HTML

urbánus menekülés

Dr. H. , Voporto és Hinta a városi szkájparaszt értelmiségiek próbálnak feldolgozni, főzni, sütni és népies elfoglaltságot keresni. Közben versek, írások, receptek bukkannak fel. Disznó-, birka-, kecskevágásba bonyolódva tesztelnek borokat és horgásznak is. Plusz magas irodalom, eredeti Erdélyi Mihály grafikák fel-fel bukkanásával.

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

kihagytad ?

Utolsó kommentek

2012.01.22. 15:40 dr. H.

SZÜNETKÖZBEN

Talán megmaradsz,
mint kőmadonna arcán a könnycsepp.
Lehet, hogy elveszel.
De akkor belőlem is elveszel egy dalt,
egy mosolyt befejezetlenül.

És akkor egy szó is elfuthat veled,
amely ha megmaradnál egyre csak nőne bennem. 
Összekötne mindkettőnket megfékezhetetlenül.
Mert elmosódik minden más vágy,
minden sajnálat az életért karodban.
És a szenvedés csak egyre gyűlik,
de a testemen kívül,
ha melletted vagyok, egy halomban.

Ágaskodnak az érzések.
Nyújtózkodik minden lüktetés mi élő bennem.
Üvölt a néma csend is.
Megremeg a megfagyott levegő is.
Megnyugszik a halállal is.
Szerződést köthet énemmel.

És nyugodt hangon, zajok nélkül
egy csöndes érzés jár át.
A tested mellé, de mindörökre
meg kell érkeznem már.

 

Szólj hozzá!


2011.12.29. 16:13 Voporto

Mézeskalács pí pí pí

Hírgyártók és médiakavaró szakemberek többször döngöltek az agyagba, mert – már a Szűts, Bauer, Starkbauer, Wanitsek Kárpát-medencei génkoktélom okán is – makacsul ellent mondtam azon állításuknak, hogy a jó hír nem hír, s az embereket csak és kizárólag a drámák, katasztrófák, borzalmak érdeklik, ezért „azt kell nekik adni”. Szerintem pedig, nem csak azt. Az őket ért sok(k) hétköznapi negatív élmény után, a lelkük mélyén többségük vágyakozik pozitív dolgok után, ám az nehezen érkezik el hozzájuk. S ha nem, akkor lassan maguk keresnek, teremtenek ilyet.
Semmi különleges, csak egyszerű normális emberi történet, mégis példa számomra egy Zsámbéki-medence béli település közössége. Ésszel, szívvel, emberséggel és alapvetően jó kedvvel előre, a jövőbe tekintenek. A rossz dolgokat – ha tehetik – a hátuk mögé dobják, alkotnak, terveznek. A szellemi és fizikai rombolást ráhagyják másokra. S lám, a község fejlődik! Bár kevés a munkalehetőség, nincsenek szuper szolgáltatók, ennek ellenére gyarapszik a lélekszáma, az iskolát, a közösségi házat, a főutcát, a templomtetőt felújították, és nem átallottak – kihasználhatatlan drága wellness centrum, vagy negyven centi magas kilátó helyett – óvodát építeni, bővíteni. És hogyan? Meghányták-vetették az igényeket és lehetőségeiket, döntöttek, pályáztak, támogatást nyertek. A régi épületet meghagyták, átalakították, és új szárnyat emeltek mellé. A kétemberkarolásos törzsű kivágott akácfát sem adták át az enyészetnek. A fa ott volt és ott is marad – gondolták. A Mézeskalács Óvodának legyen Csoda-mesefája. Gyűjtést rendeztek, fafaragó mestert fogadtak. Az alkotás folyamatába a gyermekeket is belevonták, a mester az ő kívánságaikat is megformázta. Mostanság csak jobb időre vár a fa felállítása. Az elöljárók és szakembereik (köztük magam és kollégám) árgus szemű felügyelete mellett, az ilyenkor szokásos számtalan kisebb-nagyobb gond és probléma megoldásával, tisztes kivitelezéssel elkészült az óvoda. Az építés során nem volt veszekedés, civódás, csak sok-sok gondolkodás, ötlet és munka. A decemberi örömünnepségen a község apraja nagyja megjelent. Még idős, görnyedt hátú, fejkendős néni is eljött megnézni mi lett az óvodából, hova jár majd az unokája.
Az általam Mézeskalács pí pí pí-nek – Példás Perbáli Projektnek – nevezett történés igenis hír, mégpedig jó hír. Ugyan mentes minden szuperlatívusztól, hajszolt szenzációtól, ám ezért közzétételét példának okáért nem kéne mellőzni. Sőt! Inkább rengeteg ilyenre és hasonlóra lenne szükség!

Szólj hozzá!

