Nem kezdem újra de érdemes megvárni az egy perc harminc másodpercet. Élve süti a halat de különösen szemét módon.  

Hát szakadjatok már le a libáinkról. A svéd húsgombóc anyátokat.

Elfutottál.
Nem volt hova.
De legalább valamit tehettél volna,
 és talán most nem szégyelnéd ennyire magad.
Hát nem érzed?
Csak szökésben vagy.

Az elmúlt évek, mint akár a nyugtatók.
Csak az elodázásra voltak jók.
És most csöndesen borul rád az esti ég.
Újra kezdheted fiú!
Mint ahogy egykor az elején.

Az ólból kitörtél.                                                                      
Boldogan rohangálsz a fűben.
De csak a karám gyepét koptathatod.
Innen nem látni a szabad mezőket.

A cella ajtaja kattanva nyílt ki.
Most a folyosókon futhatsz órákon át.
És egyszer majd onnan is kijutva,
 még hatalmasabb börtönöd lesz a látóhatár.

Rabszolgaságod belőled fakad,
 hisz te magad parancsolsz tetteidnek.
Ahogy te is határt szabsz másoknak,
 s örülhetnek, ha lazább a rájuk rakott bilincsed.

És talán boldogabbak,
 mert nem hisznek béklyózó láncaidnak,
 s gyanútlanul, őszintén nevetnek vissza
 gyanútlan s őszinte fogda-mosolyodnak.

Az elmúlás ítéletét csak fellebezheted.
De ne hidd,
 hogy ezek a ceremóniák örökké tartanak.
S mert az örök dolgok még jobban szorítanak, -
Érzed?
Csak szökésben vagy.

A só története egyidős az emberiség történetével. A só gazdagságot jelentett, monopólium volt, háború dúltak érte. 

Az ember a sót az ősidők óta kincsként kezeli. Az állatok elejtése közben, a tengerpartokon vagy források környékén bukkanhatott az első ember a vadállatok által is látogatott természetes sólelőhelyekre. A túléléstől a magas gasztronómiáig vezető hosszú úton indultunk el ekkor. Az ember agyagedényeket kezdett készíteni, az ezekben főtt húsokhoz még több sót illett tenni, így a só egyre fontosabb lett. Hamarosan megkezdődött a növénytermesztés és a vadállatok háziasításának folyamata. Az első kereskedelmi útvonalak valószínűleg az állatok legeltetésének csapásirányain alkultak ki, útban a friss tápanyagot biztosító legelőkre. Az állatokat az emberek is követték, gyakran magukkal szállítva minden értéküket, köztük a sót. A só birodalmakat hozott létre a sóbányák és kitermelőhelyek környékén élő szerencséseknek. Az első ilyen a Hallstatti Kultúrtáj, mely a mai Ausztria területén alakult ki a sóbányászatnak köszönhetően. Az itteni bányákban már az i.e 13. századból vannak sóbányászatra utaló emlékek.

1900 koranyarán másról sem beszéltek a Kaposvári gigerlik mint a Szigethy nővérekről. Csodaszépek voltak és az akkori normák szerint elképesztően frivolak.  A fiatal urak csak rángatták a pöcsüket kézelőjüket, ha meglátták őket vasárnap délután a sétakertben. Éppen ekkor vendégszerepelt ott a legendás faszínházban ( 1912-ben leégett ) a Nagyváradi Színház Várady Aladár karnagy vezetésével, aki országosan ismert bohém nótaszerző volt. Hagyomány szerint az utolsó előtti napon választottak szépségkirálynőt. A zsűri helybéli hölgyekből, urakból és a színtársulat tagjaiból állt. Miután ellejtettek előttük az aspiránsok nagy súgás-búgás volt, hogy vajon melyik Szigethy lány lesz a győztes. S bizony lett megdöbbenés mikor az 1900-as év szépe nem más, mint Plainer Etelka - Écy- a királyi közjegyző lánya lett.

Ötven évvel ezelőtt, 1959. február 3-án repülőszerencsétlenségben életét vesztette Buddy Holly,  a rock and roll Albert Einsteinje.

