Elképzelnék egyszer egy utcát időből és folyóiratpapírból, talán éppen abból a szívsárga napkartonból, egy utcát, ahol kollegák beszéde lakna és mindentudó telefonok, uszoda, pingpongasztal, oxigénpalack. Lenne ott egy homályos, faborítású szoba, s lenne egy másik, ahová dől és dől be a déli fény, megfürdet egy karton Pall Mallt, szipkákat, gyógyfiltereket rakosgat, s könyököl a füstön örökiglen. Ebben lakna, hisz ebben lakik, minden és mindenki, aki fontos a számomra. Ott lakna vagy nyolc év az életemből. Sok feketéje volna annak a fénynek, korma és homálya, de zuhogna be folyton és napszaktalan.
Zuhogna a kéziratokra, tervekre, iratokra, arra az aranyfüst papírhalomra, ami erősebb az acélnál, dossziék laknának ott, érett, szolgálati spirálfüzetek, kazetták, Deep Purple, ilyenek, Krisztakávék, csordásfonákok, drapp levonatok, fehér imprimatúrák, s ott lakna a deleatur, ez a titkos korrektúra-jel és szerkesztői szabadkőműves-jelvény meg egy tervcímke.
S lenne ott egy filiálé az úristen szalagtárából, ott sorakozna az összes levél meg az a kevés - telefon hiányában - telefonbeszélgetés, ami nyolc év alatt e szobákban megesett, és eleven történetté, anyaggá összeállt. Egy utca volna az, noha labirintus, világos szövevény. És azt az utcát a kövirózsáról nevezném el. Ezer és fél Km papír, háromszázvalahány munkaszám szegélyezné, ha megírnám az "eseteinket" lapszámok, melyeket az isten se lapoz föl többé, minek, hisz ami fontos, meglett és megvan a fejemben lévő könyvben. Minden megvan. Van-e hálátlanabb, mint mások életművét hagyni hátra? S van-e mégis kikezdhetetlenebb? Úgy van, hogy nincs.
A jégbalett félsötétben - mi marad meg? Mi marad meg olvadás után? Talán a mozdulat, a kirakósdi. A választás, az igen és a nem. Az, ahogy a néma interpretátor valamit valami mellé próbál és rendel, ahogy kirakja mások műveiből magát. A nagy tervező van, és nem látszik. A nagy tervező türelem, alázat, megszállottság és hosszútáv. A szolgálattal meg handabandázzanak mások.

(Forrás: Hinta)

A táj fehérbe öltözött
befútta a havas tél;
felhő alatt és hó között
magában áll a kastély.
Dinom-dánom, dáridom
hosszu téli este
senki sem jön az uton
mert a hó beeste.
 

A hó esik, fehér a sík
befútta a havas tél,
s ha szél keféli hómezét,
minden ház messze kastély
Tam, tam, tam, tam, tam, tamdá,
únalomnak ágya:
kályha mellett ábránddá
fagy az ember vágya.

(Babits Mihály - Téli képzetek, részlet)

Hullni készült, de időben utána kaptál.
Nem hagytad, hogy összetörje a mély.
Galambként repdesve szálltál a szabadban,
De a madarász durva hálója utolért.

Kihívó szárnyalásod az eget kereste mindig.
Fáradó repdeséssé vált a gyantát könnyező fák alatt.
Tért metsző iramlásod mára már a múlté.
Tétován koppan erőtlenül kicsorbult nyilad.

Hiába hazudnál, ne áltasd tovább magad.
Az ember próbálkozik csak, de mindig erre jut.
Még csillogó szemeddel egérút után kutatsz,
A végén mégis csak a fojtó hurokba futsz.

Nagy csaták voltak és szikrázó arany vértjeink.
Mámoros kéjek öleltek izgatóan mindenfelől.
Hullott az ellenség glédája előttünk szerteszéjjel.
De büszke várunk hitünkkel együtt így is összedőlt.

Csábítóan vonagló, földi sellők hívó öle
Nyálkásan bűzlő, oszló haltetemmé változott.
Nincsen már kéj, az éjszakába hasító boldog ordítás.
Minden mi tiszta volt hajdan, mára már elkárhozott.

Tapossuk a Mindent, sárral telik meg rongyos cipőnk.
És őszinte megbánásod a testünkben remeg tovább.
Megbocsátunk mindenkinek, ti ellenünk vétkezők.
És dúdoljuk tovább az elmúlás begyakorolt dalát.
 

Dr. H. és jómagam meghánytuk-vetettük, s végül úgy határoztunk, hogy barátunk távozása után, azért folytatjuk blogunkat. Mivel az hármunk „műve”, és Hintamester is csak létsíkot váltott, de velünk van, a család és a barátok segítségével posztumuszként időnként az Ő ismert, vagy még ismeretlen írásai is – reményeink szerint – megjelennek majd e portálon (HINTAMESTER POST). Ha netán valaki tud lappangó alkotásról, vagy annak esetleges fellelhetőségi helyéről, jelezze nekünk.

Urbánus menekülők

"A barátság nem eszményi hangulat. A barátság szigorú emberi törvény. A régi világban ez volt a legerősebb törvény, erre épültek fel nagy műveltségek jogrendszerei. Az indulaton, az önzésen túl élt ez a törvény az emberi szívekben, a barátság törvénye."
(Márai Sándor – Hintamester számtalanszor emlegetett írója)

(esetlen gondolatok)

Elment barátom, inspirátorom, mentorom Hinta (Attila), a blog Hintamestere. E planétán, több mint harminc éves kapcsolat fűz hozzá. Ifjú titánként találkoztunk össze, mikor még csak próbálgattuk magunkat megtalálni a nagybetűs élet színpadán. Attila zseniális, sziporkázó elméjű, szeretni való és mérhetetlenül szeretetre vágyó, bohém ember volt.
Az előbbi igeidő, valójában téves. Ő, amerre járt-kelt, s akiknél többször megfordult, otthagyott magából mindig valamit. Valamit, ami akaratlanul belénk épült, s ott tovább él velünk. Sokan ezt nem is tudják, vagy tán nem hiszik, de felismerik majd egy-egy későbbi mondatukban, cselekedetükben. Legyen az akár műszaki, természettudományi, művészeti, netán széptevészeti, gasztronómiai, vagy horgászati ténykedés, Ő bizton ott van, s ott lesz velünk.
Férfi ember lévén, tán még magának sem vallotta be igazán, de kimondhatatlanul sóvárogta a szeretetet. Ennek érdekében képes volt hihetetlen energiákat megmozgatni, s ha úgy érezte nem járt sikerrel, az bár mélyen eltemetetten, de fájdalmas sebet ütött rajta. Ilyen azért volt egy néhány, pedig aligha akadhat a családja és baráti körében bárki is, ki ha hozzá fordult, letlégyen bármi is, ne mozdult volna azonnal, s ne tette azt, ami tőle telhető. Nagyon sokszor, még szólni sem kellett, mert már tudta, érezte, előre mit kell tennie, s mindezekért cserébe titkon csak szeretet várt, remélt. Meg is kapta, oly sokan szerették, de úgy hiszem, az számára sosem volt elég.
Jókedvű csibészsége nem ismert határokat. Bensőjéből fakadó vidámsága, magával ragadott minden baráti társaságot. Dumált, sztorizott, ugratott, s mindezt olyan, a csak is rá jellemző lebilincselő módon és modorban, hogy hatása alól nem volt menekvés. Se szeri, se száma a jópofa történeteknek, melyek – természetesen nem véletlenül – vele megestek. Számtalan kiötlője Ő maga volt.
Páratlan vitalitással, elképesztő kreativitással, tudással és ismeretanyaggal rendelkezett, mellyel sohasem kérkedett. Minden problémára, gondra – legyen az sajátja, vagy másé – villant, s rögtön volt ötlete a megoldásra, sőt több is. Úgy tűnik, most azért rajta is kifogtak, de nem. Hónapokkal ezelőtt, a betegséggel küzdve, egy beszélgetésünk alkalmával mondta: Lassan ugyan, de kitisztult előtte a kép az útról, melyen tovább kell majd haladnia, az egyáltalán nem félelmetes, s csak még keresi hozzá az „alkut” a fentiekkel, ahogy Ő fogalmazott. Megtalálta!
Napokkal ezelőtt aztán döntés született, és nem küzdött tovább, vágyott már a szabadság után. Szeretettjeitől elköszönt – még ha ők azt, nem is mindig így érezték –, és az adott pillanatban elindult az úton.