Címkék: mézeskalács mesefa ppp


2011.12.11. 12:25 Hintamester post

Harcsahinta

A múltkor véletlenül megemlítettem, hogy megtépett egy harcsa. Pedig a dolog nem túl nagy, sőt eléggé betli is volt. Tulajdonképpen csak azt tudnám mondani, mint idősebb Lankadt Mihály bátyánk, aki akkor is csak legyintett, hogy - Ej fiúk, minek ekkora apróságnak ekkora feneket keríteni. - Amire persze majd mindjárt visszatérünk, mindenesetre D. Feri útmutatásai alapján azon a bizonyos hetesi tavon, benyomtam harcsára egy nagy adag nadályt és bizony hajnal 3-kor kapás után, fütyülő orsónál felmarkoltam a botot, keményen bevágtam, rátekertem a nyelető fékre és a 35-ös damilom úgy pattant, mint az üveg. Így aztán se cucc, se harcsa, se semmi, de életem első harcsakalandja megvolt, s ez sem szar.
A szarról jut eszembe említettem az előbb Lankadt Mihály bátyánkat, hát akkor vegyünk nagy lendületet és akkor talán beszéljünk inkább róla.
Azaz - Jézus Mária! - kiáltott fel idősebb Lankadt Mihály és a fejéből kiszökött a vér, elsápadt, kissé talán meg is tántorodott. Pedig Misi bácsi lássuk be nem ijedős, nem szédülős típus, tán egy éve, amikor nagybátyjához kirándult, hogy megtapasztalja milyen is a vidéki élet és már az első este, amikor a budira osont, hogy csillagos ég mellett mégiscsak okosság elvégezni a nagy dolgot, hát Misi bácsit valami különös démon szállta meg és az a démon súgta neki, - Miska fiam, ne légy rest, nézzél bele a lyukba. - De hát sötét volt, Misi bátyánk mind mélyebbre hajolt és leesett a budi fából képzett elegáns kis nyílásába. És még mindig nem látott semmit, így még mélyebbre hajolt és kitalálható, Misi bátyánk ugrott egy ragyogó fejest a matériába, miközben még annyit sem mondott, hogy hooo vagy mukk, de szerencsére elég mély volt a budi, Misi bátyánk pedig régen cirkuszi ember volt, elkapó ember, úgynevezett untermann, hát egy ragyogó bicska mozdulatot mutatott be, és különbben huppant a matériában, mint Eddy a sas, a félnótás angol síugró, csak hát más dolog hóra landolni, megint más, már elnézést, de szarba. Persze ebben a pillanatban legalább olyan mélyen vágott bele az ijedelem, mint Atram asszonyba, akinek zseniális férje angolnát fogott és újságpapírba csomagolt fejét markolván falhoz csapkodta a halat, de az szívós fajta lévén, az újságpapír és …
De térjünk vissza oda, ahol Miska bátyánk csücsült a matéria tetején, elébb úgy gondolkodott valahogy megpróbál kivitézkedni onnan, empirikusan megtapasztalhatta, csupa dialektika az élet, minél jobban erőlködik hogy kivergődjék, annál mélyebbre süllyed. De kiabálni sem mert, mert még valamilyen szomszédja hallja meg a kiáltozást, és akkor szegény rokon Lankadt Frigyes magyarázkodhatna, hogy ilyen furcsán viselkednek a pesti rokonok. Hát csak csücsült Miska bátyánk és reménykedett, majd csak valaki idevergődik, egy házbeli, hiszen szilvásgombóc volt vacsorára, rajta jó sok porcukorral és arra meg bort is ittak nem is keveset, max. 4 marmonkannával. És hát nem hiába reménykedett Misi bátyánk, szusszanó lépteket hallott mind közelebbről és Lankadt Frigyes bácsi, a 92 éves volt halőr jött. Nagyjából olyan gyorsan mozgott, mint Brezsnyev elvtárs a november 7-i díszszemlén, amikor nem tudta eldönteni hogy a Vörös tér fölött elhúzó harci repülőgépet nézze, vagy a kockaköveken guruló interkontinentális, ballisztikus rakétákat, és mire döntött és felnézett, addigra már elhúztak a harci gépek, mire a térre pillantott, addigra kigurultak a rakéták, és már a moszkvai dolgozók és úttörők vonultak és integettek Brezsnyev elvtársnak, aki megpróbált visszainteni, de addigra megint változott a kép és különböző tábornokok a széles hátát veregették, hogy - Vége a szemlének. Hát Lankadt Frigyes is, aki két bot segítségével mozgott, és még gyomorcsikarása is volt, rettenetesen igyekezett a budi felé. Hiába két marmonkanna bor, az két marmonkanna bor. Percenként lépett kettőt, hogy Lankadt a kaksin csücsülve elhatározta, hogy ha kiér az öreg, és őt megmenti szorult helyzetéből, hát úgy belevágja hálából a szarba, mint a pinty, de végre azért kiért a budira. Lankadt Frigyes, már gatyakorcot oldott, már csüccsent is a nyílásba, s bizony nem kellett volna. Hiába suttogta, kiabálta, ordította a másik Lankadt, hogy - Neee, nemaaaaa, én vagyok itten lent a Miska! - az öreg fölötte csak nyökögött és mire ráébredt, hogy valaki alulról szólítgatja, akkor felejtve 6 db agyvérzését, ami egyenként is mind halálos lehetett volna, felejtve botjait, úgy letolt gatyával futni kezdett - Segítség UFO - és egyenesen a templomhoz futott, ahol gyorsan megkongatta a harangokat, a helyi tűzoltók beriadóztak, a körzeti rendőr is szolgálatba helyezte magát, és a pizsamára felcsatolta a pisztolytárakat és a gumibotot, és úgy mezítláb megindult Lankadték budijához és hangoskodott, hogy - UFO uram, körbe vagy kerítve, minden tiltakozás, ellenállás felesleges, feltett kezekkel gyűjjék ki! - aztán rájött, lehet nincs is az UFO-nak keze, akkor viszont nem is teheti fel. A gondolattól, hogy akkor viszont hogyan bilincseli meg, még a veríték is kiverte és végigcsorgott a hátán. Attól viszont, hogy a szolgálati bilincset otthon felejtette, egészen rosszul lett és ijedtében kettőt a levegőbe lőtt, majd megint megijedt, így akkor hogyan fog kitárazni, tovább kiabált, hogy - Gyűjjék elő, a törvény nevében, gyűjjék elő! Aztat mindenki mondhassa. Utoljára figyelmeztetem a törvény nevében, mert különben lövök! – Ettől persze megint megijedt, hiszen tölténye már egy sem maradt. És akkor egy bátor tűzoltó kötelet eresztett a budi nyílásába, hogy - Na ember bassza meg, eztet fogja meg! - és úgy húzta ki Miska bátyánkat, aki bűzlött, mint a bagzó macska, hogy a nép követelésére a helyi tűzoltók fecskendőikkel lesprickolták, aztán a nagy ijedtségre egészen gatyaszaggató pálinkat ittak, majd hogy tartson élménybeszámolót, a kultúrházba kísérjék, mesélje el hogyan is esett ez a kaland. Lankadt Miska bátyánk szívesen mesélte egészen hajnalig, csak időnként szólt, - Kiszáradt a szám, adjatok innom! -, akkor újabb pálinkákat döntöttek bele, hogy csak reggelre vergődött haza, hogy a csomagját már összekészítve találja a verandán, és unokatestvére várta ott Misi bátyánkat, hogy - Testvér akkor most már nem baj hogyha hazautazol, hát hogy nézünk ezek után mink az emberek szemébe? – És …

Nos, hát ennyit a harcsáról.

(Forrás: Hinta)
 

Szólj hozzá!

Címkék: harcsa budi hintamester


2011.10.31. 21:47 dr. H.

Végitélet

A Nap mi akkor elment,
még egyszer visszanézett.
Szeme mintha még mindig hevesen égne, 
pedig elhaladt mellette sokszor a kín.

Halk ringatózás hajszálnyi vékony csendben,
karcsú töretlen vallomás mi megmaradt,
és a megcsillanó öntudatlanság mi belénk költözött.

De a lebegés alább hagyott,
pedig megpróbáltam átkarolni mindent.
Ő mégis elveszett.

Az emléke lassan egybefolyt mindennel.
Sok pillanat hangtalanul elszökött.
Csak arra emlékszem még biztosan,
hogy egybefügg minden vele mi örök.

 

Szólj hozzá!


2011.10.09. 17:05 Voporto

Retrolángos

Mostanában munka után kutatva, ügyes-bajos dolgaimat intézve gyakran járom a vidéket. Közben természetesen ennem is kell valamit, ám igyekszem ezzel nem sok időt eltölteni, ráadásul szeretem olcsón is megúszni. Eszembe jutottak, hogy  hajdanában fiatalon  milyen jó lángosozásokat tartottam. Figyelni kezdtem utaimon, hol lehetne megállni s befalni egy zsírpapírra tett sajtos, fokhagymásat, és inni mellé vastagpohárból szódás málnaszörpöt. Úgy tűnt, ez nem is lesz olyan egyszerű. Többszöri sikertelen próbálkozás után csak rám kacsintott a retro szerencse. Budapest környéki város közhivatalában délidőre végeztem a feladataimmal, amikor felrúgva minden társalgási formulát, távozáskor az előadóhoz fordultam: Nem tudna véletlenül valahol egy helyet, ahol ehetnék lángost? Meglepődött. Néhány másodpercig tétovázott majd telefont ragadt, hívta kolléganőjét, s már jött is a tipp. Ha tényleg jót akarok enni, akkor menjek a valamikori kenyérgyárhoz. Ne lepjen meg a környezet, bátran egyek s majd azután ítélkezzek. Útbaigazítást is kaptam: Tovább a főúton fehérvár felé aztán baloldalt klinkeres kapu, mögötte alacsony csarnoképület. Megköszönve az igazán gyors és kedves „hivatali tájékoztatást” elindultam.
Az információ minden részlete helytálló volt. Nem sokkal később, mintha a hetvenes évek világába csöppentem volna. Gyári portaépület felhagyott boltocskával, előtető, kis átadóablak, autóbusztükör, hosszú bádogkönyöklő, luxusként két műanyagszék s asztallal. És bizony sercegő serpenyők, tisztaság, választék. Mit adhatok aranyoskám, szólít meg az üveg mögül egy fehérkötényes, jókedélyű idős asszony? Olyan, olyan igazi lángost szeretnék enni, hosszú évek óta nem volt benne részem. Na, aztán milyen a gyomra aranyoskám? Éhes, felelem. Akkor magának csülköslángos kell. Egyet, vagy kettőt készítsek? Nem tudom, mekkora az az egy, tétovázom. Áááá, legyint az idős asszony, éhes férfiemberbe kettő belefér, s már fordul a tűzhely felé. Ráhagyom.
Perceken belül – zsírpapíron – előttem a lángosok. Tartalmukat nézve ásványvizet kérek. Eszem, mit eszem, mohón zabálok. Nincs erre szebb kifejezés. Elképesztően ízletes a csülkös, sajtos, tejfölös lángos. Minden olyan, amilyennek lennie kell. Kicsit turbósra sikerült ez a retrolángos, így az utolsó falatokkal azért már küzködöm, de nincs megfutamodás. Az üvegen túlról árgus szemmel követik minden mozdulatomat. Mikor már a kezemet és arcomat törölgetem, kiszól az idős asszony: Hogy ízlett aranyoskám? Tökéletes volt, nem is tudom mikor ettem ilyen finomat felelem, s azon ábrándozom, hogy kifekszem a partoldalba emészteni egy kicsit. Fizetéskor az idős asszony mondja: Jöjjek máskor is, próbáljam ki a többit, nem fogok csalódni. Az árlapra pillantva még nyolcféle lángost látok kiírva. A lekváros változaton azonnal megakad a szemem. Legközelebb ha erre járok, biztos kipróbálom. Hazafelé a kocsiban azon gondolkodom, e kies hazában vajon még hányféle lángost készítenek ezek az idős asszonyok?

