Cipőm egy kicsit havas ... fázom,
Bentről valami hallatszik,
Nevetgélés beszélgetés, szavak ...
Tedd ide, tedd oda, keverd meg, karácsonyi izgalom …
Ilyenkor szeretni kell ...

Megáll a kezem a csengő felé osonva,
Visszakívánkozik kellemes meleg zsebembe.
Emlékek, mik rohanva törnek rám …

Ha belépek, mit mondjak kicsi családom,
Lehet e boldog karácsonyt …
Hiszen a boldogság nekem ti vagytok ...

Ha szeretnél, ha szeretnélek,
Ha újra együtt gyulladnak meg a karácsonyi fények,
Szívem melegével újra átölelnélek.

Az ajtód előtt állok.
Kicsit szomorú vagyok, mert megint egyedül egy karácsony.
Nem kellek már, mint megunt játék, akit már a polca se vár,
Csak vágyik oda, ahol egykor szerették őt.

Lelkem kavarog, csak várok!
Hiányát minek érzem,
Nem tudom, arra van e szükségem.
Bízzak már Isten kegyelmében.

Az ajtód előtt állok.
Mi hozhat nekem igazi karácsonyt ...
Kezem újra elindul a csengő felé, de megáll.

Nehezen mondom ki … ez nem az én családom már.

Hazaballagok, ahol csak egy kicsi műfenyő vár.
Kezem újra elindul, de most a csengő helyett egy gombot talál,
Mely gombot megnyomva beköltözik otthonomba egy másik család ...

Az ágyam szélén ülve látom:
Nem jó, ha az ajtód előtt állok ... mert míg várok,
Nem a jelenben élek, és a múltat sajnálom, és nem veszem észre,
Hogy tibennetek megtaláltam a családom.

Ha majd egyszer Uram ... a Te ajtód előtt állok, és eszembe jut majd,
Havas cipőm, és hogy fázok,
Akkor majd életemet nézed, melyet te színeztél, és csak
Az Irgalmadra vágyok.

Boldog karácsonyt!

(Forrás: Egy jóbarát B. J. karácsonyi verse)

 Elmúlt egy egész világ.
Ez már egy másik virág,
amit szagolhatok.

És az újonnan jövők
Nem értik azt a jövőt,
amit még adhatok.

Elkopott mind, amit kőbe véstünk.
Már csak a fodrozódásban élünk
és lassan poshadunk.

Elveszett az a régi álom.
Többé már én sem találom,
amiért vágyakozhatunk.

Ellopták féltett kincsem,
És most már semmim sincsen,
amivel dicsekedhetnék a mának.

Görbíti számat s lelkemet
Belepi bánattal teljesen,
a bénító szégyen és gyalázat.

Tudom már senki sem kíváncsi a dalra.
Csak kietlen ösvényét kutatja,
és mégsem találja meg hitét.

Mindenki őszinte arcát rejti.
A másikban ellenségét sejti
kutatva hamiskás tekintetét.

Szakadatlanul a saját bűnét gyónja.
Pedig nem is az lenne a dolga,
hogy vétkezzen mindenkivel.

Ha ez a valóság igazi volna.
A sötétség után jönne a holnap.
A hajnal bocsánatát ki hozza el?

Míg van, az ember addig észre sem veszi,
Mikor nincs, bizony gyötrőn hiányzik neki.
Miklós elment s többé már nem tudom ölelni,
Megsajdult lelkének szerető szívemmel felelni.
Miért nem akartál tovább már küzdeni,
Miért nem akartál velünk még együtt örülni?
Miért kívántál mindent s mindenkit feledni,
Miért kívántál oly gyorsan a fájó múlt lenni?
Minden kérdésem tudom örökre hasztalan,
Mert válasz reájuk nem lesz már soha.
Menj hát bátyám menj, ha ennyire áhítod,
Menj, s a Jóisten békéje vezessen utadon!

2015. április 27. / május 12.

Este kidobtam a fenyőt. Az ablakon, hogy minél kisebb legyen a kár, ne vérezzen mindent össze. Hiába, mondjuk, nincs az a módszer, amivel viszonylag tisztán el lehetne intézni, tűleveleket úgyis talál a szemfüles porszívózó, viledázó még a nyár közepén is. Nem tudom, hogy mi ez, hogy elszentimentálisodnék szépen lassan? Mert már horgászni is lelkiismeretfurdalással megyek, sajnálom a halat ( a csontkukacot azért még nem és a lángolt kolbászt sem, szóval nem vagyok annyira súlyos eset); és hát kifejezetten szomorító volt énnekem nap mint nap ránézni a fára, ahogyan vergődik a sarokban, nagy vastalpba verve, küzd az életéért, teljesen reménytelenül. (Ugyanilyen szerencsétlenek, szánalmat keltőek tudnak lenni nekem a cserépbe zárt, szobafogságra ítélt növények. Még a papagáj is vidámabb a kalitkában, vagy a klórozott guppi a csapvízben.) Megoldhatatlan probléma. Mert fenyő kell nincs mese.
A mű még lelombozóbb. Mindegy. Fogtam a halott fát, hajítottam. Szúrt kicsit búcsúzóul, azután puffant szegény. Bűz nélkül oszló hulla a kapu előtt. Hullaszag van mégis ilyenkor, a lakásban, üres és nehéz levegő, belélegezhető hiány, és az ebből következő öngyász, - sajnálat, gyomorból induló szomorú remegés. A vaktyúk sem talál szemet, mondja a nóta. Bár egy másik nóta meg azt mondja, hogy Sose halunk meg, a harmadik meg azt, hogy Elment a Lídi néni a vásárba, és az is hülyeség.
Mindegy. Talán a gyerekkorból átöröklött Pavlov-kutyája-karácsonyvég, vesd össze: vége a gyereknapnak, becsöngetnek. Be. Orosz óra következik, nulladikban, röpdolgozat, feleltetés, rendhagyó és mozgást jelentő igék, A csoport, B csoport. Véres komputerdarabok között ülök, kitépett vincseszter, tüdőn lőtt hangkártya, operációra váró CD, ájult floppy. Intubálok. Nem könnyű, de nem is furcsa vagy ilyesmi, műteni saját magam. Csöndes John, a digitális Csingacsguk, amikor szétszedte hároméves, hűséges kis gépét, napokig nem tudott aludni, úgy érezte, halott van a házban. És hallottunk már programozóról, aki meg volt róla győződve, hogy a gépétől kapta el a vírusos influenzát. Nem olyan egyszerű ez, hogy kártyák, portok meg áramkörök.
Így, a hullaszagban lehet azon gondolkozni, hogy igazából nem is szeretünk gondolkozni, mármint gép nélkül, vagy máshogyan szeretünk, máshogyan bírunk, kevésbé használhatóan, csak úgy, bele a… Nem összezártság ez már, nem arról van szó, hogy rá volnánk utalva, hanem: egybe van gyúrva, fordított kentaur. Nem függőség, nem egészségügyi zűr, mint a tévé vagy a cigaretta, hanem már szimbiózis, az agy bizonyos funkcióit átvette a szürke doboz, csakis onnan jut hozzá létfontosságú információkhoz (amelyek persze nemrég még egyáltalán nem voltak létfontosságúak), könyvben, újságban, tévében csak zagyvaságokat, érdektelen és ostoba jel katyvaszt talál. Csak géppel képes normálisan földolgozni a beérkező információt. Tisztább és pontosabb. (És többnyire invenciótlan, terméketlen, de hagyjuk.)
A karácsonyra beszerzett, önmeglepi kártyákkal, modulokkal, áramkörökkel (egyébként is, milyen dolog digitálisban lenyomni a karácsonyt?) megy a legózás, amire összeáll, úgyis szét kell szedni, elvan, ha játszik. Y1, 999K, az 1999. év problémája, elnézték a naptárt a gépek, minden lerohad év elején.
Nincs kedvük kezdeni elölről, beszállni, nekifutni, kelni, húzni, vonszolni a zsibbadt tagokat, vért pumpálni a használhatatlan, elernyedt testbe, bosszantó és fölösleges ingerekkel terhelni az agyat. Nekik sincs. Egyik számban csillagcsavarhúzó, másikban fél kiló csavar, vezetékek a nyakamban, lábamnál fölfordult egér, bordáim közé beszúrva egy videokártya, összetörten térdeplek, imádkozom az alaplaphoz, a mennyországba a klaviatúrán keresztül visz az út. Megáll a processzorhűtő-ventilátor, szedem szét, benne van egy tűlevél. Csíri sönd, szullahag.

(Forrás: Ekker)

Hosszú hallgatás, sok mocsok és kevés türelem után felszakadt a megtisztulás. Megszámlálhatatlannak tűnő hónapok teltek el azóta, hogy a múltam egy mozaikja rútul megcsalatott, majd gyáván, sunyítva kámforrá változott. Nem a történés zaklatott fel igazán, mert az a mai világunkban szokványos és szinte elfogadott, hanem az, miként lehetett porrá zúzni s júdáspénzre váltani a szeretetet, barátságot, jószándékot. Elkeseredésemet szívóslassúsággal felváltotta a harag és a düh, mely csak forrt egyre forrt bennem miközben magamat emésztettem. Hiába volt a sok-sok tusakodás az nem hozott belső megnyugvást. Aztán a velebitkabócák zizegésorgiája közepette váratlanul beleütköztem Pilinszky gondolatsoraiba és egyszerre minden a helyére került.
„De milyen lehet izzadt, fekete körmökkel az örökös csúsztatás légkörében élni? Rosszabb sors ez a bérgyilkosénál. Ő legalább nem palástolhatja bűnét önmaga előtt, ha előbb nem, halálos ágyán. De a kis csaló, a kis manipuláns, nevén vagy többnyire álnéven, megússza a dolgot. Élve zümmöghet tovább a légyfogón. Ez a valódi tragédiája. ….
A bűnt, a csalást megértem. De a csalást szavakban?.... Aki ugyanis szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol. ….
A tettenérés kínja elviselhetetlen. A bűnöző ebben a helyzetében úgy érzi magát, mint a vadászok gyűrűjébe került állat. Egyedül van, s egyedülléte csak haláltusához hasonlítható, sőt többnyire azonos vele. …. Ugyanakkor tudnunk kell azt is, a tettenérés – szakrális pillanat. …. szakrális a tettenérés pillanata, amikor is a bűnös oly közvetlenül kerül szembe az igazsággal – vagyis Istennel –, hogy ebben a párbeszédben mindenfajta tolmácsolás hamis és illetéktelen. A bűnös most az igazság ítéletével áll szemben. Ha van ereje befogadásra, megmenekült; ha nincs ereje hozzá, még mélyebbre kerül a hazugságban.
Mi szerepünk lehet egy ilyen találkozásban, egy ilyen szembekerülésben a mezítelen igazsággal, amitől magunk is félünk és menekülünk, s legfeljebb messziről tisztes távolból sóvárgunk utána? …. A tények: az emberé. A valóság Istené. Földeríthetjük a tényeket, s igyekezhetünk egyeztetni a valósággal – ez minden. A bűnös azonban lebukásának tényével egy időben a valósággal is találkozik, méghozzá a valóság ítéletének és irgalmasságának minden szigorával és gyengédségével. És ez az a pont, ahol nekünk e pillanatokban valóban nincs helyünk. …. Mi itten csakis a szolgák tartózkodásával segédkezhetünk még akkor is, ha a dolgok menete cselekvő szerepet oszt ki ránk. ….” *
és végül
„Az alázat és a tapintat erénye nélkül hiú ábránd az ember bármiféle tökéletesedése. Előbb vagy utóbb csakis a gőg, a civakodás, az ítélkezés szülője lehet, párosulva a képmutatás vakságával.” *
Megértettem. Köszönet a költőnek prózában megfogalmazottaiért, a ránk hagyatott bölcs gondolataiért! Mily kevés is elég, hogy elménk görcsei, béklyóiból kiszabaduljon s visszataláljon a valósághoz, a mezítelen igazsághoz. Már csak mosolygok botorságomon, feldúlt vívódásomon. Nincs tovább ezzel nekem dolgom, s lám, a rútul megcsalatott bűnhődő sem én vagyok.