Kinézete alapján inkább kiscserkésznek gondolta volna az ember, nem rocksztárnak – minthogy azonban a műfaj Buddy Holly előtt nemigen létezett, lássuk be, a külső ezúttal nem olyan fontos. John Lennon és Szörényi Levente mindenesetre neki köszönhette, hogy nem kellett levenniük a szemüveget a színpadon, a közönség talán intellektuálisabbnak látta őket, ki tudja. 1958-ban a távoli Magyarországon még Korda György is éppen csak kóstolgatta a színpadot, ebből is kitetszik tehát, hogy Buddy Holly nem mostanában volt sztár. Texasban született, és a helyi hagyományoknak megfelelően countryzenészként kezdte, de hamar átnyergelt a bluesra, legalábbis annak populáris, rádióbarát változatára. Zenekara, a Crickets tulajdonképpen semmi ördögit nem művelt, egyszerűen játszotta a dalokat, olyan sikereket, mint az Oh boy! vagy a Peggy Sue. Buddy Holly ügyesen vegyítette a különböző műfajokat, táncolható, könnyen emészthető muzsikája egyaránt nagy sikereket aratott fehérek és feketék között. 1958-ban ez is szokatlan volt az Egyesült Államokban.

Gyermekkorom óta, a vasárnapi családi ebédeknek mindig megvolt a hétköznapi kisünnepek hangulata. Délelőtti nagy sürgés-forgás a konyhában, édesapám az alapanyagokat hozta a pincéből, bátyám és én tisztítottunk, aprítottunk, édesanyám lábosokat melegített, pirított, kavart, s közben szép lassan kellemes illatok terjedtek tova az egész lakásba. A déli harangszó közeledtével, megszokottnál egyre több fogás került az asztalra, és a teríték is jóval díszesebb lett. Valahogy így van ez ma is.  Most például raguleves, sült marhaszelet krumplival, ribizlispite, tehát csupa ínyenc falat várt reánk. Mint már írtam, nem vagyok nagy rajongója a vörös boroknak, de úgy éreztem, ehhez mégis csak tartalmas vörösbor dukál.

HANGROBBANÁS: A gyorsuló hangforrás által idézett nyomáshullám. A hangforrással megegyező sebességgel haladó hangok összetorlódnak (energiatorlódás), amit hangrobbanásként érzékelünk… /ENCIKLOPÉDIA GALACTICA–III. KÖTET 267. OLDAL. /

De nem az történt, amire felkészültem, mert ezek az eldalolt számok kiléptek megszokott, régi, sztereotip dobozkájukból, átlépve egy másik világ eddig nem érzékelt terébe, amelyiket mindannyian boldogan ízlelgethettünk három órán keresztül.

A Wright fivérek levegőnél sokkal nehezebb tákolmánya először majdnem egy futballpályányi távot tett meg a levegőben. Bleriotnak már egy egész csatornát sikerült ilyen eretnek módon átrepülni. Lindbergnek meg egy egész óceánt azzal a Szent-Lajos-i lelkével. És körülbelül hatvan évnek kellett eltelnie, hogy sikerüljön a hangsebességet átlépni.                                Nagy durranás volt.

Bizony, bizony ide egy újabb Krúdy kellene, hogy ezt az Erzsébetvárost megénekelje, ha egyáltalán van rajta valami eldalolható. Egy művelt proli művészi hajlammal, akár egy lecsúszott értelmiségi, talán egy deklasszálódott alkoholista polgár, vagy egy pályát tévesztett matematika professzor, esetleg egy jó tollú korombeli, egyre megy.

Tavaly külön megnéztem. Elcsodálkoztam. Alig ért fel a combközepemig. Emlékeimben viszont úgy rá tudtam könyökölni, hogy a térdemnél behajlított lábam nem ért le a parkettáig. A párkány mindig is egy új és eleinte ismeretlen világ kapuja volt. Azt hiszem hetvenötben volt. Szinte nem volt olyan nap májusban, hogy délután kettő, három fele ne legyen eső. De ez nem csak eső volt. Igazi égszakadás. A szemközti sárga ház ereszei fuldokoltak a vízözöntől. Mint egy eltört nyomócső, úgy okádta a lezúduló vizet a járdára. Csoda, hogy a betont el nem mosta. És én minden délután a nyitott ablak mellett vártam a monszunszerű vízözön lezúdulását.

Fröccsöt és tyúkhúslevest neveztek el róla, de színészként ma már csak a szakemberek ismerik – az öröklétet semmiképpen sem tagadhatjuk meg Újházy Edétől. Élete és utóélete bizonyság arra, hogy a hasával is lát az ember, nincs ebben semmi szégyellnivaló.