Szólj hozzá!

Címkék: retro lángos csülök


2011.09.25. 12:02 Hintamester post

Szia Laca!

Azon a telefonálós estén nálam járt kiváló gyerekszínész barátom (Joco Zolg az Űrbambákból) aki mindenáron valami telefon bótot akar nyitni. De állítólag a Westel permanensen elhajtja. Szerinte csak a csókosoknak adnak valamiféle hozzájárulást. Gondoltam te talán tudsz valami rövidebb utat az erdőn keresztül. Persze mikor a hölgy a telefonban mondta, hogy halat pucolsz (némi éllel megjegyezve, hogy időt is szánsz rá - remélem sikerült a szarkeverés-) majdnem zátonyra futott bimbózó barátságunk. Nem is emlékszem mikor fogtam utoljára halat...
De nem akarok újra nekifutni mint Sanda Kálmán. Ez a Sanda alanyi költőnek indult, már az első versével, ami megjelent az irodalmi lapban, berobbant a köztudatba, mindenki citálta:
                                        Add meg nekem, Sanda Kálmán,
                                        húson éljek, ne salátán,
                                        nagyot adj, ne picikét;
                                        hadd növesszek pocakot.

Végre egy új hang, nem hülye nyavalygás, ünnepelték a szerkesztőségben, ezért Sanda előbb emelt honoráriumot kapott, majd díjat is, hogy a költeménye a hónap verse, míg egy elvetemült levelező dühösen meg nem írta, hogy ez a vers bizony csúnya plágium, az eredeti költeményben ugyan a Sanda Kálmán név helyett a sanda sátán szerepel, de egyébként semmi eltérés nincs, minek okán hosszas irodalmi polémia kerekedett, hogy a sanda sátán átköltése Sanda Kálmánná díjat érdemlő irodalmi truváj, vagy   egyszerű lopás.
És cikkek, ellencikkek születtek, a vita hónapokig élt, mit élt, dúlt és lángolt, ragyogóan töltötte a lap hasábjait, csak szegény Sanda Kálmán nem győzött helyreigazító levelecskéket küldözgetni, hogy õ bizony nem azonos az alanyi költő Sandával, neki csupán a becsületes neve lett hírbe hozva, megcsúfolva, mert õ ugyan művész, de nem költő, hanem szobrász, fafaragó. És végső elkeseredésében még fotót is küldött, a felvételen egy hatalmas fa látszott, szinte égig érő monstrum, és Sanda jövendölte, az ő dolga csupán az, hogy azt a fát kidöntse, abból a hatalmas fából lefaragja a felesleget, és ő ebben a matériában példának okáért remek amulettet lát, olyat, ha azt valaki a nyakába teszi, megvédi őt mindenféle …
És tényleg ledöntötte Sanda a nagy fát, a helyszínen hangosan kopácsolva farigcsálta, hogy hatalmas tömeg vette körül, annyian gyűltek össze, akár kettős rangadón, és azt találgatták, ez az ember ezzel a bazi nagy fával mire készül? De nem derült ki, a megjelent fotó láttán a környezetvédők tiltakozni kezdtek, hogy ez vétek, a fa - ha igaz - Rákóczi fája, alatta pihent meg és szalonnázott anno a vezérlő fejedelem, és aki a fához nyúl, az az ellenség keze, az sanda gondolkodó. De persze az ellentábor sem tétlenkedett, azonnal ágált és tiltakozott, hogy bizony a művészet mindenek felett, és ha Sanda fafaragó fát akar faragni, akkor faragjon, aki ebben gátolja, az a sanda, az a haza ellensége.( hm, ezt majd egyszer bővebben megírom )
Egyszóval nem szeretném, hogy összekeverj a rólam elnevezett jótündérrel de, ha ne adj isten mégis van valami ötleted biztos örülne neki a srác.....
Röviden ezért telefonáltam. /1999/

(Forrás: Ekker)

Szólj hozzá!

Címkék: kálmán hintamester sanda


2011.09.11. 21:35 Voporto

Nyárelszabadulás

Nyárszerű nyár, kavarnet kutatás, kínkeserv számolás, munkapánik elhagyás, nyolcvandecibel pakolás, benzínkútkávés találkozás, özönvíz utazás, ninibigben körforgás, fullasztótoporgó csekkolás, beígértmeglepő elszállásolás.
-    Megkezdődött hát, és viszonylag nyugodtan az éves szabadság!
Hullámvisongó tenger, fogselyem homokpad, izzadó zsírpatak, sercegő napolaj, könyvfaló árnyékernyő, süvítő vadászgép, szemhúzott sárkány, talpfehér napszemüveg, mesterkáosz bagnino, dzsigolólebegő salvataggio.
-    De kérem, spritzen non limone, non oliva, non aperol!
Vidámbeszélgetős esték, bőségesjóízű fiamvacsorák, terítőkockás asztalok, zseninyelv pincérlányok, panírosgumi halkarikák, fűszerzavtos kagylók,  küzdőskemény languszták, paradicsomlucskos tészták, borsörgrappa gurgulák.
-    Bizony, az asztaltól nagyon-nagyon hiányzik valaki!
Csónakhajó tákolmány, festőhorgász kapitány, rozsdacsámcsogta hidalgás, díszletromos lagunák, bodegás csatornák, időmúlasztó kóválygás, ökogiccs lápiság.
-    Hemingway sztorival, jól át dobtak kis komám!
Túristamediterrán házacskák, tömegtolongó andalgás, nemzetközi tipródás, rongyosturkálós kavalkád, szellemidéző figurák, sokhűhós misemvásárlás, csöpögőmozgós fagylaltorgiák, gyertyatemplomos imanémaság.
-    Úgy tűnik, még mindig eladó az egész szépséges világ!
Vitézkötéses autózás, tűzőnap sorállás, kabáthideges barlangleszállás, kanyarzegzugos vontatás, soknyelvűvezetett cseppkőbolyongás, sötétakváriumos álgyíkbámulás, nyűgösnehézkes tovagurulás, nyaralópihenőhelyi csapatszétválás, holdvilágesti kicsomagolás.
-    Milyen kár, befejeződött megint egy újabb nyári elszabadulás!

Szólj hozzá!

Címkék: szabadság nyár tenger


2011.08.21. 14:54 dr. H.

METAMORFÓZIS

Mert létezésünk halálig tartó játék csupán.
A történések roncsoló agyara testedbe már régen belevágott.
A jövő foszló vászondarabkái sebeid eltakarják ugyan,
De nedvező vágyaid fájó hevében átüt gyorsan a tétova akaráson.

A jelen kincsei, mint rossz tépés csak lassítja kivérzésedet.
Iramtalan haladásod is csak tehetetlenséged durva paródiája.
A csapdákat készítő vadász prédává változott valamikor.
Már más célnak és misztériumnak lesz zsibbasztó agóniája.

Árvuló lelkedet mentenéd a forgatag üres alagsorából.
Pihentető álmot kutatnál a csöndben lassan haldokló éjben.
Fájó boldogságod tetőfokán dadogva markolod a semmit,
Amikor izzadó tested megadja remegve magát a kéjnek.