(Forrás*: Csönd és közelség Pilinszky János füveskönyve)

Tényleg időben kell elkezdeni a közös gondolkodást - ha komolyan gondoljuk , mert ezekkel az utazásokkal vigyázni kell ugyanis spontán alkalmakkor könnyen járhat úgy az ember mint Misi bátyánk, aki egy reggel elmerengett, és egészen elképesztő módon azt az eredményt kapta: hogy tulajdonképpen erősen unatkozik. Éppen a hűtőszekrény ajtaja előtt állt, enyhe terpeszbe dobta a lábát, mint minden valamirevaló férfi, aki éppen lehajolni készül ..., szóval felvette a behajolós pózt, és már a polcokat fürkészve azon töprengett, kezdje a napot pezsgővel ..., vagy mint afféle duhaj: sörrel ..., netalán felriasztva, felgyorsítva a szervezetet, próbálkozzon inkább Unicummal ..., vagy mutatósan harapjon bele a kolbászba és a sajtba, s ha már ilyen jól alakulnak a dolgok akkor az uborkásüvegbe is túrjon bele ..., hogy azt az empirikus megfigyelést tegye, ha a markában tartja a megragadott uborkát, akkor nem tudja kihúzni a pracliját az üvegből, amennyiben viszont visszahuppantja az üvegbe a megmarkolt jófajta kovászost, akkor olyan ügyesen kifér a keze, mint fenékjáró küsz mohás kövek közül ..., hogy ennek okából Misi bátyánk a nyugdíjas halőr szúrósan nézzen az üvegre, hogy hej, öreg, ne emberkedj velem, hát ki a te edződ, kivel vagy te ..., hogy később új stratégiát kidolgozva az ujjai közé csippentse az uborkát ..., de így meg a kézfejénél szorult meg az üvegnél ..., hogy sem ki nem jött az a kéz, sem befelé nem fért ..., Miska bátyánk meg filozófiai kihívás elé került, hogy hm, akkor most van is kezem, meg nincs is ..., és ennek úgy megörült, hogy hagyta az uborkát, inkább bele nyalt a tejfölösdobozba ...,. később izgatottan elrágott néhány olajbogyót ..., rá sós mandulát evett ..., majd lekvárt nyalogatott, kezdődő gyomorégését laza fröccsökkel csillapította, és míg ilyen tartalmasan töltötte idejét a kedvenc fotelje és a hűtőszekrény között, döbbent rá, hogy most így szilveszter előtt nyilván unatkozik, más nem lehet vele, mostan neki inkább környezetváltozásra van szüksége...,
hát gyorsan összecsomagolt az öreg, hét napra rakott bőröndbe ruhát ..., hogy ráeszméljen, így nem marad hely a boroknak ..., hát kivett stikában négy inget és két pulóvert, és helyükre is bort tett, hogy ennyi ruha nyilván elég lesz, legfeljebb ritkábban cserél inget. Azután döbbenten tapasztalta, a whisky sem fér be, hát újabb inget vett ki, hogy no két ing elég egy hétre, (mert számolgatta, mint Jin a kérdő mondatokat) nem vagyok izzadós fajta ..., majd kiokoskodta, az ember, ha egy hétre megy, azért nem szomjazhat, hát újabb üveget tett be, jófajta házipálinkával ..., (barack) kivette a maradék két inget, hogy legfeljebb esténként kimossa az inget a szálláson, reggelre száradtan felveheti ..., majd rájött, ha mosószert kell betenni már nem fér be a dobozos sör, hát legyintett Misi bátyánk, hogy nem lesz tiszta ing, bumm, nem vagyok egy piperkőc, egy gigerli. Így kerültek ki az alsónadrágok, a nyakkendők, a cipők is, hogy maradjanak az üvegek és közöttük a zoknik bedugdosva, nehogy összeütődve összetörjenek, más kalamajkát okozzanak ..., hogy végre becsukta a bőrönd tetejét, a konyhaasztalon üzenetet hagyott, hogy egy hétre környezetet változtatok, ölel Mihály...,
majd az utcára indult, hogy ott Smukk Emőkébe botoljék. ..., hogy összeszoruljon Misi bátyánk szíve, hogy hej Istenem, mit nem adnék ha a kezem Emő combjai közé csusszanthatnám ..., hogy Emőke kacéran ránevessen, hogy hova a séta, - Ide mennék Párizsba, Emcikém ... - Mi van abban a híres Párizsban, Misi bácsi ? - lányok vannak, Emcikém, szép lányok ... - Szép lányok nálunk is vannak, Misikém ... - Vigyél el oda, Emcikém. … - Van rá pénze, Misikém? Hát ígyen beszélgettek, hogy a sétát abbahagyva taxiba üljenek, hogy a kisüzlethez kanyarodjanak, hogy az legyen ott kiírva műköröm és szolárium, hogy a csengetésre egy félmeztelen lány nyisson ajtót, és Misi bácsi csapja össze a kezét, hogy gyorsan menjünk be, még meg talál nekem itt fázni ..., hogy bent Misi csodálkozva lássa, még két úr vár műkörömre vagy szoláriumra, és velük szemben egy hölgyike feküdt, elnyúlva, lustán ..., és nyilván szórakozottan is, mert ez a kis leányzó pedig bugyit felejtett el magára húzni ..., s ha már így alakult, nem bánta, egészen óvatos mozdulatokkal magát simogatta, és olyan aprólékosan, olyan szakszerűen matatott, simogatott, nem hagyott ki magán egy millimétert sem ..., hogy a két úr úgy érezte, segíteni kell a lányon, hogy mellé huppanjanak, és egészen illetlenül fogdosni kezdték ..., de a lány nem csapott a kezükre, hogy no, de mégis, hát mit tetszenek gondolni rólam ..., az a hölgyike csak sóhajtozott, meg búgott, hogy no, kandúrkák, hát vetkőzzetek le, mire vártok ..., hogy a kandúrkák szófogadó cicák voltak és gyorsan lekapkodtak magukról mindent, hogy a kislány újabb kunsztot vezényeljen, hogy akkor most hármasban pancsizni megyünk ...,

Akkor próbáljuk meg, vegyünk új lendületet, mint Vejtey, a nagy kombinátor, aki tőle szokatlan módon napok óta depressziós volt, és csak sóhajtozott, és magában beszélt, hogy szólok nekik, mégiscsak a barátaim... majd erre az ötletre csóválta a fejét, mint aki rossz hírt kapott, hogy rögtön revideálja is nézetét - Dehogy szólok, hát nem vagyok én hülye, ... - és minél többet meditált, annál tanácstalanabb lett, hogy mit is tegyen, ... hogy elhatározza, e rettenetesen fontos kérdésben döntsön a szerencse, … és feldobott egy tízforintost, hogy pörögjön az érme a levegőben, hogy aztán persze egyenesen a tetőn landoljon hogy Vejteynek létrát kellett kölcsönöznie.
- Hogy az anyja keservit, hát hej, most hívhatom el a fiúkat, ... - és ahogy a Négycsöcsűbe igyekezett, útközben magában imádkozott, hogy csak ne érjenek rá, uram, add, hogy ne érjenek rá, ... de hiába, Vejteynek, a megrögzött ateistának az imáját nem hallgatta meg a teremtő, és alig kezdett bele Vejtey a mondókájába, hogy - Fiúk, szombaton vállalati muri lesz nálunk, sportnap, eljöttök-e, ... - a mondatra Vankó bátyánk kezdett felocsúdni, és lelkesedni, hogy - Fiam, lesznek ott lányok is, ... - hogy Vejtey, aki kis ügyekben nem szokott hazudni, fejet vakart, és hümmögni kezdett, hogy - Előfordulnak ott is, lányok mindenütt vannak, ... - hogy kacska kezű Matyi a tenyerébe köpött, hogy úgy üvöltse, hogy - Én elmék, addig sem vagyok otthon, … - és hogy még egy rettenetesen fontos kérdés elhangozzék Bartustól, akit megint erőst bántalmazott hipochondriája, hogy azt mondja, - Ígérd meg, nem lesznek malárialázterjesztő szúnyogok! - Azt hiszem, azok most nem lesznek, - jövendölte Vejtey. Öreg, - felelték erre a fiúk, - erről több szó ne is essék közöttünk.
Hatórai indulást beszéltek meg - Vejtey természetesen kicsit korábbi időpontot mondott, hátha valakit a korai kezdés elriaszt-, de a fiúk becsületére váljék, időben befutottak, hat óra három perckor, még T. doki is, a Négycsöcsű elé ért, hogy Skubi, a bandzsa csapos, aki úgy döntött, a fiúkkal tart, gyorsan kitöltsön egy kört, hogy sportolás előtt egy pofa sör nem árthat. Használhatott volna többes számot is, hiszen gyorsan dőltek befelé a sörök, hogy azt mondja T. doki, - Ilyen nagy melegben végzetes a folyadékvesztés, mink meg sportolni megyünk, ott duplán végzetes ... - és hát ittak szépen nyakalták, befele a sört, csak Bartus vacakolt picinyit. Bartus, aki különös harcot indított a szúnyogok ellen, Bartus, aki úgy olvasta, a leányszúnyogok ki nem állják a paradicsom, a fokhagyma és a citrom illatát, ... és már három napja citromlével kenegette a bőrét, és kilószám ette a paradicsomot a fokhagymával, amitől persze pokolian égett a gyomra, hogy szódabikarbónát evett hozzá, amitől szinte folyamatosan büfizett, hogy nem lehetett megmaradni a közelében, ... és ez a Bartus alig ivott kis sört, rögtön lelkiismeret furdalása lett, és félt, mi van, ha a sör elnyomja neki a fokhagyma illatát, így megint hagymát rágott és paradicsomot és szódabikarbonát.
És a fiúk parádésan tíz órára meg is érkeztek a pályákhoz, ahol már gyűlt a mezőny, hogy T. dokit aki már csak tántorgott, rögtön beírták a biliárdozók mezőnyébe, ahol T. doki nézegette a versenyzőtársakat, és abszolút váratlanul, mindenkit okított, a golyómandinerezésről tartott kisebb nagyobb előadást, könyököket igazított, hogy ne fogd olyan erősen te mamlasz, ... hogy a vállalati emberek érezzék egészen nagy profi érkezett hozzájuk, .... hogy mielőtt az asztalhoz lépett volna, T. doki még arcokat paskolt, és autogramokat osztogatott és szakadatlanul pálinkát vedelt, és harsogott.
- Látom féltek nagy melegben pálinkát inni, pedig babona az, lám, az aratók is isznak, mégis a búza fekszik el, nem ők, ... - és újabb pálinkákat ivott meg, és peckesen az asztalhoz lépett, - Most figyeljetek marhák, már tónusban vannak az izmaim, az Úr legyen irgalmas hozzátok ... – és hosszasan krétázni kezdte a dákót, hogy marhák, jó szerszám egyenlő jó lökés, és tovább krétázott, majd billegni kezdett az asztalnál, és szemet meresztgetett, és szemet dörzsölt, de a T. doki környékén sertepertélő Vejtey a fülébe súgta , hogy - Lökjél már, doki! - de előbb még T. doki tartozott egy ünnepélyes beismeréssel, hogy - Cseszd meg, nem látom a golyókat, ... - aztán újabb szemdörzsölés után beismerte, tulajdonképpen az asztalt se látja tökéletesen, hogy felsóhajtott, - Vezess a tett színhelyére barátom ... - és Vejtey remegő térddel az asztalhoz kísérte, irányba állította, hogy T. doki egy határozott mozdulattal felszakította a posztót, de nem esett ettől kétségbe, a felszakadt posztóra köpött, és visszanyomta a helyére, hogy, harsogjon, hogy - Már nem is látszik, egy ilyen hülye asztalnak direkte használ is, ha alulról levegőzik a matéria, ... - majd egy még határozottabb mozdulattal kilőtte a golyót, hogy a bokrokban kellett keresgetni, hogy T. doki a szabályzatból idézett, hogy - Lökés közben Vejtey megzavart, a nyakamba lihegett, a lökés nem számít, ... - hogy harmadjára is nekifeszült, hatalmasat lökött, hogy a golyók száguldozni kezdtek az asztalon, és a csíkosak szépen egyenként a lukakba hullottak, hogy az emberek összeölelkeztek, hogy apám, egyetlen mozdulattal mind lecsűrte, hogy T. doki enyhén, mint fáradt karmester, meghajolt, de a mozdulattól az asztalra zuhant, hogy gyorsan el is aludt , hogy saját horkolására riadjon, hogy – Mi az, mi az, mi az, ... - és csatlakozzon a tekézők lelkes kis csapatához, hogy ott is, mindenre legyen megjegyzése.

