Titkolni kár. Mulasztásos családsértést követtem el. Mit sem enyhít ezen egy jottányit, hogy valószínűleg sokadmagammal vagyok így együtt. Munkaalkoholista (workaholic) lettem, hajtottam, s a gyermeknevelés gondjainak javát a páromra hagytam. Későn, nagyon későn eszméltem rá, hogy a fiam, szinte nélkülem nőtt fel, s az elfolyt időhöz képest, oly kevés közös élményünk született. Mióta rájöttem, minden lehetséges pillanatot keresem az emberré lett fiammal való együttlétre, ameddig csak lehet és ameddig persze még ő is igényli.
Külvárosba költözésünk melléktermékeként nap, mint nap, mindnyájan sokat utazunk oda-vissza. Én ezt autóval teszem, a többiek a tömegközlekedés eszközeivel. Amikor tehetjük összeszervezzük, s együtt kocsikázunk. Nap vége felé körtelefon, s ha csak egy mód van rá, indítom a gyűjtőfuvart. Közelmúltban sem volt ez máskép. Végeztem, s hívom a srácot, fél óra múlva végez az egyetemen – persze megyek. Beül mellém, de látom romokban. Na, akkor kvittek vagyunk. A forgalom kaotikus, dugó a szokottnál is nagyobb. Lassan araszolgatunk a fasorban. Nehezen bontakozik a beszélgetés, miként Ruzsa Sándor és Pisze Matyi között a pusztában való poroszkálás közben a girhes gebék nyergében.
Én – Mi volt ma? – Hosszú hallgatás.
Srác – Monoton előadás. – Hosszú hallgatás.
Én – Nekem értelmetlen viták. – Hosszú hallgatás.
Srác – Ettél ma valamit? – Hosszú hallgatás.
Én – Egy szendvicset. – Hosszú hallgatás.
Srác – Éhes vagy? – Hosszú hallgatás.
Én – Nem igazán. – Hosszú hallgatás.
Srác – Főznék valamit! – Hosszú hallgatás.
Én – Jó. – Hosszú hallgatás.
Srác – Állj meg a hentesnél! – Hosszú hallgatás.
Én – De még nyitva lesz? – Hosszú hallgatás.
Srác – Persze.  – Hosszú hallgatás.
A pörgő dialógust tett követte. A srác szép húst vásárolt. Haza értünk. Párom éppen jógázni volt, így a konyhapálya szabad volt. A fiút mintha kicserélték volna, felvillanyozódott. Hinta módjára körülnézett a spájzban, majd érzései és tapasztalatai alapján improvizált. Olajat forrósított, vöröshagymát kockázott, rádobta és megdinsztelte, a csirkemellet apróra vágta, azt elterítette a hagymán s melegíteni kezdte, közben pedig foghagyma gerezdekkel megszórta. Mikor a hús már kifehéredett, meglocsolta fehérborral – na ezt adtam én hozzá, Szászi Endre Szigligeti Olaszrizling   2009 -, majd sóval, borssal, kakukkfűvel, majorannával, kevés köménnyel, pici zellerrel fűszerezte. Pillanatnyi várakozás után az egészet vízzel felöntötte. Ezt követően felém fordult, és laza eleganciával odavetette: Szerinte a mustáros-gyömbéres verzió jobb, majd legközelebb azt csináljuk. Nos, míg húsz-harminc percig fő a hús, addig csináljuk meg a rizst. Feleletet sem várva, már mozdult is.
Jómagam, ekkor töltöttem ki számunkra a második kör fröccsöt, s teríteni kezdtem. Fél óra múlva jókedvű beszélgetéssel tarkítottan, „városmódi slambucot” lakmározott apa és fia. (megj.: az igazi slambucnak, persze ehhez semmi köze!) Betyár ez a világ, de kit érdekel? Ma megint kihasítottunk belőle magunknak egy kicsit mi is – gondoltam végtelenül kellemes érzéssel az esti lefekvéskor.