A Jó Isten vezesse lépteidet Barátom!

A magyar történelemre egyre kevésbé fogékony honi és külhoni társadalom egy töredéke, most 1956. október 23-ára emlékezik. Ki-ki, teszi ezt a maga módján, hite és meggyőződése, érzelme és érdeke szerint. Méltóságteljesen ünnepelni kell, ünnepelni jó, különös képen, mert van miért, s van mire büszkének lennünk, hisz már oly sokszor harcoltunk nemes ügyért, és azt sohasem kéne felednünk.
Milyen érdekes, talán több is annál! Kapisztrán Szent János napja is ekkor van. Őt három nemzet is magáénak vallja: a német, mert apja német nemes volt, az olasz, mert ott született és ott volt állami tisztviselő, mielőtt szerzetes lett, és a magyar, mert a török elleni – Európa bástyájaként vívott – hősies csatáink szónoka, Hunyadi János küzdőtársa és a nándorfehérvári diadal osztályrészese volt. 1456-ban halt meg ( 500 év! ).

Ez a bizonyítványosztás olyan izé, nem kell ebből nagy ügyet csinálni, gondolta magában Gabó, miközben idegesen forgatta kezében azt a címeres, kekiszínű keményfedeles könyvecskét. Az öregek folyton hisztiznek, borzasztóan nagyra vannak az ilyen irományokkal. Mi az a pár hármas, meg négyes, az semmi. Jó-jó, persze lehetne ötös is, de akkor mi van, ha nincs. Az ég adta egy világon kívül, semmi. Annyi más fontos dolog van, mint az az örökös és unalmas tanulás. Például vissza kéne szerezni a bőrlabdát, amit a rendőrök elvittek, amikor a lökött Pityu kibikázta az utcára, vagy jó lenne einstandolni valahonnan pár darab lótetűt a holnapi harcsázáshoz, és Ancsa is várja már, hogy elmenjünk moziba. Bizonyítvány? Ugyan. Majd a …, majd a …, majd mindent úgy is ki lehet dumálni – azt hiszem.
Édesanyja meglátva az érdemjegyeket, szinte sírós hangon hajtogatta: mi lesz belőled kis fiam, mi lesz? Tudatlan, buta, lusta, közveszélyes munkakerülő, lezüllött lump elem, a család szégyene. Pedig mi, a lehetőségeinkhez képest mindent megadtunk neked, példát mutattuk, s te így hálálod meg? Apád és én szeretünk téged, és mindig számíthatsz ránk, de egyszer majd eljön az idő, amikor már csak a magad erejéből kell megállnod a lábadon. Ahhoz pedig kevés a duma, meg a nyüzsgés, ahhoz tudás és értelem is kell. Végezetül szomorúan csak annyit mondott: ezt a borzalmas bizonyítványt pedig te magad mutasd meg apádnak, ha hazaért.
Gabó azért a lelke mélyén nyugtalan volt. Tudta, szülei jót akarnak neki, s bár agya berzenkedett minden kötelezettség, így az iskolai tanulás ellen is, érezte, lehet abban valami, amit az öregek szajkóznak. Jól ismerte apját. Határozott véleménye volt mindenről. Tehette, elképesztő tudással és tapasztalattal rendelkezett. Meggyőzni, csak ész érvekkel lehetett. Ez a bizonyítvány viszont valóban olyan gyenge, hogy itt egy Karinthy Tanár úr kérem duma, igazán nem segít. Balhé lesz, gondolta. Kiabálás, bezzeg a bátyád szöveg, s némi fizikai ráhatás. Beismerte magának, kicsit fél.
Édesapja megjött, és szokásához híven rövidesen már az íróasztalánál ült. Essünk túl rajta, gyerünk. Odasomfordált, s megkaptam a bizonyítványomat kinyögve, azt odaadta, majd a távolabbi fotelbe zuttyanva, feszülten várt. Apja hosszasan tanulmányozta a könyvecskét, aztán letette az asztalra. Itt a robbanás, gondolta Gabó, de nem. Édesapja kimért mozdulattal a cigaretta után nyúlt, rágyújtott és hallgatott. Aztán újból és újból. Nemsokára már csak a sziluettje volt kivehető a füstfelhőn keresztül. A fiú idegei pattanásig feszültek, halántéka lüktetett, úgy érezte megőrül. Apja cigarettája végre elfogyott. Ekkor összehajtotta a bizonyítványt, előre dőlt, a fehérkés gomolyagban megjelent az arca. Átnyújtotta a könyvecskét és nyugodtan így szólt: Kedves fiam, nehéz döntés előtt állsz. Vagy a hátralévő egy évben éjjel-nappal tanulsz, és megpróbálsz mindent, hogy felvegyenek valamelyik egyetemre, főiskolára, vagy élsz úgy ahogy eddig, de akkor készülj fel, jövő szeptembertől dolgoznod kell, munkába állsz. Arca eltűnt a füstben, s a körvonalak az asztal fölé görnyedtek. A beszélgetésnek vége, több szó már nem esett.
Gabóval megfordult a világ, két mondat, sima kiütés. Nincs szidás, kioktatás, fenyítés, csak két mondat, két félelmetes, s rettenetes szó – munka és dolgozni. Összeomlott az eddig szép világ, vége mindennek. Munka vagy tanulás, nincs más út. Kábulatában észre sem vette, bölcs apjától már is leckét kapott, s a tanulás el is kezdődött.
 