A buliban facér mufferek.
Szüzek és prostik közti pufferek.
Tánc közben adják az érzékit.
Ágyukból frigiditás érzik ki.

De én ezt a csapdát is vállalom.
Borotvált combok a vállamon.
Lehúzott roletta, csukott redőny.
Nem akarom megvárni az ébredőt.

Üres utcákra hívó, hűsítő magány.
Egy megállónyi még a vágy villamosán.
Otthon vár a félbe maradt tegnap.
Bérlet, pénztárca, személyi? Mindhárom megvan.

Eszeveszett tempóban rohanunk, űzzük-hajtjuk vágyainkat és álmainkat, s közben szinte észre sem vesszük a minket körülvevő természetet. Idegesek és feszültek vagyunk, hajszolt gondolatvilágunkból már kiszakadni sem tudunk.
Olvastam régen egy történetet, nem tudom valódi-e vagy csak mese, de tanulságos. Egy Afrika-kutató vezetőket és hordárokat fogadott fel a bennszülöttek közül s útnak indult. Alig múlt el pár nap, amikor a hordárok leültek, megmakacsolták magukat és nem mozdultak. A kutató rájuk ripakodott. Miért nem mennek tovább? A bennszülöttek válasza nagyon egyszerű volt. „Időnként le kell ülnünk, meg kell várni, hogy utolérjen bennünket a lelkünk.”. Egyetértek velük. Bizony, rendszeresen meg kéne állnunk, körülnéznünk, élveznünk a pillanat nyugalmát és természetes varázsát, hagynunk, hogy utolérjen a lelkünk.
Három éve sincs talán, hogy a lomok között turkálva ráakadtam egy kisebb alig használt madáretetőre. Közelgett a téli zord idő, gondoltam egyet és felraktam a háztól körülbelül tíz-tizenkét méterre lévő almafára. Elsétáltam a közeli állat és eledel kereskedőhöz, s urbánus menekülőként megkérdeztem. Mit adjak a madaraknak, ami kell, és én nem árthatok nekik? Kerti madaraknak való eledelt, pörköletlen napraforgó magot mért ki nekem a fiatalember. Felhívta a figyelmemet, ha el kezdem etetni őket, akkor azt a tavasz kezdetéig folyamatosan meg kell tennem, mert nagyon hamar megszokják, s ha netán felhagyok vele, jónéhány elpusztul. Este két-három maroknyit raktam a párom által ricának, általam szotyinak nevezett eledelből. Már reggel meglepetés ért. A teraszajtón keresztül láthattam, hogy öt-hat madár szorgoskodik az etetőben, az etető körül. Többet nem is láttam még soha, vagy lehet csak észre sem vettem. Érdekesek, szépek, életvidámak voltak. A következő napon újabb, ismeretlen szárnyas jelent meg az etetőn. Idővel kialakult egy törzsgárda. Bosszantani kezdett, hogy többükről nem tudom kicsoda, micsoda. Könyvesboltba mentem s vettem az európai madarakat bemutató – mint később kiderült igen jó – könyvet. Pillanatok alatt rájöttem, az azonosításukhoz az apró részleteket is látnom kell. Előkerestem a családi örökség részét képező ütött-kopott régi katonai látcsövet. Páratlan világ tárult fel előttem. Tavasz beköszöntével az etetést abba hagytam, kosztosaink jó része eltűnt a szem elől. Ahogy melegedett az idő, lapos tálba vizet öntve vártam mi lesz. Először csak, óvatos iszogatások zajlottak, idővel elképesztő fürdések. Rendszeresen „kipacsálták” a víz jelentős részét. Ezt is úgy megszokták, hogy reggelenként a környező ágakról figyelték, mikor töltöm már fel a tálat. A nyüzsgő élet számtalan átvonuló madarat a kertünkbe vonzott, jó volt őket is közelebbről látni, felismerni. Nyáron, ősszel „osztoztunk” a néhány gyümölcsfa termésén, de aztán ismét jött a tél, és az etetés. A hótakaró megjelentével rendszeresen, a szotyin kívül az etető alá raktam néhány tottyadásnak indult szedett almát. Egyszer aztán látcsövön nézve a madarakat, eszembe ötlött, olyan ez, mint a stadionban a tribünön a nézők serege, ez a kerti „Bé közép”.
Ahogy az etetőszélén ott áll a meggyvágó, mint a vezérszurkoló, s csőrébe veszi a szotyit, egyet roppant és a héjat oldalt kiköpi, majd újra, ezzel adva a rigmust a többieknek. Ahogy mögötte, fölötte, körötte a szurkolótábor, cinkék, pintyek, poszáták, kenderikék, füzikék, zöldikék, süvöltők csivitelve, ordítozva magoznak. Ahogy az ultrák a feketerigók, rendszeresen civakodnak, verekednek. Ahogy időnként Kalap, a zöld küllő is megjelenik, s nem túl kellemes recsegő hangját hallatja. Ez valóban olyan, mint egy focimeccs. Mikor a mag elfogy, a játéknak vége, az etetőtribün kiürül, fa alatta ott hever a héjtenger. Az ultrák közül egy két rigó még az erjedt magára hagyott alma romokat kiszipózza, meg csipegeti. Focibalhé véget ért erre a napra, de a bérletesek már készülnek a holnapra. A kerti „Bé közép” elcsendesül, a hazavonuló szurkolók hangja csak a távolból hallatszik.
Ha több időt hagyunk magunknak a megfigyelésre megláthatjuk, milyen emberien is viselkednek a madarak – vagy mi viselkedünk olyan madárian. Valamelyek egyedül, netán csak párban, vagy csapatban járnak. Egyesek félénkek, mások ravaszak, megint mások erőszakosak. Akadnak kíváncsiskodók, de olyanok is kik csupán szemlélődők. Ez már önmagában elgondolkodtató. Míg őket nézzük, biztos elfelejtjük a napi gondjainkat s felfrissülünk. Szinte hihetetlennek tűnhet, de Budapest kertvárosában eddig már harminchét madárfajt sikerült beazonosítanom, miközben hagytam, hogy a lelkem utolérjen.

Hej természet, kurjantott Bartus, és szemet düllesztett, mint macska amint éppen a szecskavágóba piszkít, aztán hangosan sóhajtozva, nyögve, a fagyott rózsabokorra csurrintott már hallotta is bentről asszonykája elhíresült mondatát, hogy Béla, Bééélaaa, hát miért vagy te megint állat, hogy ettől azért Bantus ne jöjjön zavarba, ne szüntesse be a rózsák sajátos locsolását, de azért csendes meditációba essen, hogy lehet, az asszony kivételesen most mondott valamit, és semmi sincs véletlenül a földön, hát állatnak is muszáj lennie, és ha már vannak állatok, az úgy van jól, s míg látszólag a sliccével bajmolódott, nem hagyta elveszni ezt a gondolatot, hanem tovább görgette, mint ahogy protokoll szőnyeget gurítanak testvéri delegáció elé, és gyors önvizsgálatot tartott Bartus, miért van az, hogy az állatok időtlen idők óta velünk élnek, és mégse tudok szinte semmit róluk, és azon nyomban a sliccét elrendezve elhatározta, hogy ezentúl például beszélgetni kezd a madarakkal, mint Assisi Szent Ferenc, és közelről megismerkedik az állatokkal, ez már szinte biztos.
És rögtön besietett a konyhába, hogy megossza feleségével a tudományos felismerését, hogyha bennünk, emberekben van állat, nem veszett ki végleg belőlünk, akkor acontrárió ebből következik, hogy az állatokban is muszáj embernek lennie, és ezt feltétlenül megkeresem, Piroska, meg én, ha beledöglöm is. Ezt szónokolta Bantus, s mivel váratlanul, hátulról jött, és felesége őnagysága éppen azzal foglalatoskodott, hogy tisztára csutakolja a sütőt, ezt pedig úgy kívánta megoldani, hogy a kőre térdelt, és behajolt a sütőtérbe, és a mondatra, hogyha bennünk állat van, no, erre felkapta a fejét, olyannyira felkapta, hogy tisztességesen beverte a sütőbe, hogy rögtön elájult, de persze erről Bartus mit sem sejtve tovább szónokolt, hogy most bezzeg hallgatsz, persze, hogy hallgatsz, hát mi a fenét tudnál mondani erre? Megfigyeltem, Piroska, te is akkor hallgatsz, amikor bátorításra lenne szükségem, hogy ) jól van, párom, te tudod, hát te küldetéses ember vagy, vagy mondd azt, ne, ne, ne, ne is szólj, csak csippents a szemeddel, hogy hajrá, Béla, hát áldozd a tudománynak az életedet, de te nem, te csak konokul hallgatsz, de tőlem hallgathatsz is, engem nem tántorítsz el, és hogy mutassa, őt mennyire nem lehet eltántorítani, és hogy mennyire megveti most az asszonykáját, hát finoman hátulról meg lökte, hogy megint koccanjon Piroska feje a sütőben, sőt valami szerencsétlen véletlen folytán egy kallantyút is elfordított, hogy sziszegjen a gáz, majd csendben folydogáljon, hogy erről Bartus mit sem sejtve a cipősszekrényhez osonjon, hogy a papucsok, mamuszok és szandálok közül apró, lapos üveget húzzon elő, hogy stikában letekerje a laposüveg fedelét, és alaposan meghúzza az üveget,gyors mozdulattal, visszatekerje a fedelet, és közben, mint aki köhögéssel küzd, torkot köszörüljön, hogy folytassa a nagymonológot, hogy vegyük példának okáért a Vili kandúrt, emlékszel, persze, hogyne emlékeznél, amikor idejött. Jött? Sántikált, vonszolta magát, pici volt, csont és bőr, hogy előbb azt gondoltam, elzavarom, de kinek van szíve ilyen macskát elzavarni, na, megkönyörültem, komám, kapsz ételt, kis tejecskét, megnyugszol, felerősödsz nálunk, de be nem jöhetsz. Idáig ért Bartus a mondókájában, mikor úgy látta, asszonya türelmetlenül mocorogni kezd, hát Bartus megint mögé lépett, kicsit meglökögette, lapogatta asszonya hátát, hogy ne, ne, ne, ne türelmetlenkedj, még nincs vége, és ezzel a nenene mondókával a neje feje megint háromszor koppant a sütőben, hogy megint átadhassa magát Bartus okfejtésének, és ő sétálni kezdett, hogy Piroska, ennek a Vilinek több esze van, mint hittem, sőt annál is több, mint amit ketten hittünk, hát Vili nem kezdett izmozni, hogy dehogy nem jövök be, vagy esetleg berohanton, hogy ezt-azt lelökjön, hogy úgy kelljen papucsokat utána vagdosva kiűzni.
Itt, a papucsok résznél ábrándos szünetet tartott, ismét a cipősszekrényhez osont, megint meghúzta a laposüveget, és szomorúan tapasztalta, már csak alig lötyög valami az alján, hogy megint torkot köszörüljön, hogy á, dehogy, a Vilinek több esze volt ennél, háttal a teraszajtónak leült, hogy mi lessük, aggódjunk, mi van a Vilivel, csak nem bántottuk meg, hogy engesztelésképpen téliszalámit vittem ki, hogy jó komán, azért ha gondolod, bent körülnézhetsz, de nem jött be, még akkor sem jött be, amikor bőrig ázott, akkor sem, amikor mínusz húsz fokban jégkockává fagyott, erőnek erejével kellett becipelnem, hogy megengedtem neki, hogy a kedvenc tévénéző fotelemben kiolvadjon. Ugye, Piri, most emelgeted a fejed, és tényleg, asszonya még mindig térdre borulva emelgetni kezdte az okos fejét, de feledve, micsoda méltatlan helyen van, hát a gyors mozdulattal ismét sikeresen beütötte az okos fejecskéjét, hogy megint alélva hallgathassa a tudományos okfejtést, hogy mi ez, Piri, ha nem intelligencia?
És az intelligenciáról eszébe jutott a cipősszekrény, hogy megint behajoljon, és megint meghúzza a laposüveget, és szavát ne feledve kurjantson, hogy hej, Vili, te isten, hát már tisztára az van, amit te akarsz, már a televízió tetején fekszel, a lábadat direkt a képernyő elé lógatod, hogy az asszonykám egyenesen fél tőled, örökké fújsz rá, morogsz, ha csatornát akar váltani. És újra mocorogni kezdett Bartusné Piroska a sütőbe hajolva, hogy Bartus megint megbökögesse, hogy tudom, mit akarsz mondani, hát vegyük például a madarakat, és gyorsan a kertbe futott Bartus, egyenesen az almafához, ahova a szilvapálinkát rejtette, hogy a fa mögé húzódva meghúzhassa a flaskát, hogy kurjantson, emlékszel, Piri? Persze, hogy emlékszel a rigóra. Milyen rigóra? Ne kérdezd, milyen rigóra, hogy beköltöztek hozzánk, de nem ám, hogy megszáradt fűvel vagy földdel kísérleteztek volna, hogy fészket rakjanak, egy lótúrót, megvárták, míg kiültetted a virágföldbe a muskátlit, hát onnan a cserepekből kapargatták ki a földet, hogy biggyesszenek a tetejére zsenge virágtövet is, hogy olyan volt az a fészek, hogy olyan különlegeset impresszionista festő sem álmodhat, erről az impresszióról meg eszébe jutott, hogy kint, a garázsban, a sporttáskájában vodka van, és odarohant, és csak úgy, a táskát a feje fölé emelve ivott, ivott, mígnem vészjósló hangot hal , hogy Béla, Bééélaaa, te állat, te engem meg akartál ölni, te gané, te nekem ne locsog intelligenciáról, amikor örökké iszol mit iszol, direkt vedelsz, hogy meginnád még az árvák könnyét is, hogy tegnap úgy berúgtál, hogy telehánytad a mozit, sőt az utcán a havat is, hogy aztán bőgni kezdtél, hogy Jézusom, végem, vért hányok, csak valami mentőstiszt nyugtasson meg, hogy nem vér az, Bartus úr, ha jól látom és érzem, kis vörösbor, félszáraz cabernet france, kis , bonbonmeggy, persze, amilyen gyorsan olvad tőlle a hó, nyilván van benne rum is, gondolom, jó minőségű captain morgen, és ivott sört is, úgy nyolc-tíz üveggel kísérőnek, hát mondhatom, Bartus úr, gratulálok, ugye, Béla, ugye, hogy itthon a nagy ijedtségre még valami forró grogot vittél, erőltettél a szervezetedbe, de olyat, olyan erőset, a kanál, amivel kevergetted, a pohárban megfeketedett, és szépen eltekeredett, még a poháralátét is megrepedt, hogy alig ittad meg, azt gondoltad magadról, hogy pap vagy, és gyorsan meggyóntattad a Vili kandúrt, és amikor ő nem akarta mondani neked, hogy gyónom a Mindenható Atyának, én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem, akkor te erővel beletetted, belegyömöszölted a komódba, egyenesen a bugyijaim közé, hogy akkor, Vili, három nap sötétzárka-büntetés, barátocskám, kenyér és víz nélkül, majd megtanulod, nem dürrögsz, koslatsz üzekedő macskák után örökké, hogy erről én persze mit se sejtsek, a fürdőszobából lépve, ...