Igaz, az 1844-ben Debrecenben született Újházy leginkább a világot jelentő deszkákról és nem a konyhából szemlélte a világot. Debreceni orvos fia volt, egy kis hajdúsági íz élete végéig megmaradt beszédében. Knabe Farkas Jeremiás A miniszter előszobájában című német nyelvű egyfelvonásosban tűnt fel, s bár a darabot már a korabeli kritika is jelentéktelen művecskének minősítette, Újházy zsenije még a kis szerepen is átütött: öreg díjnokot alakított, aki előléptetésért könyörög a miniszternek. Későbbi pályáját elsősorban jellemkomikusként futotta be: játszotta Göre Gábort, szerepelt Szigligeti- és Jókai-darabokban. A kabaré atyja, Nagy Endre így látta: "Magas, nehéztestű ember volt, aránylag kurta, befelé görbülő lábszárakkal, amilyennek Mátyás királyt mondották volt. Töprengő szeme volt; a felső szemhéj alatt megbújva lesből nézte a világot és a homlok közepén mély gondolkozó ráncban folytatódott. De a karrikatúrista legbiztosabban a szájánál kötött ki; széles harcsa-szája volt, két szélén az állandó mosoly görbületével. Előrevetett alsó ajka alatt a hátravonult kicsi áll majdnem egyenes vonallal folytatódott a kurta, vastag nyakban. Mély dörmögő hangja volt és szája roppant öbléből böffenve robbantak a szavak; olyan volt a beszéde, mint a benzinmotor kipuffogása.

Nincs ami hívna,
Nincs aki fogna.
Eltakarodtak a régi imák.

Bár hova nézek,                                                 
Bár hova tartok,
Romlani készül már a világ.

Kéne egy álom.
Kéne a mámor.
Csimpaszkodni valamibe.

Csattan a holnap.
Csattan az arcon.
Kéz üti messze a szellemeket.

Nem takar bársony.
Nem fedi testem.
Védtelenül vág bennem a kés.

Elfogy a hajnal.
Elfogy az út is.
Nincs menedékem rág a penész.

Kincs ami kéne.
Elveszett immár.
Arcomba váj a durva jövő.

Elfogy a hangom,
Béna a kéz is.
Súgja fülembe nincsen időm.
 

Gyorsan tisztázni szeretném, hogy a címmel ellentétben, az elkövetkező soroknak nem lesz köze, sem hazai irodalmi életünk egyik ismert alakjának írásához, sem a valaha szebb napokat megért, mostanra szétzüllesztett járműgyártásunk büszkeségéhez. Ám ha mégis valami összefüggést, vagy hasonlóságot keresünk a régmúlthoz, nagyképűen talán az ókori görög mitológiai világ, Ovidius által hallhatatlanná tett Daedalus az építész és fia, Icarus történetét említeném. Ugyanis, itt is lesz szó repülésről, csak kicsit másmilyenről. Akkor a  festmény után lássuk!

A tobozmirigy vagy toboztest, gl. pinealis s. epiphysis cerebri, barnásvörös színű, tömör szerkezetű, kicsi szerv, amely a harmadik agyvelőkamra tetején, a köztiagyvelő hátulsó végén, az ikertelepek fölött helyeződik, azok elülső dombjai közé fekszik bele. A köztiagyvelőhöz két nyél, habenula, köti. Alapjába a III. agyvelőkamra öblösödik be recessus pinealis formájában; teste kerek, caudalisan irányuló csúcsa tompa.

Mottó:
"Az élet nem más, mint egy francos szerotoninlátomás."
Ezt mondta a legendás Terence McKenna, de lehet, hogy nem ő, és nem pont ezt, vagy ha nem ezt mondta, hát akkor ezt gondolta.

Az ősi népek a pszichedelikus szereket nem hangulatjavítónak, élményszerzőnek vagy depresszióűzőnek használták, hanem mert választ akartak kapni valamire.
Olyan valamire, amelynek a titka a nyomorult kis érzékszerveikkel nem volt kifürkészhető. Volt azonban sámán, aki tudós és kapcsolattartó volt. A tudását nem könyvből szerezte, hanem a világ azon részeiből, és azon lényeitől, amelyeket a köznép nem láthatott, és nem tapasztalhatott.

Hóval, köddel, faggyal.
Az éjszakától zsibbadt aggyal.
     Megvagyok.