Ráncaidból felsejlik, hajdan fiatal és szép lehettél.
Az időt vádolod, pedig csak hűségesen szolgált téged.
Ez volt az ára boldogságod hömpölygő folyamának.
Arcredőidből csillogva aranylanak ki a bódító emlékek.

Hisz létezésünk életfogytig tartó önfeledt kergetőzés.
A hajadba tűzött margaréta száradó szirmát is elvesztette régen.
Fiatal vágyak beérett gyümölcsei már múltadban lakoznak.
Habkönnyű, fehér selyem lepleid, szürke zsákvászonná értek.

 

Szólj hozzá!


2011.07.29. 11:50 Voporto

Munkaalkoholista betyárvilág

Titkolni kár. Mulasztásos családsértést követtem el. Mit sem enyhít ezen egy jottányit, hogy valószínűleg sokadmagammal vagyok így együtt. Munkaalkoholista (workaholic) lettem, hajtottam, s a gyermeknevelés gondjainak javát a páromra hagytam. Későn, nagyon későn eszméltem rá, hogy a fiam, szinte nélkülem nőtt fel, s az elfolyt időhöz képest, oly kevés közös élményünk született. Mióta rájöttem, minden lehetséges pillanatot keresem az emberré lett fiammal való együttlétre, ameddig csak lehet és ameddig persze még ő is igényli.
Külvárosba költözésünk melléktermékeként nap, mint nap, mindnyájan sokat utazunk oda-vissza. Én ezt autóval teszem, a többiek a tömegközlekedés eszközeivel. Amikor tehetjük összeszervezzük, s együtt kocsikázunk. Nap vége felé körtelefon, s ha csak egy mód van rá, indítom a gyűjtőfuvart. Közelmúltban sem volt ez máskép. Végeztem, s hívom a srácot, fél óra múlva végez az egyetemen – persze megyek. Beül mellém, de látom romokban. Na, akkor kvittek vagyunk. A forgalom kaotikus, dugó a szokottnál is nagyobb. Lassan araszolgatunk a fasorban. Nehezen bontakozik a beszélgetés, miként Ruzsa Sándor és Pisze Matyi között a pusztában való poroszkálás közben a girhes gebék nyergében.
Én – Mi volt ma? – Hosszú hallgatás.
Srác – Monoton előadás. – Hosszú hallgatás.
Én – Nekem értelmetlen viták. – Hosszú hallgatás.
Srác – Ettél ma valamit? – Hosszú hallgatás.
Én – Egy szendvicset. – Hosszú hallgatás.
Srác – Éhes vagy? – Hosszú hallgatás.
Én – Nem igazán. – Hosszú hallgatás.
Srác – Főznék valamit! – Hosszú hallgatás.
Én – Jó. – Hosszú hallgatás.
Srác – Állj meg a hentesnél! – Hosszú hallgatás.
Én – De még nyitva lesz? – Hosszú hallgatás.
Srác – Persze.  – Hosszú hallgatás.
A pörgő dialógust tett követte. A srác szép húst vásárolt. Haza értünk. Párom éppen jógázni volt, így a konyhapálya szabad volt. A fiút mintha kicserélték volna, felvillanyozódott. Hinta módjára körülnézett a spájzban, majd érzései és tapasztalatai alapján improvizált. Olajat forrósított, vöröshagymát kockázott, rádobta és megdinsztelte, a csirkemellet apróra vágta, azt elterítette a hagymán s melegíteni kezdte, közben pedig foghagyma gerezdekkel megszórta. Mikor a hús már kifehéredett, meglocsolta fehérborral – na ezt adtam én hozzá, Szászi Endre Szigligeti Olaszrizling   2009 -, majd sóval, borssal, kakukkfűvel, majorannával, kevés köménnyel, pici zellerrel fűszerezte. Pillanatnyi várakozás után az egészet vízzel felöntötte. Ezt követően felém fordult, és laza eleganciával odavetette: Szerinte a mustáros-gyömbéres verzió jobb, majd legközelebb azt csináljuk. Nos, míg húsz-harminc percig fő a hús, addig csináljuk meg a rizst. Feleletet sem várva, már mozdult is.
Jómagam, ekkor töltöttem ki számunkra a második kör fröccsöt, s teríteni kezdtem. Fél óra múlva jókedvű beszélgetéssel tarkítottan, „városmódi slambucot” lakmározott apa és fia. (megj.: az igazi slambucnak, persze ehhez semmi köze!) Betyár ez a világ, de kit érdekel? Ma megint kihasítottunk belőle magunknak egy kicsit mi is – gondoltam végtelenül kellemes érzéssel az esti lefekvéskor.

7 komment

Címkék: slambuc munkaalkoholista családsértés


2011.07.23. 17:30 Hintamester post

Művészetek Völgye

A két mackóruhába és otthonkába öltözött asszony értetlenül bámult. Mi tagadás a látvány nem volt mindennapi. László négykézláb állt egy sötétkék Golf mellett és bőségesen okádott. Dolga végeztével megtörölte verejtékes arcát, köpött még egyet-kettőt a porba, aztán nehézkesen visszakecmergett a kocsiba. Nem indult el azonnal. Hátradőlt az ülésen, tarkóját erősen a fejtámlához szorította és megpróbálta összerakni a tegnap este történteket.
Kapolcs. Sosem járt még ott. Két stoppos dumálta rá, hogy megnézze a művészeti napokat. Nem kellett sokat fáradniuk, László úgyis italra meg nőre vágyott. Körülbelül ebben a sorrendben. A sötétedéssel együtt surrantak be a jóképű kis faluba, ahol a művészek jó része már a kocsmasátrakban tivornyázott. Lapos pillantások tapogatták az utat elárasztó gyalogosok közt araszoló Golfot, biztos eltévedt a köcsög, gondolták magukban a tekintetek gazdái. Lászlót pedig elfogta a jóleső izgalom, amit mindig akkor érzett, amikor szisztematikus lerészegedésre készült. Gyorsan kivett egy szobát valami Zimmer Feri nevű embernél, megvetette az ágyat, kért egy lavórt a mit sem sejtő háziaktól, az éjjeliszekrényre készített egy pohár vizet meg két szem Quarelint és kicsit töprengett, hogy lezuhanyozzon-e. Úgy döntött felesleges, az embernek legyen emberszaga.
A pálinka, amit az első útjába került kocsmában megkóstolt, karcos volt és komisz, mégis megvette az egész üveggel, és végig ballagott a dáridózó falun. Néhol megállt bámészkodni, élvezte, hogy ügyet sem vetnek rá. Fel-alá lófrált, néha meghúzta az üveget és elégedetten konstatálta, hogy a pucér villanykörték fényét egyre fátyolosabban látja. Végül leült az árokpartra és várt. Lábánál a szendergő, portól lepett lapulevelek tövében szépen szaporodtak a csikkek, és a közvilágítás fehér neonja valami idegen hidegséggel öntötte nyakon a profán látványt: egy ember pálinkát iszik, dohányzik és szemmel láthatóan semmire sem gondol. A részegség hirtelen jött, mint a hőség, amikor váratlanul kinyitják a kemence száját. László lassan hanyatt dőlt, elengedte az üveget és a pálinka opálos fényű patakként csorgott az útpadka zúzott kavicsai közé.
Igen gondolta László, megérkeztem.
Valami nyöszörgés félére ébredt fel. Már virradt, a halvány szürkés fényben sunyin lapultak meg a falu házai és amikor megpróbálta legombolni az ingét, érezte, hogy a bőre hideg és nyirkos a hajnali harmattól. A nyivákolás megismétlődött és amikor végre feltápászkodott meglátta a maga elé motyogó lányt. Egy villanykarónak támaszkodva ült, részeg volt. Sebaj, gondolta László és bizonytalan ujjakkal megtapogatta a zsebébe dugott kotonokat. Lépett néhányat a lány felé, de felkavarodott a gyomra és keserű epét öklendezett az árokpart füvére. Na ennyit a csajozásról, gondolta és már indult volna haza, amikor a lány hangja utána nyúlt. Pestre mész, ugye? Elviszel? - kérdezte a nő, ami nem látnoki képességre vallott, inkább arra, hogy innen mindenki Pestre ment aznap. Hátrahagyva a buli végeztével a főtt kukorica rosszul lerágott csutkáit, az eltiport műanyag poharakat és a kapolcsi polgárok megtört tekintetét.
Oda, vallotta meg László, mert fáradt volt a hazudozáshoz. Segített a lánynak talpra kecmeregni és szótlanul ballagtak a bérelt szobáig. A csajt kint hagyta a harsányan ébredő vérebekkel, ő pedig összekaparta benn a cuccát, mindent beleszórt a csomagtartóba és elindultak.
Először a rádióval próbálkozott, hogy ne kelljen válaszolnia a hátsó ülésről érkező zagyva beszédfoszlányokra, de amikor rájött, hogy nem is neki szólnak, kikapcsolta a készüléket.
Így is majd szétesett a feje, a hajnali rádióműsor pedig még a nő nyivákolásánál is ócskább volt. Lassan hajtott, az autó harmincas tempóban csoszogott egyik falutól a másikig, egy különösen hullámos szakasz után pedig megállt. László kilökte az ajtót és inkább kiesett, mint kiszállt a kocsiból, hogy megmutassa az otthonkás asszonyoknak, mit csinál az uruk fizetésnapon, mielőtt hazatér megpofozni őket.
Amikor újra beindította a motort, a lány a hátsó ülésen arról kezdett el motyogni, hogy mi végre is vagyunk ezen a nyomorult világon, aztán sírni kezdett saját hülyeségein. László hallgatta egy darabig, a zsebébe túrt és a kotonokat komótosan kiszórta az ablakon.
Az ezüstös tokocskák az aszfaltra hullottak, mellettük lassan elgördült az autó, az asszonyok egymásra néztek. Hát Katikám mondta az egyik hitetlenkedve, de a hangja nem ért el Lászlóig.
Az utastérben a csenden kívül csak két ember maradt, az egyik másnapos volt, a másik hisztis és csúnya.