Meghúzódtam mindig, amikor tehettem.
Törékeny életek, színjátszó bogár csodák.
Nem léptem nagyobbat soha, mint amekkorát kellett.
Szél fújta régen el bakancsom nyomát.

Magamba bújtam, milliónyi lyukba.
Azt hittem mások már megvívták harcaim.
De a menekülés útját mindig bemagoltam.
Emlékembe égtek esélytelen, vesztes arcaim.

Kevés voltam ahhoz, hogy Istenbe hihessek.
Pogánynak lenni sosem volt elég erőm.
Minden eséllyel egy örökkévalóságot vesztek.
Elkárhozom egész biztosan, de remélem utóbb, mint előbb.

Bátortalan haraggal élek, gyenge akarattal.
Már az igazi sorokat leírni sincs merszem.
Hajdan még izzó vágyak üszkeibe fagytam
Virrasztok emlékeimért, de álmaimba vesztem.

Tarka pillangók hiábavaló, boldog mostja kerget.
És hulló csillagként szétrobban az ében horizontban.
Összeomló, tücsökszavú táj, dimenzióit vesztve
Belezuhan tehetetlenül a toporgó holnapokba.

Pár héttel ezelőtt életem párjának kezébe akadt egy kétszáznegyvenötezer példányban megjelenő magazin januári száma. Beleolvasott, majd minden különösebb megjegyzés nélkül kihajtva odaadta, ezt látnod kell. Néztem Presser Gábor és Karácsony János, alias Pici és James nyilatkozik egy riport keretében a közelgő LGT koncert apropóján. A promóciós írást úgy lazán átfutottam volna, de a harmadánál jártam mikor hirtelen elakadtam, a torkom összeszorult s sűrűn pislognom kellett.
„Volt egyszer a Nyugatiban egy buli, amire igazi mozdonnyal érkeztetek…” vetette fel a riporter. Pici pedig így válaszolt: „Ez már soha nem történhet meg se velünk, se mással… Hogy egy pályaudvart lezárjanak egy koncert kedvéért…!? Drága barátunk, Juhász Attila találta ki és vezényelte le ’92-ben a Nyugati átalakítását. A februári koncertünket az ő, Barta Tamás és Kiss István hangmérnök emlékének ajánljuk.”

Mitagadás, Attila – azaz Hintamester – szeretetteljes említése Pici részéről s a zenekar gesztusa okán, meghatódtam. Jóleső érzéssel olvastam újra és újra a sorokat. Lám, mégsem múlik el nyomtalanul minden. Bár hajdanában Attila azt mondta a médiában nem szerepelni, hanem azt csak nézni és olvasni kell – de mégis. Napokig tamáskodtam magamban, a fiúk valóban így gondolták-e ezt a megemlékezést? Aztán megszólalt a telefon s Pici meghívta a családot arra a bizonyos Újrahasznosítás LGT koncertre. A fiúk, valóban komolyan gondolták, legyen a buli közös ünnep és örömzenélés.
Remélem barátom, Te is meghallgattad!

Hej, természet, emelném a péhá-értéked, sóhajtotta Bartus, de nem rogyasztott, sliccet sem nyitott, hogy lassan, és hangosan csobogva a futórózsák közé csurrintson, csak sóhajtozott Bartus szakadatlan, mert erős lelkiismeret-furdalása támadt. Máskor, ilyen esetben, mint más erős jellemű férfiember, legyintve a Négycsöcsűbe masírozott volna, hogy már az ajtóban kurjantson, hogy halihó, fiúk, hát megjött a világ esze, ma ivós kedvem van,
. .vagy hidegfront esetleg csak a második hosszúlépés után suhintott volna a levegőbe, hogy tojok rá, egyszer élek, és pénzeket szórna a zenegépbe, .. és felkérje Lídiát, a bővérű csaposnőt, hogy tangózás ürügyén rátapadjon, de olyan szépen, mint NDK-s tapéta a lakás falára felújítás után... és persze finoman, óvatosan tapicskolni is kezdje Lídiát, és búgja szakadatlan, hogy Lídiácska, csak egyszer lemisézhetném magácskáról a cicifikszet, csak egyszer dughatnám a fejem a gyönyörű mellecskéi közé, csak egyszer csókolhatnám meg a kicsike köldököcskéjét, ...hogy tovább ne folytassa a leltározást, mert eszébe jusson a fogadalma: hűség a párthoz, hűség a párhoz, Piroskához, ...és hallgassa végig, ahogyan kacska kezű Matyi, akinek már régóta nincsenek skrupulusai, erkölcsi aggályai, folytassa az udvarlást, és Lídiát a sörös rekeszek közé csalogassa, ...és direkt durván hangosan, hogy Bartus is hallja, tépje le Lídia tanga típusú bugyiját, hogy sikítson az a bugyi, ...és sóhajtsa Lídia, hogy Matyi, te bitang, ...és pihegjen, sikítson másokat is, s hogy bosszúsan emelje Bartus a poharát, hogy fiúk, nagy egy marha vagyok én, ha meghalok, tömjetek ki, spirituszba tegyetek, és az üvegre írjátok, itten látható a csücsülő Bartus, a marha.
Mondom, Bartus általában elfojtja az önmarcangolást, mint Zsanán a kitörő gázt, ...de most hiába ábrándozott, ment le alfába, és onnan feljőve igyekezett egészen szép képeket maga elé idézni: egymásba csordogáló csermelyeket, tengerparton sétáló sirályokat, naplementét szarvasbőgéssel, egyik sem segített, ...sőt, nem segített a titkos csodafegyvere sem, amit Bartus csak kivételes esetben dobott be - amikor éppen nem tudta, előbb a gázcsapot nyissa ki, és csak utána szedjen be három doboz altatót, és vágja fel az összes erét, és még az ablakon is kiugorjék,vagy fordítva, és ilyenkor Bartus gyönyörű képet álmodott, a nejét látta, amint éppen az asszonykáján keresztül szalad a miskolci gyors, ...hát most még ez a kép sem segített rajta, érezhetitek fura egy szituáció.
Előzményes az ügy, tavaly karácsonykor Bartusné Piroska - aki egyébként legendás türelméről -, ledobta magát a parkettre, előbb a haját tépte, majd dobott egy ragyogó epileptikus rohamot, de olyat, hogy habzott a szája, kis híján a nyelvét is lenyelte, közben nem szűnt hörögni, hogy Béla, Bééélaaaa, te állat, hát miért van az, hogy nekünk semmi sem sikerül. Miért mondod ezt, szívem, vonta meg a vállát Bartus, aki közben rájött, tényleg volt kis kalamajka, ...kezdődött azzal, Bartus eldöntötte, semmit nem hagy az utolsó pillanatra, és már nyár közepén megvette a fenyőfát - ami nem tûnt éppen frissnek, - tulajdonképpen múlt télről maradt -, de gondolta Bartus, fa az is, ...és locsolgatta is a garázsban, de hiába, lehullott róla minden tüske és minden gally, hogy olyasképpen festett, mint partvisnyél fej nélkül , ... hát elment Bartus újra fáért, ezúttal egyenesen ültethető, földlabdásat szerzett, hogy kurjantson most száradj ki, ha tudsz, és nézegette Bartus a kis fenyőt, hogy milyen jól érzi magát a garázsban,..., nem mondjuk előbb fakulni kezdett majd mint magára adó asszonyka - aki hol szőkének, hol vörösnek, hol barnának, feketének mutatja magát -, az ő fácskája szépen rozsdásodni kezdett, majd nézett úgy ki, mint amire ráömlött a míniumfesték, és ugyan Bartus próbálkozott győzködni asszonyát, hogy nem baj az, eddig zöld fánk volt piros díszekkel, most piros lesz zöld díszekkel. De Piroskának ez nem tetszett. Piroskának az sem tetszett, hogy Bartus szerzett egy tuját, hogy no, Piri, hát kinek van ilyen fája. Nekünk sem lesz, mondta Piroska, ...és ezt mondta, amikor Bartus bonsai-jal kísérletezett, hogy hinnéd, Piroska, hétéves a fenyő és mindössze nyolc centi, rákötünk egy izzót meg egy szaloncukrot, és kész is; a csodánkra fognak járni. Ne járjanak a csodánkra, ellenkezett Piroska, és Bartus belátta, csak semmi apelláta, így fát vett,
egy ragyogó sarokfát, aminek hátrafelé nem is volt kiterjedése, úgy simult, illeszkedett a bútorokhoz, mintha onnan nőtt volna ki, ...csak kis hibája volt a fának, örökké pofára esett, és Bartus különféle tipliket csapkodott a falba, sõt, odacsavarozta a fát, ...hogy omlott a vakolat, de a fa állt, mint Katiban a gyerek, ...és akkor szólt Piroska, hogy a sarokban Béla, a fa nem lesz jó mert milyen fa az, amelyik a falnál áll, a fát körbe kell járni, körbe kell rakni ajándékokkal, ráadásul ha ott a fa, a gyertya ég rajta, kormozza a falat, ...hát leszerelte Bartus a falról a fát, a réseket, lyukakat eltüntetve felrakta oda a gépi perzsát, hogy iszláméknál is ez a szokás, ráadásul nem kopik a szőnyeg. És akkor elment Bartus egy új fáért, ami körbejárható, és teljes két napig kereste az éppen megfelelőt,