Az újesztendő előtt, megemelt kalappal.
Abban a hitben, hogy megint, újra tiszta lappal,
     ábrándozhatok.

Az év végével, s az újév kezdetén sokan fogadkoznak, hogy új életet kezdenek. Teszik ezt elszántan komolyan, vagy könnyedén bohón. S ez így van jól. Mivel rohanó életünk zűrzavara elmosta a tervezett baráti nagy bulit, szűk családi körben vártuk az óra tizenkét ütését és a Himnusz felhangzását. Pohár pezsgővel a kezemben azon gondolkodtam, milyen jókívánsággal köszöntsem majd szeretteimet. S ekkor hirtelen belém hasított egy rövidke mondat:

Azt kívánom tinéktek, végre élhessük, ne csak túlélhessük a következő éveket!
Boldog Új Évet!

Történetünk hőse a szentföldre látogat és a sikátorok egyikében kiszúr egy üzletet, melynek kirakatában egy órát lát. Rájön, hogy nagyon régóta szeretne egy új karórát, ezért elhatározza, hogy most bizony a vágyait tettekre váltja és megvásárolja álmai óráját.

Egy csodálatos napot terveztem el még tegnap este. Nincsen meló, nincsen hajtás. Egyszerűen csak folytatjuk a karácsonyi pöffet. És most az autó összes gehernyéje mind az én nyakamba zúdul.

Pedig rohadt jól elterveztem a mai napot. A fiamnak megígértem, hogy valami kimondhatatlan nevű játékot veszek meg a karácsonyra kapott pénzből, amit persze mint egy Jockey Ewing (rohadtul nem érdekel, hogy így írták őket azok a puhány forgatókönyvírók), kipótolom, pedig legalább olyan messze állok egy texasi olajmilliárdostól, mint Lucifer az Isteni megbocsátástól.

Páratlan ez a karácsony. Már vége az ünnepnek, de a négynapos pihenésnek még csak a fele telt el. A gyertyákat még nem engedtük csonkig égni. Nekik még feladatuk van. Az ünnep hangulatát kéne fényükkel átpaszírozni szürkülő hétköznapjainkba. De a halódó kísérletek, mint eddig is mindig, a szilveszteri bohémság kigyógyíthatatlan hazugságaiba hígulnak fel visszafordíthatatlanul.

A karácsonyfákon lévő gyertyák már mindegyike égett egy kicsit. Fogynak az ajándékokba kapott pezsgők, fehér, vörös és rose borok. Belekóstoltunk már mindabba az összes jóba, amit Jézus születésének tiszteletére apránként összegyűjtöttünk az utóbbi hetek során. Mintha mi ajándékozhatnánk, keleti bölcsek, mirha, tömjén vagy arany helyett szeretteinknek, és ez az önkéntes adakozás tényleg jól esik. A gyorsétkeztetéshez, egyszerű büfékhez szoktatott gyomrunk, minden biztosítékot kiverve ég. Jelzi, hogy a végbement tortúrák megviselték, és mint Stohl Buci egymásra merőleges tenyereivel adja tudtunkra, itt az idő, ácsi. A jó előre betankolt szódabikarbóna is már fogyóban. Agonizáló emésztésem állandóan ordít felém és jelez, ne tovább. Ízlelőbimbóim és bélbolyhaim ellen indított már nem tudom hányadik terrorbombázás alig egy-két órája csak, hogy elcsitult. És a péntekenkénti böjt igazi értelmet nyer. Akadozó szervezetemnek már csak ez lehet egyetlen balzsama.

Karácsony este csöndjében már egyedül ülve, túl a mostanság sajnos oly ritkán megtörténő családi együttléten és az élet dolgairól, örömeiről, gondjairól, rokonokról, ismerősökről, múltról, jelenről, jövőről szóló dispután, a közösen elfogyasztott jóízű étkeken - halászlé /halkrémleves/, sült kacsacomb, rostonsült pontyszeletek, puha kenyér, hagymás krumpli,  fehér bor, vörös bor, bejgli, mézes zserbó, bolo pretu -, a fa alatt békességben ülve, könyvvel, verses kötettel a kezében az ember kissé elréved. Értékesek ezek a percek, és gyönyörű gondolatok. Boldog emberek azok, kiknek mindez, vagy valami hasonló megadatott.

A lapozás után olvasható Wass Albert vers, talán visszaadja a pillanatot és a hangulatot. 