Mitagadást nem túl vidám napokat élünk mostanában, sorjáznak a gondok, bajok, csapkodnak körülöttünk a villámok. A családi, baráti körben szintúgy. Alig akad valami jó és kellemes dolog. Számomra ilyen a hétköznapok őrületei után a hétvége nyugalma, s ne is tagadjam egyebekben, némi kellemes otthoni zabálás és iszogatás. Így aztán az élelembeszerzés, mármint a halászat, vadászat, bogyógyűjtés modern változatának folyamatában, azaz a pénteki nagybevásárlásban, még ha gyűrötten is, de mindig aktívan részt veszek. Történt nem is oly régen, hogy a bolti „kerekes kocsira” támaszkodva a mustárokat vizslattam, amikor párom elém penderült és közölte: olyan gyönyörű tököt látott, nem bírta otthagyni, holnap azt eszünk.
Még ez is, gondoltam! Ugyan, távol áll tőlem a túlzott válogatás, de a tököt nem igazán kultiválom, ráadásul a hét kiemelkedő kulináris eseményeként, semmi képen sem. Életem eddigi folyása során, csak édesanyám enyhén kaporral ízesítet, valóban zseniális lágy tökfőzelékét, és Hintamester – mindez ideig titkos truvájos módon készített – omlós sült tök varázsát tartottam, emberi fogyasztásra érdemes ételnek, eme növényből. Első reakcióm így az elutasítás lett volna, de nejem lelkesedését látva visszafogtam magam. Na jó, de akkor turbósítsunk, mondtam! Ez ennivaló esetében, nekem egyértelműen húst jelent. Körbetekintve a közeli hentespult üvege mögött, igen szép felsált vettem észre, s ráböktem, akkor azzal együtt csináljunk valamit. A kompromisszum létrejött, majd harmincévi házasság után, ez természetes.
Másnap újabb döntés született, töltött tök készül. Jómagam a tisztításokat, pucolásokat, darabolásokat, mint férfimunkát vállaltam, a többi párom műve volt. Mire elkészült, igen takaros kinézete lett, bár én még ekkor is tartózkodó voltam. Úgy gondoltam, legalább valami tuti is legyen, tálaláskor felbontottam egy palack Pannonhalmi Tricollis-t, s azt helyeztem az asztalra. Aggodalmam felesleges volt. A tepsiben sütött töltött tök remekül sikerült, a választott könnyed fehér bor pedig jól simult a zöldséges enyhén fűszeres ételhez. Most már számomra hárman vannak, akik a tökből is képesek egyszerű, de mégis pompás lakomát varázsolni.

Töltött tök mostantól minálunk:

Dancs László Gyulai Hírlap

Kilencven esztendeje, 1920. szeptember 14-én született Simonyi Imre Dancs László Gyulai Hírlap Élete tele volt kitérőkkel,ellentmondásokkal,sorsa mégis valahogy szokatlanul egyenes és következetes. Pályája a tehetséges vidéki magyar költők szokványos életútja. Tucatnyi verseskötet, ezernyi meg nem értés. Költészetéért sokan rajonganak, és vannak, akik fitymálják. Ki verseiért, ki jelleme okán őrzi emlékét. Mert szellemisége minden különcsége ellenére – vagy éppen azért – ma is él Gyulán. Emlékeznek rá szeretettel és emlékeznek rá haraggal. Nem volt hétköznapi ember.

 Hogy a sváb felmenőkkel bíró nagyapát vajon milyen megfontolások vezették, amikor úgy döntött, hogy szlovák ősökkel rendelkező vejének árvája magyar iskolában nevelődjék, ma már nem lehet tudni. Az anyjával Arad megyéből Gyulára költöző Simonyi mindenesetre komoly árat fizetett a magyar kultúráért: a viszonylagos jólétből a szegénységbe érkeztek. Nagy áldozatok árán – és nem kevés viszontagsággal – a fiatalember húszéves korában leérettségizett. Megnyílott előtte egy szokásos kisvárosi értelmiségi életpálya, ám ő nem kívánt élni a lehetőséggel.
Addigra ugyanis eldőlt a sorsa, hiszen már gimnazista korában megjelentek versei. Megigézte a nyomtatott betű varázsa. És közben kialakult meghökkentő jelleme is. Vonzotta a hatalommal – leginkább az embertelen hatalommal – való szembenállás. Amikor mindenki a „leventébe” járt, ő kilépett a kötelezettségből. Amikor sokan minden áldozatra hajlandók voltak a komoly anyagi előnyökkel járó vitézi cím elnyeréséért, ő visszautasította az esélyt. Amikor behívót kapott, nem vonult be katonának. Amikor legjobban folyt a zsidóüldözés, ő tanúskodott zsidó barátja mellett – elmondása szerint később emiatt lehetett a Párt lapjának „háziköltője”. Amikor a kommunistákat üldözték,
neki „balos” híre kerekedett. A kommunista hatalomátvétel után persze jobboldalivá vált. Amikor itthon Márai nevét sem lehetett kimondani, ő levelezett Amerikában élő példaképével. Tudatosan ment szembe az árral. A forradalom alatt józan fejjel gondolkodott és tevékenykedett, majd a megtorlás idején azon kevesek közé tartozott, akik visszaütöttek. Megverték, megkínozták, internálták. De bűnöket a legnagyobb
bűnkreáló időkben sem tudtak rábizonyítani. Azt mesélte, hogy a hatvanas években magához hívatta a Népszabadság nagyhatalmú irodalmi rovatvezetője, aki történetesen zsidó volt, s valamilyen forrásból tudomást szerzett Simonyi háború alatti zsidómentő tanúvallomásáról. Elbeszélgettek, majd innentől kezdve megjelenhettek versei az országban. Békés megyét kivéve. Mert itt párthatározatban tiltották meg művei kinyomtatását. Gyulára történő visszaköltözése felbolygatta a kisváros életét. A költő egyesek szemében szálka, mások szemében jelkép lett. Különcségét sosem bocsátották meg, ellenállását pedig nem értették. Bár legtöbben tisztelték. Megjelenése – strandon, meccsen, kocsmában, a Reinhardt teraszán vagy akár az utcán – valóságos demonstráció volt. A politikáról, irodalomról, futballról, nőkről sajátságos  nézetei voltak. Körülzsongták
fiatalok, férfiak és persze nők is. Mégis egész életében magányos volt. Mert úgy
gondolta, hogy a világot egy nagy képzeletbeli folyó osztja ketté, melynek egyik partján
van ő meg Bartók meg Krúdy meg Márai és még néhányan, a másik parton pedig a többi
ember. És a két part között nincs átjárás. Se hébe, se hóba. A rendszerváltás már betegen érte, de érdekes gondolatot fogalmazott meg a változással kapcsolatosan:  „nem az történt, hogy sok lúd disznót győzött, hanem néhány liba megtanult röfögni!”.Nem volt kibékülve az új rendszerrel sem. Mint ahogyan semmilyen rendszert sem szeretett. Díszpolgári címet szavazott meg számára az első szabadon választott gyulai képviselő-testület, ám a ceremónia Simonyi elképzelései szerint színpadiasan alakult – figyelemfelkeltő búcsúbeszédet intézett a város lakóihoz. Utolsó szavai – „Mindig is akadály voltam Önök előtt. Ezennel elhárulok!” – elhangzása után kézfogás nélkül távozott, anélkül, hogy a kitüntető oklevelet átvette volna. Egy sértett ember búcsúja
volt ez. Egy költőé, akinek munkásságát mélyen értékén alul becsülik. Olyan emberé,
aki a siker lehetőségét félredobta, s önként elvonult egy kisvárosba. Egy kisvárosba,
melynek az emlékeit, sosemvolt valóságát imádta. A fiúkat, a Kékmacskát, a Színkört, a szubretteket. Egy kisvárosba, ahol az emberek többségét megdöbbentette különc viselkedése. Ahol az emberek többsége irigyelte nyíltan hirdetett szembenállásáért a hatalommal. Ahol az emberek többsége dühös volt rá egyenes jelleme, megalkuvást nem ismerő, hatalmakat semmibe vevő természete miatt. Ahol az emberek többsége nem szerette. Utolsó hónapjaiban már csak néhányan nyitották rá az ajtót. Súlyos beteg lett, s eljött az idő, amikor már nem készült haza Simonyifalvára, már nem akart Újpest meccsre menni, már nem érdekelte, hogy megjelentek-e versei, már nem akart felöltözni, hatvanszáz szál cigarettát elszívni, vödörnyi kávét meginni. Már nem akart élni. Hiszen nem voltak már sehol a fiúk, a szubrettek, a Reinhardt, a Kékmacska, a Színkör, a Város, amit oly féltő gonddal őrzött szívében.
1994. február 10-én halt meg. Temetésén esett a hó, s sokan fellélegeztek. Simonyi
Imre alakja elhárult, el lehet kezdeni szeretni…