Jaj ez a tél! Micsoda tél?
Mintha minden percben megölne egy kicsit.
Ez a hideg és ez a dér.
Morog rám, ahogy húsomba hasít.

Jaj ez a köd, mint szememen a hályog.
Közel a minden, a távol a semmi.
Csikorog léptem, csillan nyomom.
De csak menni kell tovább, menni, menni.

Jaj ez a tél! Micsoda tél?
Mintha széttört volna minden csörömpölve.
A fáradt, fakó, fogyó nap kábulatában
Minden fény és szín délebbre szökne.

Talán csak rossz álom minden homály a tájban.
És nem vesztették értelmüket a holnapok.
Meleg ruhában ülök ki a szürkületbe
És csak balladás könyveket olvasok.

Jaj ez a tél! Micsoda tél?
Miért is gyötör meg ennyire?
Gémberedik minden végtagom.
S hiába paskolom, remeg kezem.

És ez a hajnal. Dermesztő arccal.
Mindjárt betöri ablakom.
Talán az áttörő napsugárra várva
Lenne egy pillanatnyi boldog alkalom.

Jaj ez a tél! Micsoda tél?
Megcsonkítja végzetesen lelkemet.
Hol az a régi meggyógyító érzés,
Amitől reggelente ártatlanul ébredek.

Már megint nedves hideg van és közeleg a tél, irtózik tőle minden porcikám. Nem elég, hogy már azt sem tudom mikor tekertem egy kicsit, ráadásul még ez is. Mit szépítsem a dolgokat, megkoptam, berozsdásodtam s örülhetek, hogy Gabó még nem passzolt át a cserzett bőrű ószeresnek, aki biztos ízekre szedett volna rég és végleg romokban hevernék. Tihi eddig jutott a gondolataiban, mikor a fészer tetején halkan elkezdett dobolni az eső. Szerette ezt a hangot, ilyenkor mindig végtelen nyugalom árasztotta el. Most sem volt ez másként. A kopogó ritmus elűzte mélabús hangulatát és eszébe jutatta azt a nagy zivatart hajdanában, mikor Gabóval eszeveszett tempóban hazafelé száguldott. Az elsuhanó autókról a vizes aszfalt sáros leve a pedálok fölé csapódott, már látni sem lehetett rendesen. És akkor jött az a fránya ferde vasúti sín a bazalt kockáival. Semmi gond, ahogy szoktuk, kicsit jobbra billenünk, aztán közvetlen előtte balra, szinte merőlegesen keresztezve rajta át, s repülünk tovább. De akkor, ott nem így történt. A kockakövön jött a megcsúszás, a kerék kifordult s a sínvályúban megakadt, szaltó és valóban repülés, majd puffanás az aszfalton. És úrrá lett a rémület. Centikre süvített el egy Zil teherautó, félelmetes volt menetközben alulról látni a pörgő motort és a kardántengelyt. Azután Gabó a vállán vitt haza, s napokig csak velem foglalkozott, hogy újból jó legyek. Tihi sok-sok év távlatából is beleborzongott.
Jé, elállt az eső – csak most vette észre –, ám tovább fűzte gondolatait. Micsoda idők voltak azok. Mikor Gabó fogadásból Julival a vázon hajtott fel a hídra, mérve az időt, hogy ki a leggyorsabb. Recsegett a lánc, egymáshoz értek a testek, hullottak az izzadságcseppek, s végül a király, király maradt. Vagy a hajnali kerekezések a városon túli benzinkúti nyári munkára, aki előbb ért oda, övé volt a reggeli benzinjegyes jatt. És az ártéti iszapbirkózás a horgászatból hazatérőben botokkal, halakkal, férfias küzdelem volt a javából. Pezsgett az élet akkoriban, folyvást történt valami. Most már csendesebb minden, de olyan jó volna még egy kicsit, csak kicsit pörögni. Persze, rendbe kéne szedni magam, ám ehhez én kevés vagyok, Gabó is kellene hozzá, ő viszont már nem foglalkozik velem, tán el is felejtett.
Ekkor nyílik a fészer ajtaja, a szürkületben berepül rajta a kerti locsolócső tekercse. Tihi gondol egyet, itt az alkalom a figyelemfelhívásra. Csendesen rádől a gumicsövekre. Gabó odanéz, már káromkodna, ám miközben visszaállítja az öreg Tihany kerékpárját, eszébe jut, tényleg, rendbe kéne rakni tavasszal. Rám férne a mozgás. Szerettem is, tudtam is bringázni. Újra meg kellene próbálni, legalább itt a környező utcákon. Végül nem szól semmit, bezárja az ajtót. Tihi szívet melengető érzéssel magára marad. Ezt a kört megnyertem, állapítja meg. Az élet szép és nincs is már olyan hideg.

No akkor új lendületet veszünk, mint Bartus, akinek a háta mögött ott magasodott nagy természetű asszonya, Piroska, hogy - Bélaaaaa unatkozom. Bartus erre a Bélaaaaa felszólításra enyhe szívtájéki nyomást érzett, no nem vészest csak olyat, hogy - na eddig éltem most meg mán nem élek - és fel is készült, hogy dob egy remekbeszabott hátsó fali infarktust. De helyette inkább offenzívába lendült és azt monda, hogy - Gyere szívem, elviszlek színházba!
Piroska egészen extázisba került, hogy ő és Béla színház, és lelkesedését az sem csökkentette, hogy még jegyük sem volt, mert Bartus legyintett - Tudod szívem, a jegy nekem nem stílusom, oda megyek, - Ismerlek, - mondta Piroska és egy kicsit elbizonytalanodott, hogy akkor öltözzön-e fel rendesen vagy sem, de azért készülődött. Még akkor sem fogott gyanút, amikor Béla sürgetni kezdte, pedig még csak fél négy volt. - Igyekezz szívem, ez egy jó darab, ötkor kezd és nem villanyfényes. Piroska magához képest gyorsan, fél ötre elkészült és látta, hogy Bartus hanyag eleganciával öltözött, nyakába színes zöld fehér sálat tekert, kezében zászlót tartott és egy kereplőt, majd meggyőzte asszonyát, hogy mindez azért kell, hogy jobban elhiggyék, ő tűzoltó. És elindultak. Kicsit csodálkozott Piroska, hogy férje miért húzza meg úgy a konyakos üveget, hogy még a leheletét is meggyújthatta volna, és miért tömköd a zsebébe pénztárgép szalagot, de legyintett ez is biztos az álcázáshoz kell. Ahogy közelítettek a színházhoz nagyot nézett, hogy mennyi a tűzoltó parancsnok, sőt néhánynál még trombita is volt. Akkor vágott egész furcsa arcot, amikor időnek előtte egy futball stadionnál léptek ki a metróból. Hogy Bartus elébe menjen a kérdésnek, - Van itt egy szeparé, ott remek kamaradarabot nyomnak, odaviszlek, mit szólsz?
Mielőtt a szentéjbe léptek volna, Bartus még ötszáz forintért szottyit vett meg tökmagot, hogy ezeket majd elrágcsáljuk a szünetben, csak hogy lásd, mit költök rád, ez egy úszó ára. Érdekes módon a szeparéba a lelátón keresztül vezetett az út, és ahogy mentek a lépcsőn Bartus egy pillanatra megtorpant, hogy tíz percig ácsorogjon, váratlanul öklöt rázzon, hogy - Te ló - meg, hogy - hülye vagy és vak, te állat!? – Piroska - Dehogy - mosolygott Bartus és leült nejének is helyet szorítva. - Most szóltak, picivel később kezd a színház, addig ebbe egy kicsit belenézünk, - és MAHOR újságot terített a műanyag székre, nehogy összemaszatolódjon Piri estéji ruhája. Piroska el is csodálkozott, hogy milyen is egy futballmeccs, ahogy Béláját figyelte, hogy milyen energikus ember lett, úgy félpercenként ugrált fel öklöt rázni, anyázni, köpködni, és ami már rég nem, volt hevesen megölelte asszonyát és szájon csókolta, hogy - Micsoda gól Piri, micsoda gól! - Majd érezte, hogy elragadtatta magát és elnézést kért a csókért, mert az mégiscsak túlzás volt. Piroska is abba hagyta a sopánkodást, hogy - Béla, a színház, - mert az embere örökké legyintett - Mondtam, kamaradarab ráér.
Lassan Piri is kezdte jól érezni magát és azt leste, hogy melyik focistának dudorodik elöl legjobban a nadrágja. És átvette Béláék mondókáját, és ő is kiabálni kezdett, hogy - Ne lessél, figyellek germo vagy - és Pirit is elragadtatta a játék, így a mellette ülőhöz fordult, - Hogy lenne kéz, te vadbarom! Hát a válla volt nekije, még egy ilyen hülye, - majd a védelmébe vette a bírót, amikor a hazaiak kedvencét leküldték a pályáról, és heves tapsikolásba kezdett, hogy - Vivát!!- Így Bartus kelt nője védelmére, hogy az asszonya nem így gondolta és jobb híján azt tódította, hogy gyakorlatilag hülye a neje, háromszor volt agyhártyagyulladása.... hogy a szurkolóktól megtudja, ez nem mentség és kapott egyet egy esernyővel a hátára, majd Piroska somta orrba, hogy - Béla, te engem ne hülyézz! - Bartus megpróbálta lefogni Piri kezét, de ezt szurkoló társai értették félre, hogy - Fújj, veri a nőt - és kapott még egyet a hátára, majd a fejére is és egy gyomros után még kicsit megköpködték. Így aztán menekülőre fogta a dolgot, nyomában a Piroskával, miközben talpuk alatt petárdák robbantak, hogy égett az új színházi ruha és mire a metróhoz értek úgy néztek ki, mint a bukaresti légi katasztrófa túlélői, és Piroska csak szipogott, hogy - Mondhatom Béla remek kis este, Béla csak annyit szólt, hogy - Izé, - meg, hogy - Ne tedd fel az agyamat Piri, - de még nem volt vége az estének, mert az ellenfél drukkerei látva a megtépett Bartust és a zöld fehér zászlót, kicsit még megpofozták őket, így aztán nem is lepődtek meg, hogy amikor hazaértek látták, hogy valaki feltörte a lakást, összeszedte az ékszereket, a pénzt és ki tudja mi okból még az új nyeletőfékes orsót is. Piri a fürdőszobába zárkózott sírt, mamával fenyegetőzött majd napokig terrorizálta Bartust, hogy - Béla én csak annyit mondok színház. - De ez talán már egy másik történet.