(Forrás: Hinta)
 

Szólj hozzá!

Címkék: kapolcs hintamester


2011.07.17. 18:42 dr. H.

TÜKÖR ÁLTAL

                                         Mintha minden fénysugár a cella egy-egy rácsa volna,
Ahogy a szoba félhomályát dárdaként szúrja át.
Mint gombostűn felejtett pillangó a tálcán
Átélt már születést, orgiákat és agóniát.

Tested büszke emelkedése régen már a múlté.
Málló porhüvely marad, ha már a földre estünk.
Álmaink büszke sólyma már más vidéken szárnyal.
Mindent, amit birtokoltunk lassan eleresztünk.

Az a csalóka ábránd, hogy képes vagy Istennek lenni.
A szagák völgyében maradt gyermekkoroddal együtt.
Őszinte akarásod a valóság önző sáncaiba botlott.
Odin ódon palotája a hajnali köddel végleg eltűnt.

Az a kevés mámor, ami megmaradt a leltár szerint.
Pincék bíbor illata, hozzád simuló asszonyok melegedő öle.
Állandósult másnaposság bágyadt írja lett csupán
Ahogy elillan lelkükről gyöngyöző, halálverejték köde.

Mint víz alól a mindenség rád boruló égi mása.
Az utolsó pillanatban fodrozódva szemed elé lebeg.
Bíráid tekintetét hiába fürkészed sorsod mögé bújva.
Földi volt minden vágy benned, de égi lesz ítéleted.

Szólj hozzá!


2011.06.19. 14:44 Hintamester post

Finita la commedia

Hát vegyünk új lendületet, kezdjük el ismét, egyre vigyázzunk, legyünk pontosak, mint bizonyos KaZo programozó, aki - némi segítséggel - ráunt, hogy örökké csak hülyékkel és önteltekkel veszkődik. Más ilyenkor legyint, hogy ó, dicső depresszió, szarom rá, hát még úgy nem volt, hogy jó lett volna..., és újabb primitív folyamat ábrát írt, pontosan, méretre igazodva az elképzeléseihez, de KaZo nem kiáltott, nem legyintett, csak letette az isdn telefont, hogy akkor én most megöngyilkolom magam.
Elővette hát a centimétert, s bár pontosan tudta a nyakméretét, azért egy utolsót mért, gondosan megtervezte a hurkot a nyakára, hogy tévedés ne essék, ma ez lesz a munkája. Szétnézett KaZo a háznál, hogy miből legyen a hurok, ami utoljára a nyakára simul, és lesz szíves kiszorítani belőle a szuflát, hogy KaZó haláltusájában elrebeghesse, hogy "finita la commedia", mert KaZo, mint tisztességes pipsóba járó ember tudta, nem szabad kétségben hagyni a nézőt, hogy ez az ember, aki ottan fityeg a kötélen: vajon befejezte-e földi pályafutását, vagy sem?
Legelőbb egy kötelet keresett KaZo, akkurátusan hurkot kötött belőle, annál prímábbat dr. Kotász sem rittyenthetne, majd megrázta az okos tizenkilencéves fejét, hogy fúj, kötél, mint valami durva pontyhorgász, hát nekem mégiscsak van ipari iskolám. Aztán KaZo pillantása az egérzsinórra esett, hogy ez a mesterséghez tartozik..., hogy fejet csóváljon, hát allergiás vagyok a zsinórra, meg tele lesz a nyakam kiütéssel, mit gondolnak majd a boncmesterek rólam?
Így vette sorra a különböző holmikat, hogy miből kösse a hurkot, és vetette is el, hogy nem, az azért hozzám méltatlan, hogy megint bőgni kezdjen, de még mennyire nincs értelme az életének, még meghalni sem tud nyugodtan..., és míg gőgicsélt eszébe ötlött, hogy az épp megszáradt nadrágjára akasztja fel magát, az mégiscsak stílusos. KaZo élt vasalt a nadrágba, az egyik szárát a kampóba szúrta - ahol egyébkent a csillárra biggyeszkedik -, a másik szárából hurkot kötött, hogy a fejét abba bújtassa.
De alig végzett, a tükörbe pillantott, hogy jesszusom, csíkos a nadrág szára, rajtam meg kockás ing van, mégiscsak szörnyű - a szekrényhez lepett, hogy a nadrághurokhoz megfelelő inget válasszon..., és akkor a szemközti ház ablakából H. Hajnalka is figyelni kezdte a mestert mit művel, s hogy öltözködik..., hogy áll a székre és teszi a fejet a hurokba..., és hogy dugja ki a nyelvét, hogy aztán mindent visszacsináljon, hogy H. Hajnalka jobban lásson, kihajolt az ablakon, ...még jobban kihajolt, ...még jobban... még jobban, hogy ragyogó ívben kizuhanjon a flaszterre, s hogy az örökké "szolgálatkész" KaZo ugorjon át, hogy segítsen rajta, de a nyakában lévő csomóról megfeledkezett, és ha a nadrág szára időben el nem szakad, hát megfullad tőle...
Ám a gatyaszár szakadt, hogy KaZo az utcára szaladjon, a kezét összecsapja, hogy te jó szagú harmatgiliszta... és kiabáljon, hogy emberek, segítség, haláleset van..., és aki csak arra járt, annak mind elmutogatta, mi történt..., de egyszer olyan jól sikerült elmutogatnia, hogy egy kukáskocsi fellökte KaZót, és a kiérkező mentők hirtelen nem is tudák, kit istápoljanak előbb, kit lökjenek először a hordágyra, mivel KaZo úgy negyvenhat kilóval könnyebb, mint H. Hajnalka, őt választották..., és KaZóba injekciókat löködtek meg infúziót..., hogy amint KaZo jobban lett, megigazította magán a ruhát, az ing nyakát begombolta, hogy hahó, fiúk, hát vigyázzunk a részletekre, pontosság mindenek előtt. /1999./

(Forrás: Ekker)

Szólj hozzá!