Nyárvégi vízparti némaság, estbéli nyugalom, a természet éji világára készül. A nappal harcosai pihenőre térnek, ám a sötétség lovagjai már ébredeznek. Lehulló vállal, félrebillenő fejjel, búsarcú férfi magányosan álldogál és a tó sima tükrében bágyadtan csillogó lemenő nap maradék, vöröslő fényeit révetegen bámulja.
Egyszer csak megmozdul. Óvatosan, mint a lopakodó farkas, mely éppen meglapul, a kavicsokra ül, majd megdermed, s szemeit újból a vízre veti. Vár, sokáig vár, nem tudni mire. Még a szürkület nem vette át teljesen a tájat, mikor a férfi váratlanul egy kavicshoz nyúl, vízbe dobja, és sóhajtva megszólal, miért? A csobbanás körül a hullámkörök szép lassan elülnek, a vízfelszín ráncai kisimulnak. A part, a férfi ismét a régi.
De hirtelen újabb kavicsot ragad, újabb csobbanás és újabb vízkörök. A férfi szinte már kiált, miért, miért? Hátraveti magát és most már ordítja, miért e körök, miért e múló körök? Miért? Tüdeje zihál, kezeit oldalra dobva szétveti, de elszorul a torka, s csak suttogni bírja, Istenem miért? Szemeit hosszasan az égre szegezi, aztán lecsukja. Mellkasa lassan megnyugszik, s közben a csönd észrevétlenül felépíti birodalmát.
Az égbolton a csillagok szikráznak, sötét este lett. A messzi távolban megszólal egy bársonyos hang, merre vagy, de a vízpartról – akár a miértekre –, nem jön rá felelet.
 

Évente kétszer-háromszor mindig hivatalos voltam Andris barátom munkahelyén szervezett össznépi rendezvényekre. Akár elő szilveszteri buli, farsangi bál vagy szüreti mulatságot szerveztek éveken át törzsvendége voltam. Asztaltársaságunknak számos alaptagja volt, de egy-két új versenyző mindig csapódott csapatunkhoz a meteorológiai helyzet vagy a Hold negyedek állása szerint sokszor elég hektikusan.

 

Acsarok földjén uralkodó az acsarkodó,
Őt utánozza a sok-sok megtiport acsarlakó.
Lelkükben nyugalom, ó jaj, nem is található,
Semminek sem örülni tudó nép az acsarlakó.
Háborút szít köztük folyvást az acsarkodó,
Miközben csak nevet, hisz ő lesz így uralkodó.
Egyet felejt csupán a nagyravasz bujtogató,
Önön magát pusztítja el a sok acsarlakó.

De akkor már nem kell senkinek uralkodó?

Férfi a folyosón áll, s maszatos üvegen át a piszkos színű folyót bámulja. A késő délutáni lemenő nap fényei a hídon átaraszoló autókon furcsán, melankolikusan megtörik. Odakint dübörög a város. Az ablakon innen fehérre meszelt falak, türkiszzöld olajfestékes lábazat, kopott zsíros kövezet, cigarettafüst, s szolid hangzavar. Az előadáson szünet van. Lassacskán menni kéne a terembe, de nem mozdul, valami visszahúzza. Szokatlan, eddig át nem élt déjà vu érzés kerítette hatalmába. Dermedt mozdulatlanság lesz rajta úrrá, a környező világot már csak, mintha filmen látná. Határozottan remegni kezd a gyomra.

Egy belső hang megszólal, a huszonhatos tételt kell húznod, azt tuti, akkor megcsípted haver, nézd meg a puskádat. A kéz mozdul, a tolltartó résre nyílik, s kis cetlin virít a képlet. Jól van no, ezt tudom, morogja. Ekkor csikordul a tanterem ajtaja, kidugja fejét egy gombafejű srác, s szólítja, a bizottság vár, gyere. Mikor mellette elhalad, odasúgja neki, nyugi nem emberevők. Hülye vigyori, nem érdekelsz, csak a huszonhatos tételt húzzam. Öt ismeretlen arc az asztal mögött,  szemükből rideg unalom sugárzik. Az egyik megelevenedik, a kikészített székre mutatva megszólal: Adja ide a személyi igazolványát, és foglaljon helyet. Felhívom a figyelmét ifjú barátom, hogy csak tollat és ceruzát használhat, és persze az eszét. Megértette? Igen, feleli a fiú – csak a huszonhatosat húzzam, csak a huszonhatosat húzzam, csak a huszonhatosat húzzam, – zakatol az agyában. A bizottság hosszasan tanulmányoz egy dossziét, majd közülük az idősebbik int, jöjjön az asztalhoz fiam, s ezek közül húzzon magának tételt. Nem válogatunk, odanyúlunk, elvesszük. A fiú föláll, de szinte már nincs magánál – huszonhatos, huszonhatos, huszonhatos. Gépiesen nyúl a kis lapocskák után, de keze egy pillanatra remegve megáll fölöttük. Ő jobbról a másodikat gondolta elvenni, ám a kéz önállósodott, s lecsapott középre. Kétségbe esetten felnéz, de látja, nincs menekvés, ezt kell vinnie. Mutassa, melyiket választotta fiam, szólt ismét az idősebbik! Rátekint, majd mondja: Jó, akkor tehát a huszonhatos tétel választotta. Üljön vissza a helyére, kap öt percet a felkészülésre. A fiú támolyogva leül. Hihetetlen, ilyen nincs, ez valami mágia, gondolja! A huszonhatost szuggerálom, és tessék, az ragad a kezembe. Itt valami őrület van! Persze-persze, most nem érdekes, koncentrálni kell, gyerünk, és már dolgozik is.