(Forrás: Hinta)

Az nem lehet, hogy itt van már az ősz.
Még nagyon sokkal tartozom a nyárnak.
Ahogy tartoztam a nyár kezdetén is
Elszalasztott szerelmekkel az ifjúságnak.

Az nem lehet, hogy megint késik a hajnal,
És megint tehetetlenül zuhantam bele a mába,
Kicsavart végtagokkal balettozom a holnapokba
Fejemben a tegnapi emlékek tűnő szivárványa.

Az nem lehet, hogy korábban jöjjön az alkonyat.
A lombokon áttörő fények még a szabadba hívnak.
Elcsendesült a délutáni táj. Nem mozdul az élet.
De az elmúlás hideg ködével már ők sem bírnak.

Az nem lehet, hogy hullni készül minden levél.
Már csak a zuhanást élvezheti hirtelen haláltusája.
Hiába rejt el még a fülledt délután eperfa-csöndje.
Halált izzadó testemre hulló cefre illatú, lila félhomálya.

Az nem lehet, hogy tűnő félben a varázslat.
Korábban minden mozdulatot átjárta az Isten.
Csak őszinte embernek kellett lenni hajdanában.
De ezzel a világgal már túl sok dolgom nincsen.

Az nem lehet.

Kissé megtörten ülve vezetek. Korán kellett elhagynom az ágyat, mert az Alföldre hívott a tettvágy, a megbeszélt találkozás Józsi barátommal. Az út lapos, és mitagadást kissé unalmasan nyomasztó. Meglepetéssel tapasztalom, hogy korogni kezd a gyomrom, pedig ez nálam reggelenként nem szokott előfordulni. Ennivalókról való ábrándozásba kezdek, mivel beragadtam két kamion közé és legalább tizenöt kilométeren keresztül esélyem sem lesz az előzésre. Egyszer csak felrémlik előttem a hagymás rostélyos, milyen régen nem járt a gyomromban. A nyál összefut a számban. Elhesegetem magamtól a gondolatot, majd máskor. Végre szabad a pálya, gáz. A nap már jóval túljár a delelőn, mikor végzünk ügyes-bajos dolgainkkal az ország tán valóban legmélyebben fekvő területén, Nagylapos környékén. Nomen est omen, a név kötelez. Ez bizony nagy lapos sík vidék, de dolgos emberek lakhatják, mert amerre járunk szépen művelt rendezett földekkel találkozunk, kevés a parlagon hagyott terület.
A tikkasztó hőségben, kissé izzadtan és porosan ülök vissza az autóba, fejben már hazagondolok. Ekkor Józsi megszólal – ne együnk valamit? Tétovázom, így megelőz. Tudok a közelben egy jó helyet, s ismerem a szád ízét, nem fogsz csalódni. Na jó – válaszolom, s felzizzen a motor. Térülünk fordulunk, és pár perc múlva egy útmenti, gondozott épületnél állunk meg, rajta felirat, Birka Csárda. Kiszállva a kocsiból megcsap a környező friss tarló természetes illata. Jólesett.
A csárda kellemesen hűvös belsejébe lépve jellegzetes kupálódott alföldies hangulat, tisztaság és rend fogad minket. Kedves termetes fiatalasszony udvariasan hellyel kínál. Az egyik kékfestő terítővel borított asztalhoz telepedve hozzánk lép, és rögvest kérdi – mihez lenne kedve az uraknak? Józsi közli – ennénk is, innánk is. Én hozzá fűzöm – ha már így kérdezi, én bizony egy fröccsöt innék, de hát vezetek. Pedig kiváló boraink vannak – jött a mosolygós válasz. Marad a hűtött házi bodza ital és az ásványvíz. A hölgy tovalibben és mi az étlapokba mélyedünk. Józsi másodpercek alatt dönt – birkapörköltet eszem kenyérrel és erős ecetes paprikával. Szemem megakad a hagymás rostélyoson szürkemarhából ajánlaton. Hezitálok, de Józsi szól – ha még nem ettél szürkemarhát, bár nem ez a legjobb időszak, akkor is próbáld ki! Az ember a barátjára mindig hallgat. Majd elmesélem neki, hogy reggel idefelé hagymás rostélyosról ábrándoztam. Tehát akkor ennek így kell lennie.
A hölgy megjelenik, italokat, terítékeket és tányéralátéteket hoz, s jókedvűen feljegyzi a rendelést. Távozása után vesszük észre, bizony az alátétek nem szokványosak. Bűbájos, életvidám, színes gyermekrajzok. Hosszasan nézegetjük, ilyet még sehol sem láttunk. Jó ötlet – állapítjuk meg! Az ételek megérkezéséig beszélgetünk, majd belemerülünk a táplálkozás gyönyöreibe. A kenyér puha a birkapörkölt ízes, zamatos, a hagyma nem túlégetett a szürkemarha pont annyira átsütve, ahogy kértem. Az evészet után megjegyzem – odahaza nálunk hajdanában ilyenkor azt mondták, úgy kitakarítottuk a tányérokat, hogy holnap biztos tiszta idő lesz. Egy szó, mint száz, finomat ettünk és jóllaktunk. Mikor kissé megpilledve székünkön hátradőlünk a hölgy máris asztalunknál terem, s kérdi – esetleg még valamit? Nemleges válaszunk után sem tágít. Hogy ízlett? – folytatja a beszélgetést. Dicsérjük a főztöt. Ő elmond néhány konyhatitkot a szürkemarha elkészítéséről, majd indul a számláért. Fizetéskor nem állom meg – honnan, hogyan vannak ezek a tányéralátétek? Minden évben az iskolai rajzversenyen a gyerekek által készítetteket befóliázzuk, és azzal együtt terítünk. A gyerekek is örülnek, mi meg úgy gondoljuk kedves színfoltja csárdánknak – volt a felelet. Így igaz. Nem hogy jó ötlet, hanem egyszerűen zseniális. Készség és közösségfejlesztő, ráadásul reklámnak sem utolsó. Elköszönünk, s kellemes érzésekkel távozunk a Nagylaposi Birkacsárdából.

(Egy e-mail apropóján.)

Mily csuda érzés,            
Bugyuta kérdés.
       Ébredés után csak ez maradt.

Nem riad éjjel.
Alhatik mélyen.
        álma varázsol, nincs galiba.

Puhuló teste
Máshogy remegne.
         Esendő kéje nem is titok.

Mintha az arcán,
Mosoly fakadván
         a zihálás elül az izzadt falon.

Hogyha  a törvény
Nem lenne őrvény.
         Nem húzna mélybe ártatlanul.

Ahogy az álom,
Igazi mámor
         repíti tested váratlanul.

Vágyaid őre.
Húsán a bőre.
        Izgató érzés ejthet rabul.

Nincs az az éden,
Híg verejtéked.
         Gyűrt ágyad leplén  ritkul a folt.

Vasald ki arcod!
Békítsd a harcot!
         Minden tivornya halkulni fog.

Éhen maradni
Másba harapni.
         Kannibál éhed már jóllakott.

Egy esélyt kérek,
Hogy az ítélt
          Ne követeljen amnesztiát.

Csillogó érme,
Életem bére,
          mindenért kárpótolt harmóniám.

Hallgatom a rádiót, nézem, a televíziót és az internetet. Az államfő egyeztetésre hívja a parlamenti pártokat, de nem azért, hogy jobb belátásra bírja őket az ország jelenlegi ügyeiben történő közös munkálkodásra, hanem a fenntartható fejlődés témájában. Nemsokára nagy nemzetközi konferencia lesz, s ki akarja alakítani a magyar álláspontot. Félreértés ne essék, a globális tanácskozás célja tiszteletreméltó és akár fontos is lehetne, ha annak lényegét már ki nem üresítették volna. Pedig nem akárkikről és akármiről lenne szó, rólunk emberekről, az emberiségről, a jövőnkről. Tudósok, elméleti- és gyakorlati szakemberek, lelkes „amatőrök” megbecsülhetetlen sokasága kutat, gondolkodik, és a feltárt tudásanyagot próbálja hasznosítani, ám annak hatásfoka messze alulmarad a gőzmozdonyénál is.
- Már 1963-ban egy amerikai ökológus (Rachel Carson) rávilágított a környezetszennyezésben és a fajok kihalásában a politika és a tudomány szerepére. Kimondta, hogy nem véletlen és szükségszerű mellékterméke a gazdasági tevékenységnek, valamint azt, hogy a tudomány és a politika súlyos következményekkel járó felelőtlen döntéseket is hoz. Világhírű tudósokból álló munkacsoport kutatómunkát végzett. melynek eredményét 1972-ben tették közre (Meadows-jelentés). A legfontosabb kérdésük az volt: ''Alapozható-e a földi erőforrásokra és ökológiai rendszerekre a földi népesség és állótőke további exponenciális növekedése? Mi történhet, ha túlzottan megterheljük ezeket az erőforrásokat?” Kutatásaik eredménye képen a válaszuk : ''korlátozva lesz a világrendszer jövőbeli növekedése, és aztán összeomlik egy lehangoló, kimerült létbe'' A növekedés összeomlása elsősorban a nem megújuló erőforrások kimerülése miatt következik be, ugyanis a Földön, mint véges rendszerben nem lehet végtelen növekedést fenntartani. A modell nem prognózis, és a szerzők hangsúlyozták, hogy az összeomlás csak akkor történik meg, ha nem lesz lényeges változás a világban. Eddig nem történt. - *
És bár 2012-ig már sok minden történt, de ezen a területen a lényeges változás nem következett be. Amíg az emberi önzés, harácsolás és nagyravágyás nem csillapodik – a megszűnése csak fantazmagória –, addig nem is fog. Maradnak a kutatások, tanulmányok, jelentések, konferenciák, politikai állásfoglalások, látványosnak titulált, de komoly eredményt felmutatni nem tudó intézkedések sora. A világot eluraló anyagiasság, a gazdaság mindenek felettiségét hangoztatja. Annak alapkövetelményeként sulykolják a köztudatba a fenntartható fejlődést, persze mint pénzügyi fogalmat, pedig ez minimum „Makó Jeruzsálem távolsága”. E korlátozó felfogás hosszú távú következménye lesz a teljes összeomlás – benne a gazdasági is –, az út a semmibe. Csak egy példa. A föld légkörének szennyezése növekszik. Nem jó. Globálisan, országonként korlátozzuk a szennyezőanyag-kibocsátást, sőt kvótákat állapítunk meg. Jön a gazdasági lobbi. Üzleteljünk, adjuk-vegyük jópénzért a kvótákat. Eredmény. Globálisan nagyságrendileg a szennyezőanyag-kibocsátás változatlan. Hurrá, kürtölik világgá, gátat vetettünk a környezetrombolásnak. Közben bizonyos gazdasági körök, pénzügyi fejlődést mutatnak ki, de az útirány továbbra is ugyan az marad.
Tudomásul kéne venni azt is, hogy a fenntartható fejlődés az állandó növekedéssel sem azonos. Az egész világegyetem, a bolygónk, az azon lévő élővilág folyamatosan változik, fejlődik. Ha ebben nem a legjobb tudásunk szerint harmonikusan, az esetleges változások lekövetésének időt hagyva veszünk részt, akkor ugyan elérhetünk valamiben növekedést és fejlődést, de az véletlenül sem lesz fenntartható. Fejlődjünk, de mértéktartó, korlátozó, ne mindenáron való módon. Kis lépések taktikájával haladjunk. A kicsi is szép, a kicsi is jó, sőt. Talán akkor lesz időnk és lehetőségünk rátalálni arra a megváltoztatandó világra, amely nem fog reményeink szerin összeomlani.
Végül még az apropóról. Mindaddig amíg e témát nem kezelik a lényege és súlya szerint, – ne tévesszenek meg Római Klub, Európai Unió, ENSZ látványos összejövetelei, nyilatkozatai – túl sok energiát és időt kár reá pazarolni. Igen a kérdés nagyon-nagyon fontos, de kezelésének jelenlegi módja alkalmatlan arra, hogy belátható időn belül érdeminek ítélhető változásokat tudjon kieszközölni. Az a felmérhetetlen szellemi energia, ami eddig befektetésre került, talán azért valamikor még hasznosulni fog.
Na, akkor most elmegyek és iszom egy pohár úja hasznosítható üvegből kitöltött biobort!