Címkék: la commedia hintamester


2011.06.10. 16:11 Voporto

J.C. koncert

Papp László Budapest Sportaréna 2011. június 5., este fél kilenc. Egy hatvanhét éves, barázdált arcú úr besétál a színpadra, s senki mással össze nem téveszthető „smirglis” hangon belekezd a nótába. A csarnok alig több mint félházas, a hallgatóság átlag életkora közelebb van a porondmesteréhez, mint a kísérő hostess lányokéhoz. Az első hangok feldübörgésére még egy tetemes csoport nyomul be a küzdőtérre, de a drótosfülű rendezőfiúk diszkréten félúton megállítják őket, s alku után sem engedik őket közelebb a dalnok és csapatához.
Az Öreg előad egy jó kis dalt, ám a közönség csak udvarias tapssal honorálja. Ekkor leveszi zakóját, s harapósabbra vált. Az újabb végén már jobb, a székek között kezdenek dobolni a lábak. Úgy tűnik, Joe az énekesünk dönt, ez így nem mehet tovább. Kigombolja ingnyakát, feltűri az ujjakat, majd egy fergetegeset nyom le a tömegnek. Talált, elsüllyedt. A közönség hangosan tapsol, kiabál, ahogy ez egy igazi rock koncerten szokás. Innentől kezdve nincs lazítás, ő pedig már nem engedi ki a hallgatóságot a bűvölet szorításából. Nem ma kezdte a szakmát, tudja jól, hogy kell ezt csinálni.
Igen, Joe Cocker hatodjára is itt járt Magyarországon. A rock egyik legendás kultfigurája, az angolok „ex-hippije”, a tavaly év vége felé megjelent Hard Knocks című új stúdióalbumának ráadásturnéja keretében, beugrott hozzánk is. A sheffieldi öreg, kábítószerek ide, alkoholizálás oda, még mindig elképesztően énekel. Szuggesztív előadásmódja, jellegzetes testtartása, pergő ujjmozdulatai, korát meghazudtoló ugrásai, ellenállhatatlanok. Persze, az új számok mellett, hogy a siker teljes legyen, egy-két kihagyhatatlannak tűnő régi számot is – Unchain My Heart, A Little Help From My Friends, You Can Leave Your Hat On – előadott. Kis intermezzo ként, ez utóbbinál a küzdőtéri széksorokból egy fiatal lány felpattant, a színpadhoz rohant, s Cocker előtt látványosan táncolni kezdett, a rendezők nagy zavarára, de a férfinézők örömére. Mikor a rend őrei a helyére terelték, és a ruha is rajtamaradt az ifjú hölgyön, lett fütty rendesen. De hát, rock koncerten vagyunk, vagy nem? És egyébként is hol van ez ahhoz, mikor az emlékeimből felsejlő lengyelországi Led Zeppelin koncerten, egy fiatal srác levette pólóját, meggyújtotta, megpörgette a feje felett, és a zenészek közé dobta. Egyébként a cirkusz nálunk ment tovább, s minden különösebb látványeffekt nélkül, klassz kis buli kerekedett ki belőle. (Vájt fülűek, sznobok és mondvacsinált álszakértők kíméljenek!) Természetesen kellett hozzá egy zseniális előadó, Joe Cocker és – ne feledkezzünk meg róla – remek, kísérő zenészek. A billentyűsök kimondottan nagyot alkottak.
Másfél óra úgy elrepült, hogy észre sem vette senki. Mikor az öregúr a pergő ráadásblokk után végkép elköszönt, intett, és ahogy jött, ugyan úgy kisétált a színpadról sokan nem hitték, a koncert tényleg befejeződött. Jó volt látni és hallani az élő rock legendát, aki méltó volt hírnevéhez, örülök, hogy fiamra hagyatkozva eljöttünk a koncertre. Sajnálja az, aki kihagyta, vagy akinek ki kellett hagynia. A vén szivar, még mindig a világ egyik legnagyobb „könnyűzenei” egyénisége.

2 komment

Címkék: koncert joe cocker


2011.05.29. 22:30 dr. H.

FEGYVERTELENÜL

Annyi hatalmas szó elrepült már fejünk felett,
hogy Bábel elbújhatna szégyenében.
Nem volt erőnk még sohase annyi,
hogy kimondhassuk, - Sok még a vétkem.
Hitegettük inkább egymást, de főleg magunkat.
Szent dolog lett így az ember vásár.
Míg el nem adtuk a józanésszel önmagunkat.

Eszünket égő venyigére dobtuk.
Építettünk egymás közé
hatalmas papír hídpilléreket.
Kecses kézmozdulatot diktáltunk
minden érzelgős mondatunkba,
mint a táncoló indiai, gyerek szüzek.

Könyvbe valóak lettünk immár,
mint a mitológiai félistenek.
Hisz Kirké igazsága vétkünk.
Túl sokat kívánt az étkünk.
Hisz disznóvá tudtunk válni a sáros gödörben.

Mert nem vagyunk az Olymposzra valók,
és az Olymposz sem való a Földre.
Azt hittűk kétezer év alatt megalapoztuk a szeretetet,
Könyvet is írtak róla ezerszámra,
útba is igazított, mint vakot az elemlámpa.
Szárnyat ragasztottunk hogy repülhessünk,
de csak a földön végeztük szárnya törötten.

Mert mindig jobban vonz és kényelmesebb mások vágya,
és talán bizonytalanságunk örök vádja
engedi meg ezt a megengedhetetlent.
Hogy másokkal indulunk
és másokkal érkezünk.
S tán mert valaki egyszer igazat hazudott,
és azóta mindent elhiszünk.

Szólj hozzá!


2011.05.15. 17:28 Hintamester post

Papa

Kilencszáznyolcvankettőben vonultam be katonának. Bár Pesten születtem, de Gyulán nőttem fel. Elmúltam tizennyolc, mikor újra Pestre költöztünk. Gyula sznob kisváros, de azért közel a természethez, mezőgazdasági munkához. Elvben, mert én azért távol tartottam magam tőle, igaz nem is kényszeríttet senki. A szüleim veteményesének gyomlálásán kívül csak a középiskolai barom őszi munkák voltak, ahol is, hogy lehet több kárt okozni volt a sikk. Láttam gátőrt is kaszálni a Fekete-körös partján, de kaszát közelről talán sohasem.
A katonai behívó szerint a kisstadionba kellett menni, aztán felraktak valami vonatra és csak ott tudtuk meg, hogy a célállomás Juta. Ez egy falu Kaposvár mellett, lokátoros századdal. Az akklimatizálódást, erősen segítette, hogy megalakítottam a Lokáto-Rock zenekart, amivel többet voltunk úton és színpadon mint a laktanyában. Tiszti klubok, rendezvények, ment a szekér nagyon. Persze, hogy csajozik is az ember, sőt talán mást se tesz. Aztán jött persze a cunami szerű történet és elkezdem viselkedni. A lány családja nagyon közel került hozzám és én is igyekeztem megfelelni. A lány nagyapja igazi vastagnyakú szókimondó, fifikás parasztember volt. Odáig jutottam, hogy a kutya nem ugatott, amikor beléptem a kert kapun. Leendő apósommal a legjobb borát ittuk, leendő anyósomnak zokszava nem volt mikor hajnalban ébresztettem, hogy varja meg a mikádómat, mert ronggyá szakadt az éjszakai kocsmázás melléktermékeként. De valahogy a Papa távolságot tartott. Egy szombat délután az eszement hosszú kertjük végébe kisétálva látom, hogy kaszálja a lucernát. Megpróbálod? Persze. Nem lehet bonyolult, gondolom, csak csapkod itt vele. Bonyolult volt. Sőt, úgy állítottam bele a földbe, mint a huzat. Egyre dühösebben próbáltam és egyre ügyetlenebbül. Aztán csendben kivette a kezemből és nem szolt, semmit. Talán valami ártatlan megjegyzést tett és mosolygott. Dohogtam magamban, hogy ilyen marhasággal csak nem fogok foglalkozni, meg micsoda nagy tudomány, röhej. De nem hagyott nyugodni a dolog. Pár nap múlva félre vontam a környékről bevonult srácot, akinek valami beadványt írtam, meg levelet is a csajának.
Megígértem, hogy köztünk marad, de kérnék én is valamit szintén bizalmasan.
- Mi vóna az?
- Taníts meg kaszálni.
- Mit?
- Mondom kaszálni.
- Mi a lófasznak az neked?
- Amiért neked a József Attila idézet.
Egész héten minden pihenő időnket erre szántuk. Kevés volt. Nem engedték el hétvégén, hát és is maradtam. A második héten már a lokátor dombot kaszáltam, oldalazva. Aztán jött a kalapálás, meg a fenés. Belejöttem.
Néhány nap múlva az udvaron fröccsözünk. Mondom a Papának nem kell-e kaszálni? Rám néz, furcsán.
- Most nem, tegnap hoztam be.
Látja az arcomon, hogy variálok.
- De lehetne vágni kicsit, hogy száradjon.
- Vágjak?
- Ahogy gondolod.
Kibaktatok, fenek, kaszálok. Csak áll és néz. Elég? Nem. Most gyere visszafelé és figyelj a sorára. Koncentrálok, mint politikai tiszt a múlt időnél. Jól van ennyi elég.
Visszafelé menet látom, hogy a leendő apósom is figyel kicsit messzebbről. Ő sem szól. Bent az udvaron a Papa tölt mindannyiunknak. Egészségedre fiam. Ekkor mondta először, hogy fiam és aztán csak így hívott. Ő is meg az Apósom is. Papa 89-ben halt meg, pont elkerülték egymást az unokájával az apósom meg tavaly karácsony előtt. Valahogy, mindig ezeket a jutai fröccsöket érzem a számban, amikor barátom, Ekker Józsit olvasok. Jó ez, nagyon jó. /2008./