"Rettenetes ez világnak mostan minden dolga,
Csudálatos nagy vaksága és hatalmassága,
Nem fog rajta az istennek semmi igazsága,
Sem haragja, sem csapása, sem irgalmassága."

Szkhárosi Horváth András ( -1549?)
 

Hétköznapi Rodin ne dühöngj, a trenddel szemben mit szűkölsz!
A szemeteszsák anyaga olyan vékony már, hogy a tíz centiről bele ejtett almacsutkát sem bírja ki; a tejnek nevezett valami a lejárati határidő előtt jóval megbuggyan, pedig természetes anyag már szinte nincs is benne; a bolti felvágott bár ménkű sós, mégis pár nap után zöldülni kezd, mint a tavaszi legelő; a zsák belsejében a krumpli rothadt, hisz még a legszükségesebb tárolási körülményekre sem áldoztak; az elektromos kávédaráló rendszeresen megszorul, mert nem képes a normál szemeket sem összezúzni; a mínusz 20 fokig fagyálló ablakmosó folyadék, már mínusz 2-3 foknál belefagy az autóba olyan híg a lötty; a csicsás csomagolású facsavar anyaga annyira silány, hogy keményfába behajtani nem tehet, mert a feje letörik; az ajtózár rugója egy évet sem bír ki, biztos zavarta a használat, nem arra tervezték; a méregdrága óber-hiper energiatakarékos égő még tíz perc után sem képes teljes fényerővel világítani, de legalább háromból egy rövid időn belül megadja magát, aztán sorban a többi; a mobil telefon akkumulátorát kettő, a telefont legjobb esetben három év múlva – persze, ha használója kezdetektől fogva bele törődött, hogy programjai rendszeresen kiakadnak – ferde hajítással kidobható, mivel szinte használhatatlan; a szerelési munkára mesterembert hívunk, késve megcsinálja, ám nemsokára vadászpuskával kell üldözni, hogy jöjjön javítani; az üzletben az eladókat kár szinte kérdezni, mivel többsége nem ért hozzá, szakképzetlen; a szolgáltató fűt-fát megajánl és látványosan igazol, szerződünk, ám mikor igénybe vesszük kiderül, nem azt, nem úgy, nem annyit kaphatunk……….
Ez van, és kész. Arccal a pocsék felé! Teljesen mindegy, hogy mit gyártunk, mit csinálunk, legyen értelmes és értékes, vagy értelmetlen és éréktelen, netán még káros is, s agyament dolog, egy a fontos, mennyit lehet vele kasszírozni. A lényeg pedig, hogy a haszon, a profit már nem lehet elég, a profitmaximalizálás az egyedüli cél. Aki nem így gondolkozik, azt többségében élhetetlen hülyének, de legalábbis lesajnált bolondnak nézik.
Állítsunk elő bármit, de a lehető legolcsóbban és a legkevesebb ráfordítással, s ha kell, simán verjük át a másikat és adjuk el a lehető legdrágábban. Aztán, ha már jól „megdolgoztuk” a piacot, fokozott szemfényvesztés – reklám, dizájn, tanúsítás – mellett nyugodtan ronthatjuk a „termék” minőségét, csökkenthetjük az előállítás költségét, tovább növelhetjük a profitot. Ez a folyamat végletekig persze azért bukás nélkül nem fokozható. Így a művelt okosabbja nem várja meg a befuccsolást, hanem új, újabb pocsék „termékkel” áll elő. Etet, és tovább kaszál, azaz profitál. Ugye világos tehát, hogy a célunk megvalósításának eszköze – arccal a pocsék felé. Hétköznapi Rodin, a trend már ilyen. Bár vannak még kivételek, s törekvéseik tiszteletre méltóak, ám számuk egyre csak csökken-csökken, de nem kell törődni velük.
Vagy talán mégis? Lehet, Ők tudnak valamit?

Az első sóhaj a szederjes fájdalom gyötrő dala.
A fájdalomé, ahogy a külvilág beront a testbe.
Kiszakadtál egy boldog álomból végérvényesen,
Hogy fájó bilincseidtől sebzetten őreid kövessed.
 
Az utolsó sóhaj már vértelen ajkad gyászos fintora.
Ahogy búcsúztatod haszontalanná vált elárvult tested.
Üldözőid elől szöktél meg a játszmát végleg feladva.
A hajszát már megbocsájtottad nekik új stációdat keresve.

Erdélyi Úr facebook

Tisztelgő lopkodásos kotyvalék – halvány emlékezetből – az ebben a témában nálam autenktikusabb W. Allen 1 novellás kötetéből, amely vagy 10 éve eltünt a polcomról. ha már megnem sértem kedves J.A úr.....remélem mást sem.


Benjamin Ben Rabbitz rabbi a zsinagógába sietett 1908. egy tavasziasan csípős széllel bélelt reggelén, a Podkarpatszka kormányzóság Sztollgorod városának főutcáján. Olyan bolhaügyességgel ugrált 47-es méretű nemezcsizmájában a még befagyott tócsák között, amit a gyér nézőközönség fel sem tételezett volna, látva alkatát. Mert Rabbitz rabbi nem volt szép, viszont randa volt. Magassága alulról ütötte a másfél métert, amit az úr pontosan evvel a mérettel kompenzált derékbőségében. Nyak nélkül ágyazodott testébe hatalmas feje, amelynek méretét még duzzasztotta szakálla, amely a lóbab irracionálisan szertelen keszekuszaságával keretezte arcát. Vaskos orrán ült egy szőrös bibircsók és szemüvege, hétdioptriás lencsékkel, ami normális méretűre nagyította mikroba nagyságú, vörös, állandóan könnyben úszó szemeit. Alacsony homloka és a vastag fekete keret között olyan sűrű, torzonborz szemöldök burjánzott, hogy néhány gyér bajusszal bíró muzsik elsápadt az irigységtől. Ehhez a külsőhöz pompásan illett szarkasztikus modora és az az egyéni ízű irónia, mely bizonyíthatóan, több viharos pogrom közvetlen kiváltó oka volt. Apróbb jellemhibái viszont – módfelett kedvelte a vodkát, kártyát és bizonyos Wasserhochné apasági ügyében is felmerült a neve – népszerűvé tették gyarló hitsorsosai közt.
Mint mindig, késésben volt.
Ezért így, szökdelés közben próbálta csapongó gondolatait mederbe terelni, ugyanis eljött az idő, hogy megüljék a szent zsidó ünnepet, annak tiszteletére, hogy az Isten minden ígéretét megszegte, amit kiválasztott népének tett. Éppen a haszidikus irodalom gyöngyszemeiből próbált felidézni valami alkalomhoz illőt, mikor megragadták karját.
Egy szánalmasan magas, cingár asszony hajolt le a füléhez, és így szólt:
– A piacra megyek Rabbi, mondd, miért is tilos disznóhúst ennünk? –
– Először is engedd el a karomat mesüge némber, másodszor szállj le a lábamról, mert kiátkozlak! – ordított a dermedt asszonyra – Menj utadra békében, ütődött. –
Ismerte ezt a héber törvényt, de nem sokat törődött a hagyományos ortodoxiával, Isten és Ábrahám szövetségét amolyan "gentleman's agreement"-nek tartotta. Személy szerint imádta a töpörtyűt, a véres hurkát és szerinte a Tóra csak annyit mond: bizonyos éttermekben ne együnk disznóhúst. Felidéződött első és egyetlen 7 és fél órás tiltakozó böjtölése azon méltánytalan törvény ellen, amely megtiltotta, hogy a vityebszki zsidók kamáslit viseljenek a gettón kívül, de már az emléktől is felkordult a gyomra.
– Már megint elkések! – állt meg, felnézve egy károgó varjúra. Az visszanézett rá.
Kizökkenve gondolatai kerékvágásából, izgága elméje új útra tévedt. Egy, már napok óta érlelődő homályos töprengése testet öltött. Fürgén nekiindult. Az nem pesszimizmus, hogy megvagyok győződve a létezés abszolút értelmetlenségéről, csak gyengéd aggodalom az ember sanyarú helyzete felett. Mert mind már annyiszor a történelmében, az emberiség ismét válaszúthoz érkezett. Az egyik út a reménytelen kétségbeesésbe torkollik. A másik nyílegyenesen a tökéletes pusztulásba vezet.
– Oh Uram! – esett térdre számára is váratlanul, megcsúszva a jégen – Könyörgöm adassék kellő bölcsesség a helyes választáshoz! –

