Szélfútta fák öklendeznek 
 a másnapos, délelőtti fényben.
Lassan sötétebb lesz a táj,
 mint egy csillagos, teliholdas éjjel.

Jobban tűrtem mindig a régi,
 magányos, langyos nyári estét,
mint szürkülő, füstös egével
 ezt az téli, véres naplementét.

Elmúlunk, múlatva időnket.
Szórnánk még kincseink, de már nincsen miből.
Kitölti valami új félelem a vágyakozás helyét.
A készülő diszharmónia majd fájdalommá szelídül.

És az a pillanatnyi indok,
 hogy az életből most még nem volt elég.
Tovább gyűri a hajdan hatalmas mindenség
 elhagyott, öröknek hitt terét.

Nincs pardon és nincsen bocsánat.
Arcodra már régóta kiült a félelem.
Hiába csókolnád át magad az éjszakából
Nevetni próbálsz ugyan, de az ajkad remeg.

Araszolj hát lassan tovább.
Féregmozgásból és hitből mindig volt elég.
Vesd le az arcod, rejtsd el tekinteted,
 az üldöző valóság mindjárt beér.

Vágyak tömegsírjában, orrod, füled véres.
Egy göröngybe kapaszkodva fogaid földesek.
Csipás hiénák keresik a bűzöd.
-Egy voltál a sokból -mondják majd egyesek.

De saját időd,(ez sosem volt másoké)
 csak neked múlik, másoknak vendégszereplése csak.
S a lehulló függöny ma még téged rejt el.
De a holnapi műsornak már csak nézője vagy.

Amit tettél jutalomjáték csupán,
 ahogy nyúlfarknyi szerepeddel színesebb lett egy másik jelen.
Mellékszereplők, epizodistáknak végszavaztál,
 hamleti monológoddal ott csak statiszta lehetsz.

A körforgás meg nem állhat.
Itt léted statikája is oly viszonylagos.
Rabszolgaként is Istent játszol.
Te istentelen rabszolga sors.