Szűk, lipótvárosi utca télesti csöndjét éles villamoscsikorgás veri fel. A kiszolgált szerkezet egy kicsit még döcög, majd nagy szusszanásokkal megáll. Rácsos kocsiajtó megcsikordul, a kalauz az úttestre lép. Leszállás, végállomás! – kiáltja, és kezében vassal unottan a váltóhoz cammog. Egy rántás, szokott mozdulat, s a váltó nagy csattanással már ugrik is. A rend helyreáll, jöhet az újabb újpesti forduló. Komor bérház negyedik emeletén foteljében a hangra könyvéből felemeli tekintetét a nyugdíjas tanító úr. Korán érkezett – jegyzi meg – még nincs hat óra. Kezét az ölébe ejti, s az ernyős lámpa sárgás meleg fényében, a földön előtte játszó unokáját nézi. A fiú felfigyel, megörül, végre megtört a néma mozdulatlanság. Ifjonti hévvel ugrik fel. Nagyapa, mesélj nekem a háborúról és a nagy utazásodról! Az idős ember arcán édes-bús mosoly jelenik meg. Könyvét a lámpa alá teszi, s int unokájának, telepedjen mellé. Kicsit elgondolkodik, majd beszélni kezd.
A háborúról nem tudok mesélni neked kis unokám. Bár az idő múlásával az események ugyan lehetnek érdekesek, de mesélni valóak soha. Minden háború, úgy ez is esztelen, értelmetlen és borzalmas volt. Mérhetetlenül sok ember halt meg, rengeteg érték elpusztult csak azért, hogy …, legyint. A világ már, ilyen. Amikor 1915-ben én is megkaptam a frontszolgálatra katonai behívó parancsomat, szeretett édesanyám szűnni nem akaró zokogásba fordult. Míg a vonat el nem indult velem a Nagy Oroszországba, ha meglátott azonnal búcsúzott tőlem. Úgy hitte, engem az életben többé már úgy sem lát. Később aztán kiderült, a Jó Istennek más szándéka volt velem.
Egy ravaszdi parasztember lett szakaszunk vezetője. Nap, mint nap elmondta, itt idegen földön – az égieken kívül – csak magunkra és a társinkra számíthatunk. Ha ügyesen és okosan csináljuk, sokan haza megyünk. Mivel „tanult ember” voltam, én lettem a lóti-futi írnok, a jó és rossz hírek tudója, vivője. Már messze a Kárpátokon túl harcoltunk az ellenséggel, a cudar idővel, mikor 1916 vége felé egy nap bekerítettek, s elfogtak az oroszok. Fegyvereinket, a puskákat, pisztolyokat, az értékeinket, órákat, gyűrűket, cigarettatárcákat elvették. Menetoszlopba állítottak minket, s irány gyalog keletre az ország belseje felé. Több napig élelem és víz nélkül tereltek fegyveres kísérőink, míg végre, nevesincs falucska vasútállomásához értünk. Ott kaptunk plé csajkákat és kanalakat, egy merőkanálnyi zavaros löttyöt, darab száraz fekete kenyérrel, majd tehervagonokba zsúfoltak minket, s indultunk tovább. Sokszor megálltunk, ilyenkor leparancsoltak mindenkit. Megszámoltak bennünket, átvizsgálták a vagonokat, közben pedig féltünk, mi lesz? Néha adtak enni, inni, mindig ugyan azt. Moszkva környékén, többszörös drótkerítéssel körülvett, fából eszkábált barakktáborba kerültünk. Teltek múltak a hetek, míg egyszer kivezényeltek, s felsorakoztattak minden odaszállított foglyot a „sétatérre”. A táborparancsnok büszkén ordította, hogy a Nagy Orosz Nép megkegyelmez nekünk, a támadó csürhének, és lehetőséget ad jóvátenni bűneinket. Mindenki dolgozhat, persze felügyelet mellett. És hogy láthassuk, milyen nagylelkű nép az orosz, mi választhatjuk meg, ki marad itt a körzetben, s ki megy tovább keletre Szibériába.
Puff neki, ezt jól kitalálták! – gondoltuk. Ezek először egymásnak akarnak ugrasztani minket, hisz ki akar önként a félelmetes Szibériába menni, másodszor, végre rendcsinálás címén nyugodtan közénk lövethetnek, harmadszor pedig, valahol úgy is halálra fognak mindnyájunkat dolgoztatni. S ekkor valami váratlan dolog történt. A tisztek, tisztesek, hajdan volt vitézek, grófok, sorra előléptek és fennhangon jelezték, ők Szibériát választják. Mellettem álló szakaszvezetőnk halkan megjegyezte: Ezek az urak biztos tudnak ám valamit. Ha nekik jó, akkor nekünk is az! Azért gondolja meg mindenki, de szerintem irány Szibéria! Sokan közülünk nem merték vállalni, én igen. Valami azt súgta nekem, úgy éreztem, az irracionálisnak tűnő döntés a helyes döntés. Napokkal később, már zötyögött is vonatunk a világ vége felé. Beleborzongtunk, mikor őreinktől megtudtuk, uticélunk messze-messze a Bajkálon túli Habarovsz-Vlagyivosztok körzete. Mérhetetlen erdőségeken, sivatagos pusztaságokon, hegyeken keresztül haladtunk. Felfoghatatlanok az ottani méretek és távolságok, kis unokám. Nagyapa ekkor felállt, s az üveges könyvszekrényhez lépett. Elővett egy aranybetűkkel feliratozott könyvet, belelapozott, majd visszaült. Ez itt Oroszország térképe. Megmutatta a fiúnak, merre van Magyarország, hol a Bajkál-tó, s hol van Habarovsz, Vlagyivosztok. Hallgatott kicsit, aztán folytatta.
Utolsó kommentek