És még ma is ott térdel, ha meg nem halt.

A tetején olyan széles, hogy öt lovas egymás mellett végig vágtathatott rajta és ellenséges támadás esetére az őrtornyokban állomásozó katonaság fel volt szerelkezve füstjelek vagy jelzőrakéták eregetésére, ebben a formájában a tizenegyediktől a tizenhetedik századik uralkodó Ming-dinasztia idején épült. Igazából nem ért semmit egy pillanatig sem. Se Csin-nek se a Mingeknek. A mandzsuk faszán átmásztak a falon, vagy behatoltak a réseken és megalapították a következő dinasztiát. Csin egy egész nemzedéket odahajított a falért, ha belegondolunk, vér tapasztotta össze. A birodalma így is összedőlt. Csin olyan volt, mint Cromwell, egytagú dinasztia. Harmincnyolc évesen felvette az első császár címet és tizenegy évvel később meghalt. Kínának mégis tartós kereteket adott. Szabványosította az írást a súly és hosszmértékeket a pénzverést és a szekerek tengelyhosszát. Közigazgatási egységekbe szervezte a birodalmat és a befolyásos családokat a fővárosba költöztette, hogy szem előtt legyenek. Konfucianizmus, taoizmus helyett törvényeket akart, hitt benne, hogy az emberek alapvetően rosszak vagy legalábbis ostobák és vasszigorral végrehajtott írott törvényekkel kell féken tartani őket. Diktátor volt nem szükségből, hanem meggyőződésből, eltökéltségből. Rajta kívül senki sem számított. Szépséges zsarnokság volt, amely halála után harcoló királyságokra bomlott szét. Csak rá kell nézni az agyaghadseregre, amellyel eltemették. Nagyzási hóborttal megvert tömeggyilkos volt, de ez is kevésnek bizonyult a határok megőrzéséhez.  Mint mindenhol itt is bebizonyosodott, hogy a barbárokat nincs mód távol tartani. Végül mindig ők nyernek. Az erő alulról jön, a kirekesztettektől és az elnyomottaktól, akiknek nincs veszteni valójuk. Olyan ez, mint a tűzön rotyogó halászlé, ami az alján a legforróbb, az emelkedik fel a tetejére.

Én most egyedül csak a verseidről akarok tudni. Arról a szenvedésről, ahogy a mindennapok képmutatásának nyomókötése alól átüt a valóság, és ennek ellenére néha értetlen marad így is az igazmondó mesélő.

-Nagyon csendben vagy.-
-Ki kellett egy kicsit fújnom magam.-
-Na, csak nem elfáradtál egy kicsit?-
-Így is lehet mondani.-
-De mintha visszatért volna arcod színe.-
-Ne aggódj! Nem voltam beteg.-
-Hát akkor mi volt ez a hosszú csend?-
-Ismerheted a jó dramaturgiát. Talán csak general pauza volt.-
-És akkor most már újra a régi vagy?-
-Sajnos olyan mint régen, már nem leszek soha.-
-Valami megmásíthatatlan történt?-
-Igen. Egy évvel öregebb lettem.-
-Akkor bölcsebb is lettél.-
-Lehetséges.-
-Az jó, mert a régebbi életfilozófiádban találtam néhány ellentmondást. És a stílusodban is néha bizonytalanságot véltem felfedezni. Ugyan a Pink Floydot nem volt szerencsém ismerni, de rajongásod kicsit olyan burzsoá, úri huncutságnak vélem, ami igazán távol áll külvárosi proletár lelkemtől.-
-Rendben. Lehet, hogy igazad van, de mindenkinek lehet valami gyengéje. Kispolgári, de összkomfortos életem, ami a tanulás, munka, családalapítás, boldog házasélet, tisztes javak megszerzéséből áll, a látható síkon minden létezőt kitölt. Teljes és egész. De a tó felszínén lévő apró fodrozódások, egy másik tér határfelülete. Itt szól a zene, itt íródnak a versek, itt válnak írásokká a történetek. Ez egy másik stáció, aminek köze van az előzőhöz, de hála Isten teljesen független tőle. Csak meg kell találni az egyensúlyt, hogy aztán ne tudjon elterebélyesedni a másik rovására. Ez is művészet, csak teljesen más.

Életem derekán túllépve sem értem, hogy miért szerelmesedtek annyian belém. Mit találtak bennem? Az anyag lidércnyomásában, mert hogy vagyok? Talán valahol valamit megláthattak bennem, azt a megismételhetetlent? Azt a „viaszba mártott töretlenség”-et, ami már régen nem vagyok? Talán mert őszintén, két kézzel szórtam értékeimet? Mind a tékozolni, mind a gyűjteni valókat. A jussomat mindig kivettem, ahogy leróttam becsületesen mindig tartozásomat.

(mindenek elött)

Az anyagi világba teljesen bele olvadva számtalan kéjes éjszakát ízlelhettem meg ifjonti éveimben. Néha érzéki, máskor polgári, néha szolid, decens, olykor intellektuális, eleinte tartózkodó, aztán ordas, éhes farkasként marcangoló, kéjsóvár lányok prédájává válva kellett viselnem boldogan mártírrá válásom teatralitását, az áldozattá válás kissé perverz de inkább szarkasztikus élményével. Küzdeni az ellen, hogy ölük gigantikus gravitációval bíró fekete lyuka végleg be ne szippanthasson magába véglegesen.

Mert nem csak az ártatlan állat nyakának elvágásában van abnormalitás. Az áldozati báránnyá válás is a szexuális „aberráció” finom, átlátszó öltözékét viseli. Éppen úgy, ahogy a pókhálót húzzuk magunk után, ahogy elhagyott átjárókon gázolunk keresztül. Valamilyen jóvátételféle érzés ez bennünk, amivel tudva vagy tudatlanul vezekelünk, amiért korábban már néhány kapcsolatunkat barbár módon feláldoztuk vélt szabadságunk és önmegvalósításunk csalfa reményében. Mint egy buddhista reinkarnációs gyakorlat. Most én vagyok a kést tartó pap, holnap már ő lesz az az állat, amelyiknek a kést nyakára teszik. Attilánál (a Józsefnél) más textusban ez a vagy csalunk, vagy csalatkozunk ördögi köre.