Viszont a monarchia utolsó évtizedeiben nagy valószínűséggel a házi paprika uralta a piacot, a korabeli vendéglátás pedig valamennyi – hitelesnek látszó – forrásunk szerint meglehetősen jó színvonalon mozgott, ergo lehetséges, hogy a szegedi vendéglősök primer szándéka nem az volt, hogy a vendégekkel minél alaposabban kibasszanak. Ha ezt gondoljuk, akkor a saját életünk felhalmozott szomorú tapasztalatait vetítjük vissza a múltba.

Az előző posztban karácsonyi halászléről volt szó, amit bizony mi évek óta passzírozunk - az idén jó közepesen berúgva - de mindenesetre beidéztük Uj Péter és persze a dunai halászlé fanok markáns véleményét is. Váncsa István nem állt ellen kóstolónknak mikor is megemlítettem a régóta folyó vitát, de kövessék Önök Oresztész és Aigiszthosz példáját.  Finom bizony ez is meg az is. Álljon, hát itt Váncsa főzőmester levele okulásul:

Be kellett látnom, hogy Uj Péternek sok tekintetben igaza van, míg ezzel szemben én a lépcsőházban hülyeségeket mondtam neked. Nem öröm szembenézni az ilyesmivel.
Kezdjük ott, hogy „halpaprikás halászosan" nevű ételt először Rézi néni szakácskönyve írta le 1871-ben: belerakjuk a bográcsba a halat és a hagymát, felöntjük annyi vízzel, amennyi ellepi, megfőzzük, közben paprikázzuk. Tehát szakasztott úgy, ahogy a dunai halászlé készül.
Most azért levettem a polcról Czifray István szakácsmester 1840-ben megjelent Magyar nemzeti szakácskönyvét („Magyar gazda aszszonyok szükségeihez alkalmaztatva"), és lám-lám, a 832. recepteje úgy szól, hogy Halász-Hal, vagy Kevert hal-étel.
„E' végre külömbféle nemű halakat végy, u. m. csukát, pontyot, kecsegét, czompót, fogast és harcsát, tisztítsd meg mind, 's hagyd fél óráig sóban állani: azután vágd el darabokra, csinálj egy kis sárgás rántást, tégy bele egy fej közepén kettévágott veres hagymát, töltsd föl fele veres borral fele vízzel, adj hozzá zöld petrezselymet, egy paprikát, metélő hagymát, egy kis kakukfüvet, czitrom héjat és új fűszert [azaz paprikát – vi], főzd el jól a' mártást, tedd bele a' halat, 's főzd meg benne lassan…"

Vagyis alighanem ez az első magyar recept, amely paprikás halételt ír le, bár nem levest, vagy legalábbis nem a mi fogalmaink szerint való levest.

Tehát az egykor nagy és gazdag magyar halászkultúrából mára jószerivel egyetlen emlékünk maradt: a halászlé. A halászlevet viszont a mai napig vallásos tisztelet övezi a magyarok körében. Az étel kialakulásáról és történetéről nem mernék nyilatkozni, de mai formája aligha alakulhatott ki a XVIII. század előtt, hiszen csak akkor jelent meg Magyarországon a fűszerpaprika, amely az étel lényege, ugyebár. A halászlé megmagyarázhatatlan csoda. A torgyáni géniusz, a grespiki kettős pirálok és a szíriuszi eredet is elfogadható magyarázat arra, hogy miként keletkezhetett ez az étel egy oly sokat szenvedett, ámbátor kiválasztott nép tevékenysége nyomán, mint a magyar, hogyan jöhetett rá valaki, hogy egy rakás büdös halat, egy kis vizet, hagymát és paprikát összeforralva ilyen íz- és érzelemgazdag leves készíthető. Mágia. És a halászléfőzés mindig nagy, szakrális esemény, összegyűlik a törzs, és reménykedve figyeli a bogrács körül transzállapotban fontoskodó sámánt.
Halászléügyben két pártra szakadt az ország, és nincs egy Medgyessy, egy Gyurcsány, hogy betemesse az árkot: az egyik tábor a "paksi", avagy a dunai lé hívének mondja magát, míg a másik, sajnos népesebb és alaposan félrevezetett csoport a "tiszai" vagy "szegedi" elkészítési módra esküszik. Az előbbiek tradicionális módon, egyszerre főzik az alapanyagokat, az utóbbiak paszszíroznak, alapleveznek, mindenféléket kavarnak. Magam tiszai volnék, illendő lenne a passzírozósok táborában állnom, de a tradíció nevében meg kell tagadnom származásomat, hirdetve a passzírozásmentes, egyszerre felfőzött, tiszta lé elsőbbségét, hiszen a régi idők tiszai halászai is így főzték a levesüket, a sűrítő eljárások már a sanda vendéglátóipar aljasságai.
Halászléügyben a magyar horgászirodalom Rejtő Jenőjével, Szily Lászlóval alkotok elszánt tradicionalista-purista platformot. Időről időre jelentős halászlészeánszokkal tartjuk ébren a hagyományt. Szektánk szilárd álláspontja, hogy minél több halból, minél nagyobb mennyiségű levet kell főzni, annál jobb lesz: az alaphalfajok ponty és harcsa (körülbelül kétharmad-egyharmad arányban), melléjük néhány kárász, keszeg és törpeharcsa; az igazi ízbombát egy-egy kisebb csuka meglepetésszerű elhelyezése jelentheti.
 