(Forrás: Réka)
 

Szólj hozzá!

Címkék: kaszálás hintamester


2011.05.01. 22:39 Voporto

Isztambul fényei

Elképzelhetetlenül összetorlódtak az elmúlt napokra a felemelő és tiszteletreméltó ünnepek, a kedves és szomorú emlékezések. Viszont ennek következménye képen, legalább egybegyűlt a nagycsalád némi kis köszöntésre, s jó ízű beszélgetésre. A csapongó témák során, aztán eszembe jutott e régi történet is.
Úgy kétezer év elején elhatároztuk egynehányan, hogy a nyár folyamán meglátogatjuk a Hellaszok földjét. Többségünk még sohasem járt a kultúra eme bölcsőjében, így az ötletet tett követte. Közülünk, ki jól ismerte Európa eme szegletét, s buzgott benne a tettvágy, belevetette magát a szervezésbe. Elképesztő faxok, e-mailek, telefonok sokasága után összerendeződött az utazás.
A tervezett időben, négy család, tíz fővel útrakélt. Repülés, kocsibérlés, szálloda felkutatás, Athén bevétele. Pár nap, és már a talpunk is füstölt annyit gyalogoltunk. A társaság szakavatott tagja mindent megmutatott a történelmi városból, mit egy rövid párnapos látogatás alatt csak lehetett. Hintával lassan elérkezettnek láttuk az időt a tengerpart meglátogatására. Úgy gondoltuk, ha így folynak az események, végül nem lesz időnk a tengeri horgászat kipróbálására. Persze a pecalistán kidumálhatjuk majd, hogy hegyi túrázással, és a kecskék tűzőnapi párzásának megfigyelésével töltöttük itt az időt, amíg nőink megfürödtek a művészetek kékséges világában, barnára izzadták magukat a történelmi múlt emlékeinek felkutatásában, ám azért ez elég gyenge magyarázkodásnak fog tűnni. Sajnos, megelőztek minket. Este valaki felvetette, ugorjunk már el, és nézzük meg a Meteorákat, mielőtt a tengerpartra megyünk. Mindnyájan a „túravezetőnkre” tekintettünk, aki látta, a társaság immár telítődött, s kell a változatosság. Azt mondta jó, nem távolság, holnap reggeli után autóba vágjuk magunkat, és kirándulunk. Másnap nyugisan szedelőzködtünk, még egy kis shoppingolást is ejtettünk, így dél is elmúlt, mire útnak indultunk. Aztán csak mentünk, mentünk, mentünk. Meleg volt, por volt, minden volt, csak Meteorák nem. Kiderült, a távolság jóval több, mint amint gondoltuk. Öt és fél órás zötykölődés után, a lemenő nap sugaraival kisérve zuhantunk be a területre. Szó szoros értelmében a lábunkat kellett a turisták számára bemutatandó építmény ajtajába tolni, hogy be ne csukják előttünk, mert már a zárásra készültek. Körberohantuk, amit negyed óra alatt lehetett, s aztán mégis csak kilöktek minket. A nap már lebukóban volt a horizonton, mi pedig megtörten, egy útszéli kőpárkányról bámultuk a különleges vidéket, amely azért így is szép volt. Sokat nem beszéltünk. Mindenkiben az munkált, még öt és fél óra visszaút vár ránk. Hogy az a ……. Én megfogadtam, ezek után saját térkép nélkül külhonban sehova. Nyomott hangulatban beszálltunk autóinkba és tövig nyomtuk a gázpedálokat. Idefelé dög meleg, visszafelé tök sötét, ideális. Késő este értünk Athén közelébe, sokadjára álltunk meg egy benzinkútnál. Nem árt a városbaereszkedés előtt némi pihenő, gondoltuk. Meg mozogni is kellett, gémberedet már minden tagunk. Romokban hevertünk. Álltunk a kocsik mellett, vártuk a toalett túra hátramaradottait, amikor Hinta élete párja, a még távoli város felé fordította fejér, kifújta a cigaretta füstöt, s csak ennyit mondott: Isztambul fényei. Mind kik ott álltunk, törvénytelen röhögésben törtünk ki. A feszült hangulat oldódni kezdett.
Éjfél körül járt, mire a szállodába értünk. Szokásunkhoz híven a napot egy közös szolid iszogatással zártuk. Mindenki lemosta magáról az út porát, s felvánszorgott a tetőterasz bárjába. A kivilágított város látványa az Akropolisszal páratlan, de a nap kiszívott minden affinitást a gyönyörűség befogadására. Akadozott a társalgás. Ekkor Hinta cigarettára gyújtott, majd Metaxás poharával kezében hátradől, s így szólt: Itt bizony, az átgondolatlan tervezés tipikus esetével állunk szemben. Nem is oly régen olvastam erről, s kis szünetet tartott. Kezdtünk odafigyelni, mert a hang gyanúsan szarkasztikusnak tűnt. Egy balesetvédelmi jegyzőkönyvből idéznék részletet.
"Tisztelt Uram ! A baleseti jegyzőkönyv 3. rovatába írott válaszommal (a baleset oka: "átgondolatlan tervezés") kapcsolatos, a részletek iránt érdeklődő levelére az alábbi - remélem kielégítő - leírást áll módomban közölni. Kőművesként dolgozom. A baleset napján egyedül dolgoztam egy hatemeletes épület tetején. Amikor munkámat befejeztem, láttam, hogy valamennyi (utólag lemérve mintegy 110 kg) tégla megmaradt. Úgy döntöttem, a téglákat nem fogom kis részletekben kézben lehordani, hanem az épület oldalára szerelt, teherszállításra szolgáló csigával eresztem le. A csigakötelet a földszinten kikötöttem, felmentem a tetőre és a kötél végén lévő ládát megraktam téglával. Ezután ismét lementem a földszintre, eloldoztam a kötelet és erősen szorítottam, hogy lassan leeresszem a 110 kg-nyi téglát. A baleseti jegyzőkönyvből megállapíthatta, hogy az én testsúlyom 83 kg. Meglepetésemben - amelyet az okozott, hogy hirtelen felemelkedtem a földről - elveszítettem a lélekjelenlétemet és elmulasztottam elengedni a kötelet. Így azután, nem is kell mondanom, nagy sebességgel emelkedni kezdtem az épület oldala mentén. Körülbelül a harmadik emelet magasságában találkoztam a téglákkal megrakott ládával, amely jelentős sebességgel tartott lefelé. Ez a magyarázata a koponyatörésemnek, a kisebb zúzódásoknak és a törött kulcscsontomnak, amit a baleseti jegyzőkönyvben már leírtam. Alig lassulva folytattam emelkedésemet egészen addig, amíg jobb kezem két ujja két izület mélységben megakadt a 2. bekezdésben említett csigában. Szerencsére ekkorra már visszanyertem lélekjelenlétemet, és fájdalmaim ellenére is erősen tartottam a kötelet. Körülbelül ezzel egyidőben a téglákkal megrakott láda a földre csapódott, és az ütődés erejétől kitörött az alja. Ekkor, megszabadulva a téglák súlyától, a láda mindössze 24 kg-ot nyomott. Hadd emlékeztessem ismét a testsúlyomra (2. bekezdés). Ahogy bizonyára elképzeli, gyorsan zuhanni kezdtem az épület fala mentén. Körülbelül félúton találkoztam a felfelé tartó ládával. Ennek számlájára írható a két törött bokám és jó néhány hiányzó fogam. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a ládával való ütközés annyit fékezett zuhanásomon, hogy amikor végül a téglahalomra estem, mindössze könnyebb gerinc és medencecsont sérüléseket szenvedtem. Azonban ahogy magatehetetlenül feküdtem a téglarakáson és megláttam a 6 emelet magasságban felettem himbálódzó ládaroncsot, ismét elvesztettem józan itélőképességemet és elengedtem a kötelet... Tisztelettel: Bal Fácán".*
Folyt a könnyünk, gurultunk a nevetéstől, pláne ahogy ezt Hinta előadta. Mondandója végén aztán, könnyed mozdulattal intett a bárpult mögött unottan álldogáló hölgynek, - még egy kör italt mindenkinek. Ekkorra már senki sem emlékezett a nap megpróbáltatásaira, s Isztambul fényei is, csak a távolból világítottak.