Úgy terveztem szombaton a szokott baráti társasággal disznózok a Kiskunság szívében, s Dr H. négylábúját töltjük vissza saját magába. Korai találkozás, utazás, pálinkázás, frissensült zabálás, darabolás, darálás, abafőzés, töltés és közben vidámkodás, jókedvű dumálás, semmi mással nem pótolható hangulat. Aztán váratlan telefon jött. SOS technokaritatív segítséget kértek. Többen mondták már, hogy hülye vagyok, csak magamra gondoljak, de soha nem mondtam nemet, ha valaki, vagy valakik akik közel állnak hozzám, segítséget kérnek tőlem. Én egy ilyen „bevállalós vagyok”, ahogy hajdani kolléganőm mondta. Most is így tettem, tehát lőttek, azaz stílszerűen nélkülem döftek a disznónak.
Kaotikus nap köszöntött rám, és vagyonom s adósságom teljeskörű jogutódjára. Szervezés, rohangálás, kapkodás, keményítés, dirigálás, de végül is sikerült időre rendezni mindent. A pörgés szüneteiben többször eszemben volt a puszta, s este fáradtan az otthon felé tartva arra gondoltam, na a legények is haza mentek már, a tanya újra biztos csendes. Fogadkoztam magamban, legközelebb én is ott leszek, nem hagyhatom ki.
Feleségem alaposan meglepett. Arra gondolt, disznó nélkül nem múlhat el a napom. Kedvenc temperált palack kadarkámmal, s egy tepsi illatozó almás csülökkel fogadott.

Mit mondhatnék? (Át)érző derék asszony!

Szűk, lipótvárosi utca télesti csöndjét éles villamoscsikorgás veri fel. A kiszolgált szerkezet egy kicsit még döcög, majd nagy szusszanásokkal megáll. Rácsos kocsiajtó megcsikordul, a kalauz az úttestre lép. Leszállás, végállomás! – kiáltja, és kezében vassal unottan a váltóhoz cammog. Egy rántás, szokott mozdulat, s a váltó nagy csattanással már ugrik is. A rend helyreáll, jöhet az újabb újpesti forduló. Komor bérház negyedik emeletén foteljében a hangra könyvéből felemeli tekintetét a nyugdíjas tanító úr. Korán érkezett – jegyzi meg – még nincs hat óra. Kezét az ölébe ejti, s az ernyős lámpa sárgás meleg fényében, a földön előtte játszó unokáját nézi. A fiú felfigyel, megörül, végre megtört a néma mozdulatlanság. Ifjonti hévvel ugrik fel. Nagyapa, mesélj nekem a háborúról és a nagy utazásodról! Az idős ember arcán édes-bús mosoly jelenik meg. Könyvét a lámpa alá teszi, s int unokájának, telepedjen mellé. Kicsit elgondolkodik, majd beszélni kezd.
A háborúról nem tudok mesélni neked kis unokám. Bár az idő múlásával az események ugyan lehetnek érdekesek, de mesélni valóak soha. Minden háború, úgy ez is esztelen, értelmetlen és borzalmas volt. Mérhetetlenül sok ember halt meg, rengeteg érték elpusztult csak azért, hogy …, legyint. A világ már, ilyen. Amikor 1915-ben én is megkaptam a frontszolgálatra katonai behívó parancsomat, szeretett édesanyám szűnni nem akaró zokogásba fordult. Míg a vonat el nem indult velem a Nagy Oroszországba, ha meglátott azonnal búcsúzott tőlem. Úgy hitte, engem az életben többé már úgy sem lát. Később aztán kiderült, a Jó Istennek más szándéka volt velem.
Egy ravaszdi parasztember lett szakaszunk vezetője. Nap, mint nap elmondta, itt idegen földön – az égieken kívül – csak magunkra és a társinkra számíthatunk. Ha ügyesen és okosan csináljuk, sokan haza megyünk. Mivel „tanult ember” voltam, én lettem a lóti-futi írnok, a jó és rossz hírek tudója, vivője. Már messze a Kárpátokon túl harcoltunk az ellenséggel, a cudar idővel, mikor 1916 vége felé egy nap bekerítettek, s elfogtak az oroszok. Fegyvereinket, a puskákat, pisztolyokat, az értékeinket, órákat, gyűrűket, cigarettatárcákat elvették. Menetoszlopba állítottak minket, s irány gyalog keletre az ország belseje felé. Több napig élelem és víz nélkül tereltek fegyveres kísérőink, míg végre, nevesincs falucska vasútállomásához értünk. Ott kaptunk plé csajkákat és kanalakat, egy merőkanálnyi zavaros löttyöt, darab száraz fekete kenyérrel, majd tehervagonokba zsúfoltak minket, s indultunk tovább. Sokszor megálltunk, ilyenkor leparancsoltak mindenkit. Megszámoltak bennünket, átvizsgálták a vagonokat, közben pedig féltünk, mi lesz? Néha adtak enni, inni, mindig ugyan azt. Moszkva környékén, többszörös drótkerítéssel körülvett, fából eszkábált barakktáborba kerültünk. Teltek múltak a hetek, míg egyszer kivezényeltek, s felsorakoztattak minden odaszállított foglyot a „sétatérre”. A táborparancsnok büszkén ordította, hogy a Nagy Orosz Nép megkegyelmez nekünk, a támadó csürhének, és lehetőséget ad jóvátenni bűneinket. Mindenki dolgozhat, persze felügyelet mellett. És hogy láthassuk, milyen nagylelkű nép az orosz, mi választhatjuk meg, ki marad itt a körzetben, s ki megy tovább keletre Szibériába.
Puff neki, ezt jól kitalálták! – gondoltuk. Ezek először egymásnak akarnak ugrasztani minket, hisz ki akar önként a félelmetes Szibériába menni, másodszor, végre rendcsinálás címén nyugodtan közénk lövethetnek, harmadszor pedig, valahol úgy is halálra fognak mindnyájunkat dolgoztatni. S ekkor valami váratlan dolog történt. A tisztek, tisztesek, hajdan volt vitézek, grófok, sorra előléptek és fennhangon jelezték, ők Szibériát választják. Mellettem álló szakaszvezetőnk halkan megjegyezte: Ezek az urak biztos tudnak ám valamit. Ha nekik jó, akkor nekünk is az! Azért gondolja meg mindenki, de szerintem irány Szibéria! Sokan közülünk nem merték vállalni, én igen. Valami azt súgta nekem, úgy éreztem, az irracionálisnak tűnő döntés a helyes döntés. Napokkal később, már zötyögött is vonatunk a világ vége felé. Beleborzongtunk, mikor őreinktől megtudtuk, uticélunk messze-messze a Bajkálon túli Habarovsz-Vlagyivosztok körzete. Mérhetetlen erdőségeken, sivatagos pusztaságokon, hegyeken keresztül haladtunk. Felfoghatatlanok az ottani méretek és távolságok, kis unokám. Nagyapa ekkor felállt, s az üveges könyvszekrényhez lépett. Elővett egy aranybetűkkel feliratozott könyvet, belelapozott, majd visszaült. Ez itt Oroszország térképe. Megmutatta a fiúnak, merre van Magyarország, hol a Bajkál-tó, s hol van Habarovsz, Vlagyivosztok. Hallgatott kicsit, aztán folytatta.