Fenti idézet Uj Pétertől való, aki szerintünk nem beszél hülyeséget és máshol is ostoroz rendesen, de mi bizony évek óta passzírozunk. Üstben, szabadtűzön és valahogy mindig jó lesz. Így történt tegnap is. Látványos fotók ugrás után.

Több mint harminc év múltán jöttem rá mi volt az a hiba életemben, ami miatt mindig háttérbe szorítottak, félre állítottak, és mindig mellékvágányra tereltek. Az ok nem volt más, mint egy 1951-es másfélsoros bejegyzés.

A húszas évek második felében születtem a trianoni Magyarország dél-keleti peremén. Apai ágon sváb vagyok. Nagyapám még kettős anyanyelvű volt, de a néhány éves apámmal és bátyjával megözvegyülése után költözött egy magyarlakta faluba. Mária Terézia alatt jöttek a mai Németország területéről. A törökök kiűzése után az elnéptelenedett ország déli részére számos európai országból telepedtek ide. Vonzották őket a jó minőségű földek, valamint a feudális terhek részbeni eltörlése. Tizenöt évig adómentesség, hogy gazdaságuk megerősödhessen, ráadásul felmentették őket és a következő generációt is a hadkötelezettség alól, ami akkortájt tizenhat év volt. Az így létrejött alföldi települések szinte kivétel nélkül homogén, különböző nemzetiségű közösségek voltak. Ezek a sváb faluk rendezettségükkel, relatív gazdagságukkal kitűntek a dél-alföldi többi társuktól, amik a XIX. század végén a „Viharsarok”-ként vált ismertté.

Én már egy magyar faluban láttam meg a napvilágot. Rokonaim körülbelül tíz kilométernyire laktak tőlünk.1943-ban láttam utoljára apám rokonait, unokatestvéreimet egy biciklitúra keretében. Aztán a háború után mindannyiukat kitelepítették, soha többé nem láttam őket. Amit megtudtam róluk a későbbiekben, valahol Bajorországban telepedtek le. A fáma szerint az akkor a szövetségesek által megszállt területekre érkezetteket bizottság vizsgálta meg. Elmondásuk alapján állapították meg azt az értéket, amit Magyarországon hagytak, és napi árfolyamon, dollárban kárpótolták őket a veszteségeikért, megadván az újrakezdés lehetőségének anyagi feltételét. De mondják az a generáció, amelyik visszatelepült, azt a tortúrát kiheverni már soha sem tudta. Magyarként haltak meg, német anyanyelvük ellenére az NSZK-ban, számára idegen földön. Mivel apám már németül nem tudott, magyar lányt vett el feleségül, megúszta a kitelepítést.

Az a sztereo orsós hárommotoros, hatfejes AKAI magnó, amiért a 70-es években a lelki üdvömet is eladtam volna, (az ára akkor egy 4-5 éves Lada piaci értéke volt) most csak kidobandó nyűg, és persze rohadt nehéz. Orsós szalagjaim, bakelit lemezgyűjteményem, kompakt kazettáim és a hozzávaló berendezések garmada akkor már nem ér annyit sem, mint  az ezredforduló után dédapám pipatóriuma, Ferenc Jóska idejéből.
 