(*Forrás: Dr. Hajnal Klára)

Esetleg vegyek egy nagy lendületet mint Vejtey a nagy kombinátor, aki egy este mit sem törődve asszonykája hívó szavával, hogy gyere szívem várlak, hagyd már azt a buzi tévét, amely hívás persze egyre erőtlenebb lett majd el is halt, Vejtey ebből rájött, hogy most már akár mehetne is, mert a felesége elaludt. De nem moccant, tátott szájjal bámulta  a televíziót, ahol egy folyó mellett élő primitív törzset mutattak akik úgy napestig csak a parton heverésztek a pálmafák alatt, és ha megéheztek elküldték nőjüket gyümölcsöt szedni vagy halat fogni és a férfiak jobbára csak vitázva a hasukat süttették s vakargatták és lesték, a törzs lányai mikor válnak ivaréretté. Hogy aztán némileg felvilágosítsák őket persze gyakorlatilag is, és Vejtey aki egyszerű mint a faék, a tévé előtt maradva rájött, hogy ez az életforma tetszik neki és Ő ezt a törzset azonnal megkeresi. Előbb persze a Négycsöcsűbe indult, társat keresett a vállalkozáshoz, de ott a szokott kép fogadta. Ezért igazodva a hely szelleméhez izgatottan megragadott egy üveg konyakot és gyorsan beszlopálta a feltét, ... és elegánsan a pultra csúsztatott egy százast, hogy ittam vagy két centet, és harsogott hogy hely marhák szerencse, hogy vagyok nektek, nélkülem mire mennétek, ....... és szöveghűen elmesélte, mit látott, hogy közben benyalja az egész üveg konyakot, a pultra dobott még hatvan forintot de tizet gyorsan vissza vett, hogy azért az túlzás lenne, és csak mesélt, mesélt Vejtey és amikor odáig ért, hogy tele a part fiatal lányokkal, és mindösszesen nincs rajtuk még egy tangányi bugyi sem, az ivó népe felüvöltött, hogy veled megyünk. Még Skubi a kancsal csapos is belehallgatott a történetbe és felüvöltött, hogy primitíveknél biztos van aggregát azért a tévét viszem,.... s akkor mindenki szedelőzködni kezdett, persze Vankó bátyánk is jött, s persze jött Bingó, T. doki és Matyi is, hál’istennek megjött Barom körzeti megbízott is, a biciklijét tolva akarom mondani arra támaszkodva, és megvakarta a fejét, hogy jövök fiúk csak beszólok, hogy holnap nem megyek szolgálatba. ...... és tényleg valami vízhez értek, Vejtey szólt, hogy most itten tábort verünk, és valami ideológiát gyártott, miszerint hogy minden folyó a tengerbe tart, és az óceánba, akkor valami nagy összefüggés lehet a vizek között, tehát innen egész biztosan primitívekhez érkeznek, és kicihelődtek Matyi építőipari Barkasából, és nekiláttak felfújni a gyerek kocsiban felejtett gumicsónakját, szépen vízre tették miután kiitták a marmonkanna bort, mert a túl súly az túl súly, és mivel így szűkös volt a hely T. dokit a kocsinál hagyták, hogy doki a bázist ne hagyd el, majd érted jövünk. T. doki a kocsiba ült, hogy ha ezt tudja el sem jön, majd a fiúk tapasztalták, hogy evező nélkül a dolog bonyolult. Így hát a kezükből evezőt formáztak, és neki álltak húzni, hogy persze egy centit se mozduljanak és Bingót kiparancsolják, hogy told meg barátom aztán ugorj be és Bingó megtolta a csónakot, és szépen beugrott, hogy ettől a lendülettől essenek mindnyájan vízbe, és ázzanak szét, hogy legyintsenek nem baj primitívekig kibírjuk vizes ruhában is, és újabb tolás után Bingó óvatosabban mászott be, hogy szépen evezzenek befelé és először a vaksötétet néhány csepp eső tette változatosabbá majd zuhogott úgy, hogy nem is eveztek, hanem a vizet meregették kifelé és nagy nehezen partra evickéltek és álltak pirkadatig az esőben és üvöltötték, hogy doki hol vagy és világosodáskor derült ki, hogy a túlsó parton, így aztán újabb csónak fújás majd emberfeletti erőfeszítések után vissza a másik partra, hogy meg se szólaljanak míg vissza nem értek a Négycsöcsű elé szinte teljesen kijózanodva, amikor is mondják tudod mit Vejtey menj te a jó anyádba inkább most jószántadból te fizess majd vagy két hétig. És inni indultak a fiúk, de ez már egy másik történet, csak arra akartam rávilágítani, hogy mennyire kell vigyázni, ha az ember vendégeket hív, főleg, ha belekever némi kempingezést is.

(Forrás: Hinta)

                                                   Tavaszodik már.
                                                   Hervad a hóvirág.
                                                   Az utcák új színeket kaptak magukra.
                                                   A lányok minden pillanatban mosolyognak.

                                                   És hidd el, hogy megtalállak.
                                                   Hiszen itt élsz, ebben a világban.
                                                   Ebben a városban.
                                                   Talán a szomszéd kerületben.
                                                   Ebben a kis utcában tán,
                                                   vagy én bennem egy rezdülésben.

  Talán elhiszed a reggeli forgatagban,
  hogy buszon, Metrón vagy a villamosban
  egyszer majd beléd kapaszkodva
  én kérek bocsánatot.

  Talán a délelőtti fényben
  a belvárosi lüktetésben
  te jössz majd felém,
  míg a kezem a kezedig elér.

  Talán az ebédutánban,
  ott ülsz a szemközti asztalnál a félhomályban,
  és hangodra fordítom feléd fejem,
  és arcod mosolyával együtt csap meg lélegzeted.

  Vagy a parkok suta, alkonyati árnyékában
  együtt nevetsz fel egy virággal,
  míg ölelésedig el nem érek.

                                                   Talán a szemetet söprő éjszakában,
                                                   rátalálsz arra a csodára,
                                                   ami az anyag lidércnyomása,
                                                   mert itt vagyok.

                                                  Tavasz lett immár.
                                                  Az utcákon mosolyok csevegnek,
                                                  ahogy szívemben is
                                                  az újra támadó öröm.
 

Lassan betölti a vászonredőnyfényes szobát a foghagymás pirítós illata. Gabó a paplan alól kikandikál, s az utóbbi hónapokban megszokott kép fogadja. Bátyja ott görnyed az asztal fölött és tanul. Mikor lefeküdt, akkor is ezt látta. Elképesztő, hogy bírja? Én már biztos becsavarodtam volna, gondolja. Észrevétlenül résre nyílik az ajtó, s édesanyjuk feje bújik be rajta. Körbepillant, majd halkan megszólal, kész a reggeli, ám felelet sem várva eltűnik. Gabó szerette ezeket a szombat reggeleket. Nem kellett időre felkelni, és mindig édesapjuk platnin készített illatozóan bedörzsölt kenyérszeletei és gőzölgő tea várták a reggeliző asztalnál. Már vagy fél órája ébren van, de olyan jó lustálkodni. Nyújtózkodik, komótosan felül. Testvére gondolatait nem elhagyva kissé révetegen felnéz, de Gabó nem engedi szóhoz jutni, gyere menjünk kajálni, mondja!
A két fiú kimegy a konyhába, ki-ki a szokott helyére ül, s elkezd reggelizni. Az „öregek” már túl vannak rajta, ám még ők is ott tesznek-vesznek. Apjuk az újságot böngészi és zárókávéját kortyolgatja, anyjuk maradék teája mellett kis papírszeletkére lázasan jegyzetel. Egyszer csak megszólal, uraim, akkor mi legyen a vasárnapi ebéd? Újság lehanyatlik, bögre a levegőben megáll, pirítósroppanás félbeszakad. A bágyadtan csordogáló reggeli történésbe hirtelen berobbanó kérdés teljesen meglepi az asztalnál ülőket. Ez a hatáskör teljes átruházása. Gabó eszmél legkorábban. Legyen vadasmarha az olyan rég volt már, szólal meg. Tutira ment. Édesanyja csinálja a világ legjobb vadasmarháját, s ezt mindnyájan tudták. Rendben, volt ezek után az egybehangzó felelet, és így a családi határozat megszületett. Akkor már csak azt kell eldönteni, ki jön velem vásárolni, hangzik az újabb anyai, bár inkább csak költői kérdés?
Gabó mindig szeretett vásárolni, boltokba járni, a „hatvanasba” meg pláne, így aztán természetes ő a kiszemelt. Kellemes időtöltés végig gusztálni a pultokat, megkérdezni az eladókat ez meg az micsoda, és persze összefutni haverokkal, csajokkal. És ez a nap fantasztikusra sikeredett. Amikor édesanyja utasítására elmegy, s a répákat válogatja – ne legyen se nagy, se kicsi, se fakó színű, se puha – megjelenik Ancsa. Hetek óta kereste az alkalmat, hogy négyszemközt lehessen vele, csak vele és senki mással, de mindig lógott rajta valaki. De most itt van, egyedül van, és ráadásul jól láthatóan bizonytalankodik. Francba a répákkal, Gabó ugrik, s máris Ancsa előtt terem. Szia! Segíthetek? Szia, válaszolja Ancsa meglepetten. Te szoktál itt vásárolni? Igen, édesanyámnak rendszeresen besegítek, esetleg neked is, ha szeretnéd? Nos, gondban vagyok, mit vegyek a nagyimnak névnapjára? Tudod, mondja Gabó, a múlt héten érkezett egy újdonság, gesztenyés csokikockadesszert, ráadásul szép dobozban és nem is túl drága. Ha a kávépultos eladót megkérjük, még díszpapírba is becsomagolja. Ancsa kissé kétkedve és évődve a fiúra néz, de némi habozás után azt mondja, na lássuk! Gabó repül, intézkedik.
Tíz perc múlva édesanyja keresi a fiát hova lett, csak pár répáért küldte. Távolból észreveszi a szép szőke hajú lánynak vehemensen beszélő, erősen gesztikuláló kölykét. Halovány mosoly fut végig az arcán, majd nagyot kerülve a zöldséges rekeszeknél megáll, veszi az ebédhez valókat, majd szerető fiús anyához illően diszkréten vár, sokáig vár. Végre valahára jön Gabó, arca kipirult. Boccs anya, de összefutottam valakivel, nagyon fontos dolgot kellett megdumálni. Biztos így lehetett, hangzik a válasz és a tejes hűtő közbeiktatásával együtt vonulnak a pénztárhoz. Sorukra várva a fiú idővel megszólal. Anya, ugye este elmehetek moziba? … Vele? Szülei elengedik, kérdezi édesanyja. Na jó, csak a késő délutáni előadásra mennénk. Ő az a bizonyos lány, jön az újabb kérdés. Igen anya, Ő. Jól van, de kérj majd apádtól némi zsebpénzt, hogy egy üdítőre is meg tudd hívni, én pedig holnap várlak az ebédfőzésénél.
A reggeli asztal leszedése után Gabó vidáman jelenti anyjának, indulhat a marhagyártás. Mindketten nevetnek, s mint rutinos szakács és segédje munkához látnak. Elő a nagylábost, a marhafelsált, hagymát, sárgarépát, fehérrépát. Szülőanyja szeme sarkából figyeli sürgölődő gyermekét. Furdalja a kíváncsiság, s szeretné tudni milyen volt a tegnap délutáni este. Ám kérdeznie sem kell. Látva fia felszabadultságát melegség tölti el a szívét, biztos benne jól sikerült. Lassan emberré cseperedik ez a gyerek gondolja, és mosni kezdi a húst. Gabó aprítja a hagymát, pucolja a répát, s dobálja a lábosba. Gyorsan végez vele. Bele a marhát, sót, vizet, s lehet alágyújtani, mondja. Felszisszen a gáz, csobbannak a szeletek. Édesanyja is betolja a sütőbe a felkockázott zsemlyéket. Teljes a nagyüzem. Pillanatok alatt összecsavarozva a paszírozómasina, a lábosok tálak, fűszerek kikészítve. Ja a petrezselyem, jut eszébe Gabónak. Majd el felejtettem, pedig a zöldségek az én reszortom, s már nyúl is a hűtőhöz. A hús hamarosan megpuhul, s kikerül a nagylábosból. Egy kis forralás lisztes besűrítés, és jöhet a paszírozás. Megmagyarázhatatlan okból ezt Gabó imádta. Önti a levet, tolja a répákat, tekeri a kart, a lábosban pedig sokasodik a sárgásmustáros lágykrémes szósz. Édesanyja végez a tejes, lisztes zsemlyegombócok gyúrásával, s már forralja is a vizet. Mitagadás, a nem túl méretes konyha csatatér látványát nyújtja, ám az illatok már a győzelmet sejtetik. Visszakerül a szószos nagylábos a tűzhelyre benne az egyenletesen elrendezett marhaszeletekkel. A másik edényben lassan puffadoznak a gombócok. Konyhafőnök kiadja a parancsot: Takarítás, pakolás, terítés! Nem sokára minden kész. Meg is állapítják, milyen hamar végeztek.
Gabó édesanya úgy dönt, hogy kirakja az ételeket hűlni az erkélyre nyíló ablakpárkányra. A zsemlyegombócok egy tálra kerülnek, a vadasmarha csak úgy nagylábosostul. És ekkor bekövetkezett a dráma. A gombócok még minden gond és baj nélkül megérkeznek a bádoglemezre, de a lábos … Ahogy édesanyja a vadasmarhával telt lábost az ablak peremén emeli át, konyharuhás kezében annak egyik füle megcsúszik, alja megakad a peremben és már borul minden. Csak egy éles anyai jajsikoly hallatszik, s mint a lillafüredi vízesés, zuhatagként ömlik a vadasmarhaszósz, hullanak a húsok, görögnek a zsemlyegombócok, elébb csak az erkélyládára, onnan a kövezetre, majd pedig egy része a mélybe. Dermesztő csend következik. Senki sem mozdul, senki sem szól. Mérhetetlen lassúsággal az anya megfordul. Potyognak a könnyei, s egyik kezével még mindig a lábos fülét szorongatja. Az asztalra helyezi a maradékszószos edényt, a fürdőszobába fut, s magára zárja az ajtót.
A szokatlan zajra és a sikolyra megjelennek a konyhában Gabó apja és bátyja, s kérdőn néznek rá. Ő a ablakra mutat, csak annyit mond, a vadasmarha. Eszmélés után a fiúk tálat, vödröt, seprűt, lapátot ragadnak és kimennek az erkélyre menteni a menthetőt, feltörölni a törlendőt. Gabó összeszedi a maradék húsokat, gombócokat, bátyja vödörbe lapátolja a szószt, vizet hoz és felmos. Apjuk közben tésztát főz a tűzhelyen. Mikor a fiúk dolguk végeztével a konyhába térnek, kérdezik apjukat, anya hol van? A fürdőszobában, de ne zavarjátok hadd nyugodjék meg kicsit, volt a felelet. A vödör tartalmát öntsétek a vécébe, a megmaradt húsokat, gombócokat óvatosan mossátok meg. Percek múlva a három férfiú hangtalanul eszi a natúr marhaszeletet szószcseppes tésztával és gombócdarabkákkal. Az elárvult asztalfőn egy tányéron, gőzölgő főtt marhaszelet, zsemlyegombóc, megöntve gyönyörűséges sárgás szósszal, miközben a távoli fürdőszobából még mindig fájdalmas szipogás hallatszik. Úgy tűnik, ez a vasárnapi főzőcsata mindörökre elveszett.
 