Az Anrássyn nem lehet karácsony előtti napokban megállni. Máskor, se de ilyenkor pláne. Leborított az Operánál és szerencséje volt. Beszuszakolta a kocsit egy hóhalom és egy kisteher közé. Az elmúlt néhány évben kezdte megutálni a hideget. Fel sem merült benne lékhorgászat, pedig. Louis Vuitton fényes és üres helységének ajtajában álló biztonsági őrre pillantott, csak azért nem tudott összeakadni a tekintetük, mert a fickónak nem volt. Ez meg, hogy, futott át rajta miközben igyekezett át a zebrán. Olyan szeme volt, mint a formaldehidben lebegő aranykárásznak. Hamar megtalálta a kis boltot rögtön a kapualjban. A lemailozott áru megvolt, fizetett, ment. Érdekes antagonizmus, csili vili weblap milyen lepukkant kis üzletet takar. De tényleg ugyanaz, negyed annyiért. Mire visszaért ráálltak, feltolatott a hóbuckára, hogy ki tudjon állni. Várta, hogy a fűtés magához térjen még araszolt a díszkivilágított sugárúton. Nézte az embereket a járdán és a másik sávban lévő kocsikban. Biztos volt benne, hogy ha kivagdosná ezeket a fejeket átzavarva rajtuk a photoshoppot és rápakolná, a tűzhányó kitörését néző tömegre egy középkori festményen senki nem venné észre. Jingle bells. Fasza. Csak a köröndnél tudatosodott, hogy tulajdonképpen meg van minden. Kicsit önelégült, el is kalandozik minden gondolata az ünnepkörtől. Olyan mintha egy salátáspult íves plexi borításán keresztül látná a forgalmat és minden mást. Hiányzott valami feszültség. Az autó ment, tempósan kerülgetett a csúcsforgalomban, szinte pimaszul vezetett, megesett máskor is. De akkor ott volt. Most nem. Csak ült a kocsiban és mintha az anyósülésről figyelte volna az eseményeket, de csak félszemmel. Mintha maga mellé ült volna. Persze, az Anyja. Ez lesz az első karácsony nélküle. Az Anyjának hatalmas akarata volt, mindent vitt. Állandó harcot igényelt a vele való konszenzus. Az idén nem lesz, nem kell. Hogy ki mikor hol. Meg, hogy mit. Kicsit összeszorult a gyomra, furcsa, szar érzés, már már, szentimentális. Aztán elkezdtek jönni a válaszok a fel nem tett kérdésekre és megértett sok mindent. Szinte mindent. Évtizedek kérdései oldódtak meg mire az Őrsre ért. A felismerések szinte magától érthetőek voltak. A tudata visszaült a volán mögé és nem értette, hogy miért most és vajon miképp történt. Aztán eszébe jutott az utolsó beszélgetése a Mesterrel. Amíg az egód korlátaival létező személyiséged gondolod önmagadnak, amikor a korlátaidon túli képességeidet akarod használni, az emberi akaratod leblokkolja, eltorzítja az érzékeléseidet. El kell, juss oda, hogy a tudatod érzékeinek a használata önmagad átélése legyen. Ehhez rá kell érezned a tudatod érzékelésére és akaratára – ez fizikai fogalmakkal a nem akarva akarás –, mert az egód felfogása nem alkalmas a kiterjedtebb képességeid használatára. Ne törekedj arra, hogy állandóan az ego nélküli állapotban legyél, mert ezzel éppúgy korlátozod önmagad, mint ha csak az egódra figyelnél. A tudatosság nem azt jelenti, hogy a jelenlegi egyéniséged magad mögött hagyod. A jelenlegi egyéniséged örökkön részed, mindig megmarad, csak a tudatosságod egy szintjén nem hat rád kényszerítő, korlátozó erőként. A tudatosság hatására az egyéniséged egyre több mindent képes befogadni, egyre több mindent képes a hétköznapi személyiségeddel átlényegíteni. Ezek a képességek megvannak benned, csak amíg nem vagy kellően tudatos, addig csak a személyiséged tudatosságán túl – általában álmodban – tevékenykednek. (Ez a hetedik érzék) Végtelen formában vagy képes felfogni a megnyilvánult világot, mivel az végtelen formában nyilvánul meg. Csak úgy fogod megismerni ezeket, ha eggyé válsz önmagaddal. Ha valóban meg akarod ismerni önnön örökkévalóságodat, akkor fel kell ismerned, hogy az embernek nem lelke van, hanem az ember maga a lélek. A fizikai forma és a vele járó személyiség éppúgy a Teljesség, a lélek megnyilvánulása, mint a folyók, a kövek, a madarak vagy az Isteni Elv. A lelked, az eredendő formád az, ami elpusztíthatatlan! Egy másik dimenzió létezését nem lehet fizikai törvényekkel megérteni. Az érzékelés alapvetően nem fizikai természetű. Előfordult már, hogy olyan információ birtokába jutottál, amelyet a fizikai érzékszerveiddel nem lehetett felfogni. Minden ember minden pillanatban használja a megérzéseit, csak mivel ezek a korlátaik miatt megbízhatatlanok, nem törődnek velük. Pedig egy kis odafigyeléssel megismerhetők, kitapasztalhatók – ráadásul sokkal megbízhatóbbak, mint a fizikai megtestesüléseik. Ezek az érzékek fejleszthetők, erősíthetők. Csak meg kell figyelni azt a folyamatot, amikor megérezel valamit. Erre az egoista figyelem nem, csak a Tudatos Befogadás alkalmas. Egy kis gyakorlással észre fogod venni a megérzésed folyamatát, és rá fogsz döbbenni, hogy az, ami a pillanat tört részének látszott, valójában egy hosszú folyamat, amelyben érthetően, lépésről lépésre követik egymást az események. A fizikai leképezés teljesen egyéni, a lényeg az, hogy valamilyen formában legyen tudatos a számodra, hogy nálad miként is működik az érzékelés, a megérzés. Ha pedig ezek után tudatosan akarod használni a megérzéseidet, akkor az emberi akarat helyett ezen folyamat megszületésére figyelj, így kizárhatod az egód korlátait. Ha a tudatosságod tovább terjeszkedik, akkor megismered a megérzések eredendő természetét.

Karácsony másnapján, mikor már az ünnep zaja csöndesült, tudom nem véletlenül – mivel véletlenek nincsenek – egy csodálatos versre bukkantam, amitől nehezen szabadulok. Valójában nem is bánom, sőt örülök, hogy rátaláltam.

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.                                  (Reményik Sándor - Kegyelem)