Minden születés egy-egy újrakezdés. Megszületünk meztelenül és csupán azt a törékeny, apró testet birtokoljuk, amely a méhből történő kiűzetést épphogy csak átélte, és bukdácsolgatva még csak most kezd szokni ehhez a világhoz. A vég ugyanezzel a dramaturgiával szolgál. Halálunk pillanatában levetkőzzük életünket, és meztelenül, vágyak és álmok nélkül pőrén, tétován lebegünk visszafordíthatatlanul megromlott földi porhüvelyünk lassan-lassan idegenné váló látványa felett.
Életünk keretei ezek. A számunkra láthatatlan biokémiai folyamatok milliárdjai, mely belső állandóságunk fenntartására találtatott ki az evolúció során, mind csak azt a biztos hinterlandot szolgálják, hogy egy picurkát elrugaszkodhassunk az anyagi világ iszaptengeréből. Suta pipiskedés ez sokszor, de mégis távolabbi perspektívákat nyithat ki előttünk annál, mint hogy a felszín magasából próbálnánk új távlatokat nyitni realitásunknak.

„Adjátok nekem egy ország pénzügyeit, s nem érdekel, kik hozzák a törvényeket!”

Az információ semmiben sem különbözik a többi kereskedelmi cikktől, amelyeket a piacon adnak és vesznek. Ha valaki olcsón jut hozzá és drágán adja tovább, akkor jól kereshet vele. Ha pedig monopolizálni képes, úgy rövid idő alatt hatalmas vagyont halmozhat fel. Ez nem nagy ügy, gondolhatnánk, hiszen a titok (a más elől elzárandó információ) mindig is létezett.  Már az eredendő bűn is az információval (a tudás fájával) volt kapcsolatos, és Judásnak is 30 ezüstpénzt fizettek egy, a hatóság számára értékes információért. Az információ, a vallási tanítások szerint, mindkét esetben kulcsszerepet játszott az emberiség történetében, későbbi sorsában. Vannak azonban sokkal földhözragadtabb, kézzelfoghatóbb és a hétköznapi életünkben jobban értelmezhető megnyilvánulásai az információ és az információáramlás hatalmának. Lépjünk vissza kétszáz esztendőt az időben, s pillantsunk rá Frankfurt am Main zsidó gettójára, a Judengasséra, ahol megszületett Mayer Amschel Rothschild (1744-1812), a híres bankház megalapítója. A vörös cégéréről (ez a Rothschild ragadványnév jelentése) ismert család pénzkölcsönzési üzlete akkor virágzott fel igazán, amikor a fiúk kirepültek az atyai védőszárnyak alól, s Európa-szerte megalapították saját bankjaikat: Amschel Mayer Rothschild (1773-1855) Frankfurtban, Salomon Mayer Rothschild (1774-1855) Bécsben, Nathan Mayer Rothschild (1777-1836) Londonban, Kalman Mayer Rothschild (1788-1855) Nápolyban, Jakob Mayer Rothschild (1792-1868) pedig Párizsban. E kirajzás egyben lehetővé tette, hogy a különböző piacokról első kézből származó, megbízható és gyors információkhoz jussanak, s ennek segítségével hajtsanak végre pénzügyi műveleteket. Az információáramlás érdekében kiváló futárhálózatot építettek ki, amelynek például része volt a kor leggyorsabb postahajója, amelyet az Északi-tengeren közlekedtettek.

Kedves Juhász úr,
ismereteim szerint vannak, akik a könyvemet csak lélekemelő olvasmányként forgatják, egy hölgy például bevallotta, hogy soha semmit nem készített belőle, viszont az éjjeliszekrényén tartja, és minden este beleolvas. Lelki szükséglete ez őneki, derűsebb lesz tőle az álma és könnyebb szívvel vág neki a holnapnak. Olyanok is vannak viszont, akik évek óta csak ebből főznek, noch dazu egy másik hölgy célul tűzte ki, hogy elkészíti mind az ezeregy receptet, bár ez képtelenség. Hanem amit Önök művelnek, az már nem is szakácskodás, inkább szent háború. Önök voltaképp keresztes lovagok.
Jeruzsálem falai alatt találkozunk.
Üdvözlettel, vi
 

Váncsa főzőmester megtisztelt bennünket azzal, hogy valóban találkoztunk. A sütemény színét, állagát és nemkülönben ízét autentikusnak mi több kiválónak  ítélte. Persze kóstoltunk mindenféle „mást” is és remekül kvaterkáztunk. Köszönjük.
Ezzel a a bolo pretut elkészültnek nyilvánítjuk.