Nagy a hasam. Azt mondják. Gondolkoztam, néztem szemből oldalról, lehet, hogy egy kicsit nagy. Aztán néztem este a TV-ben az egyetlen még számomra elfogadható “akció filmet", amely nem szól semmiről, mégis végig lehet nézni, s körülbelül ugyan azért, amiért gyerekkoromban, mert ilyen porsche-kat azóta sem láttam közelről. És hát mi tagadás Roger Moore-nak tényleg nem olyan nagy a hasa. Aztán a késő esti Híradóban feltűnik Tony Curtis cca. 130 évesen, egy szőke búbosbankával és n e k i  s e m o l y a n  n a g y a h a s a ,  m é g  m i n d i g .
A sörtől lehet. Nem is iszom meg többet, ez ma este a negyedik, végül is nem olyan sok és alkohol is csak nyomokban van benne, inkább a kalória. Ez végül is nem jelenthet problémát simán elleszek sör nélkül. S miközben választ kapok arra, hogy igen elmúlt 10 óra, ma már nem várom senki hívását, nyugodtan felmehetsz az internetre, megjegyzem, hogy holnaptól nem iszom sört, ne is kínáld. Válaszom után a miértre, még kedvesen annyit hallok, hogy a hasad az még hagyján, de lassan a fejed is dagad a whisky-től. Tényleg a whisky fut át fejemen a gondolat, de nem hagy tartós nyomot,  m e r t  a      s u r f á l t a l  k e l t e t t  h u l l á m o k  é s  a  k é s ő  e s t e  e l b o r í t .
Másnap nem felejtek és van már vagy fél tíz, mikor az egy fröccs nem árthat, még nem borzolja össze lelkiismeretemet. Harmadnap még müzlit is ettem, amit csak csütörtökre tudtam kiheverni. Csütörtök estig, a szomszédok által kezdeményezett koordinációs megbeszélésen, mint egy hős  g i g á s z utasítottam vissza minden megkísértést, bár a koordináció a rablóhalakról, a hidegről és a hétvégi      h o r g á s z a t r ó l  s z ó l t .    D ö n t é s  s z ü l e t e t t  s z o m b a t  r e g g e l  i n d u l u n k .
Hazafelé sétálva jutott eszembe, hogy én tulajdonképpen a téli horgászatban a szalonnát szeretem a legjobban. Ugyanis elítélem a vegetáriánusokat, akik ártatlanul legyilkolt zöldségek hulláját zabálják. Ilyenkor zsírt kell enni, koleszterint, káros, undorító óriásmolekulákat kétpofára. Jó szalonnám nem volt, erre pakolás közben jöttem rá, de ilyen városban nincs is. Azt hittem, vesznek a t ö b b i e k, s z e r e z n e k   v a l a m i  s z a l o n n a  d e a l e r t ő l .
Úgy képzeltem, hogy egy falusi kocsmában találkoznak a melegítő alsós, zakós és borostás emberrel, nem mennek oda hozzá, csak kérnek neki egy konspiratív kevertet, meg szőke kolát. A dealer innen tudja, hogy megbízható vevők. Így aztán megengedi, hogy kövessék, ki a kocsma elé a kocsijához, aztán mintegy 150 méter távolságból, egy 25 éves fekete Volga után hajtatnak a titkos tanyáig, ahol e társadalomra és a hízásra hajlamos 40-es férfiakra különösen veszélyes húsok és zsírok készülnek illegálisan, 100%-os tisztaságú disznóból. Itt választanak a többiek egy oldalszalonnát és azt elhozzák nekem horgászni, hogy hozzá juthassak az éltető kalóriához. De nem, a nyomorultak csak néztek rám bután, amikor megkérdeztem, ezért bánatomban elővettem kajás szatyromat és megettem egy szál kolbászt, 20 dkg füstölt tarját meg egy fél hurkát a Józsiéból. Aztán megittunk egy üveg kóser szilvát meg két üveg bort, a többiek meg szereltek, hogy majd mártogatunk az élő Dunán.
Én mondtam, - Nekem semmi sem számít az a lényeg, hogy jó levegőn legyünk, maradjon a gáton kívül a hétköznapok stressze oldódjék a zavaros, de többnyire jeges vízben a városi feszültség, hadd  m é r s é k l õ d j ö n  a  c i v i l i z á c i ó s  á r t a l o m .
- Menjek az anyámba - mondták a többiek, és tulajdonképpen igazuk volt, hiszen ők tízes csukákról álmodoztak. Aztán ettünk egy kevés tarját, egy félszál  kolbászt,  ittunk  egy     kis  pálinkát, a  többit    l a p o s ü v e g b e    t ö l t ö t t ü k    é s    i r á n y    a  c s ó n a k h o z .
- Tegnap nagyon ment a süllő, - mondta a szétfagyott csónakos. Ez itt a Dunán a köszönés, tegnap nagyon ment. Tegnap mindig minden nagyon megy, ma meg semmi. Mindig semmi, érthetetlen. A rossz időpont törvénye. A másik törvény, hogy a helyi horgászoknak ne higgy el semmit.  H a  a z t  m o n d j á k  jobbra van a hal, akkor balra kell menni, ha északra, akkor délre. Berántottuk a négylovas Jamahát, aztán sehol egy krokodil  pofa,  sehol  egy  mozdítás.  Baba  halaink  sértetlenül  tempóztak,  közben    e l á z t a t o t t  b e n n ü n k e t  az ónos eső, és keményre fagytunk, mint a hegymászószar. De én mondtam - Nekem így is jó, az én dzsekim bírja, jó levegőn vagyunk és a gáton kívül maradtak a rohanó szürke hétköznapok. - Menjek a francba, - javasolták a többiek, amikor már bent melegedtünk a radiátornál. Aztán befaltuka maradék tarját és kolbászt és elcsipegettünk egy fél kiló vöröshagymát, aztán elmentünk vacsorázni.
Másnap reggel éhesek voltunk, és kolbászt ettünk sajttal, de mivel tarja már nem volt, egy kicsit több pálinkát ittunk. Lékre mentünk. Ez amolyan horgász szóvicc, előbb a riverre, aztán ugye lake-re. De előtte a biztonság kedvéért vettünk egy kis konyakot. Végre jó meleg volt, 0 fok. A nap sütött, az Isten áldja Bóna Mártát. Álltunk a jégen, kicsit vizesen, mert léket vágni nem tudtunk, de a lényeg, hogy jó levegőn vagyunk. Sehol egy mozdítás egy árva hal, senki nem fog semmit, állítólag még a rapsicok   s e m .
Akkor süssünk szalonnát, mondtam, és a közeli falusi boltból rossz bolti szalonnát hoztam, meg kétdeka kommersz konyakot, hogy amíg visszaérek ne unatkozzak. Vágtam nyársat, a többiek meg kölcsönkérték a csónakostól a tüzet és mi ott sütöttük a szalonnát a jégen, úszók áztak a lékben, sehol egy kapás, de volt sült szalonna, vöröshagyma és a zsír csöpögött a pofánkról és nem is volt hideg, Szikrázott a jég, sütött a nap és a hétköznapok stressze tényleg a gáton kívül maradt. Hazafelé még megálltunk egy pacalra egy kifőzdében és este a napok óta ez az első söröm felkiáltás után láttam a Marlon Brandot, aki öreg volt és nagy volt a hasa. S rájöttem, hogy a régi filmek azért jók, mert régiek, az újakat meg úgyis utáljuk és az embernek a jó levegő fontosabb.

(Forrás: Hinta)