mely csak forrt egyre forrt bennem miközben magamat emésztettem. Hiába volt a sok-sok tusakodás az nem hozott belső megnyugvást. Aztán a velebitkabócák zizegésorgiája közepette váratlanul beleütköztem Pilinszky gondolatsoraiba és egyszerre minden a helyére került.
„De milyen lehet izzadt, fekete körmökkel az örökös csúsztatás légkörében élni? Rosszabb sors ez a bérgyilkosénál. Ő legalább nem palástolhatja bűnét önmaga előtt, ha előbb nem, halálos ágyán. De a kis csaló, a kis manipuláns, nevén vagy többnyire álnéven, megússza a dolgot. Élve zümmöghet tovább a légyfogón. Ez a valódi tragédiája. ….
A bűnt, a csalást megértem. De a csalást szavakban?.... Aki ugyanis szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol. ….
A tettenérés kínja elviselhetetlen. A bűnöző ebben a helyzetében úgy érzi magát, mint a vadászok gyűrűjébe került állat. Egyedül van, s egyedülléte csak haláltusához hasonlítható, sőt többnyire azonos vele. …. Ugyanakkor tudnunk kell azt is, a tettenérés – szakrális pillanat. …. szakrális a tettenérés pillanata, amikor is a bűnös oly közvetlenül kerül szembe az igazsággal – vagyis Istennel –, hogy ebben a párbeszédben mindenfajta tolmácsolás hamis és illetéktelen. A bűnös most az igazság ítéletével áll szemben. Ha van ereje befogadásra, megmenekült; ha nincs ereje hozzá, még mélyebbre kerül a hazugságban.
Mi szerepünk lehet egy ilyen találkozásban, egy ilyen szembekerülésben a mezítelen igazsággal, amitől magunk is félünk és menekülünk, s legfeljebb messziről tisztes távolból sóvárgunk utána? …. A tények: az emberé. A valóság Istené. Földeríthetjük a tényeket, s igyekezhetünk egyeztetni a valósággal – ez minden. A bűnös azonban lebukásának tényével egy időben a valósággal is találkozik, méghozzá a valóság ítéletének és irgalmasságának minden szigorával és gyengédségével. És ez az a pont, ahol nekünk e pillanatokban valóban nincs helyünk. …. Mi itten csakis a szolgák tartózkodásával segédkezhetünk még akkor is, ha a dolgok menete cselekvő szerepet oszt ki ránk. ….” *
és végül
„Az alázat és a tapintat erénye nélkül hiú ábránd az ember bármiféle tökéletesedése. Előbb vagy utóbb csakis a gőg, a civakodás, az ítélkezés szülője lehet, párosulva a képmutatás vakságával.” *
Megértettem. Köszönet a költőnek prózában megfogalmazottaiért, a ránk hagyatott bölcs gondolataiért! Mily kevés is elég, hogy elménk görcsei, béklyóiból kiszabaduljon s visszataláljon a valósághoz, a mezítelen igazsághoz. Már csak mosolygok botorságomon, feldúlt vívódásomon. Nincs tovább ezzel nekem dolgom, s lám, a rútul megcsalatott bűnhődő sem én vagyok.

(Forrás*: Csönd és közelség Pilinszky János füveskönyve)