(*Forrás: Fészek, a PT KK lapja)

4 komment

Címkék: tervezes isztambul meteorak


2011.03.27. 15:40 dr. H.

DEKADENCIA

A korhadás megállíthatatlanul tör előre.
Nincsen ellene szer.
Csak az idő hallatja konokul monoton hangját.
Az esőillat az csupán mi néhány percre reményt ad neki,
de most megint, megint újra elmaradt.

A pihent vasárnap délután sem segít már,
ahogy nem segít a szikrázó napsütés.
És a táj - az utca - egybefolyik a mérhetetlen unalom tengerével.

Karcsú teste sem és kecses idomai sem mámorítanak,
csak eltorzítják finom lényegét a percnek.
És lassan süllyedek tehetetlenül tovább,
és korhadok megállíthatatlanul a porrá.

 

3 komment


2011.03.15. 11:20 Voporto

Kokárda

Március 14-e délután. Késésében vagyok. Fiam elé megyek a vasútállomásra, barátjától jön Debrecenből. Megbeszéltük a találkozást, nincs apelláta, indulás. Venném a kabátot, mikor párom a szobából szól – jó idő van, a dzsekidet vedd föl! De a kokárda – nyögöm. Mire kipréselem magamból e szavakat, addigra már hallom lépteit. Baloldali hajtókámon a kokárdával útra kelek. A városban szinte nincs autóforgalom, hamar a Nyugati pályaudvarra érek. Látom a vonat késik, van még húsz perc. Kisétálok a körútra, az épület elé. Gyönyörűen, s tavaszias melegséggel süt a nap. Meglepően nagy a nyüzsgés. Lecsúszott, vagy lump elemeket alig látok. Az emberek jönnek, mennek. A villamos és a pályaudvar is ritmusosan ontja magából az újabb és újabb tömeget. Nézem őket. Valami feltűnik. Rajtam kívül, senkin sincs kokárda. Eltévesztettem volna a dátumot? A telefonomra pillantok, de nem. Nemzeti Ünnepünk napja lesz. Megigazítom az enyémet, s most már tudatosan keresek. Végre valahára aztán, egy gimnazista külsejű tinédzser lány garbóján észre veszek  valami picikét. Hosszas szünet, mire kutatószemű középkorú hölgy kabátján megpillantom a következőt. Érkezik a várva-várt vonat, megyek. Az utca utolsó képében megjelenik egy szegényesen öltözött idős pár. Egymás kezét fogva, kerekes bevásárló kocsit húzva kocognak a járdán. Mindkettejük gallérján ott  – az állapota alapján, nagy tiszteletben tartott – kokárda. A vasúti kocsikból kitódulnak az emberek. De csak két fiatalon, egyértelműen férj és feleség, valamint egy, láthatólag az alkoholizmussal nagy küzdelmet vívó férfin láttam a nemes jelképet.
Kettős érzéssel ölelem át a fiamat. Nagyon jó, hogy szerencsésen megérkezett, ám szomorú, hogy már itt tartunk. Szívós oktatási és közéleti „munkával” sikerült eljutni oda, hogy elődeink nemes harca a haza szabadságáért, függetlenségéért, felemelkedéséért, s annak ünnepe, a mai emberek többségében, már alig valamivel több, mint plusz szabadnap. Őseink tisztelete, a gyökerek, és a múlt nélkül nincs saját jövő. A nemzet kiemelkedő történelmi eseményeire való emlékezés, nem szélsőséges magyarkodás. A nálunk „szerencsésebb történelemmel” bíró nemzetek – angolok, németek, franciák, spanyolok, olaszok, és így tovább – a világ egybesültetése ellenére büszkék múltjukra, kőkeményen őrzik hagyományaikat. Ők vajon, miért? És mi vajon, miért nem?

1 komment

Címkék: ünnep nemzeti kokárda


2011.02.14. 06:56 Hintamester post

Azon gondolkodom

Azon gondolkodom, mi lett volna a Szentírásban, ha Jézust nem szögekkel, hanem finom csavarokkal erősítik oda a keresztfára. Gondolom, csavarmenetet kellett volna képezni a csuklóiban meg a lábán. Persze ragasztószalag is megteszi. Nyilván ezeknek az ősi kivégzési módszereknek megvolt az a bája, hogy a hóhérok lassú és látványos szenvedést akartak kihozni minden jelenetből. Az élettel egy éve voltunk szakításban. No nem állítanám, hogy én vagyok a csavaros vagy szigszalagos Jézuskrisztus, de hátha. Az élet azt meséli, hogy tíz éve látott engem, ahogy megyek. Kabát volt rajtam, a fejem nagyjából ugyanilyen ostobán nézett ki, nyomorultul éreztem magam, mint ahogy néha előfordult. De mentem. Kinyitottam egy ajtót, egy üvegsört, beléptem, valami koncert volt készülőben, gondolom, beáriáztam a torkom (négy és fél oktáv), utána beleittam a pohár sörbe, és ezzel elnyertem az élet tetszését. Most nyolc oktávot tudok kiénekelni, a csillagokkal cimborálok, felfedeztem a penicillint, visszahoztam az Apollo 13-at a Földre, és könnyedén adok választ a legkínzóbb létkérdésekre. Ám valószínűleg nem tudok úgy jönni-menni, mint tíz éve, amikor az élet meglátott. Szomorú. Vagy nem ?

(Forrás: Hinta)

1 komment

Címkék: élet hintamester


2011.01.29. 09:59 dr. H.

SZINBÁD MEGHAL

                 

Vajon hova tűntek el azok a tollas kalapú dámák?  Hiába sétálsz a ligetben vagy a korzón. Se hírük se hamvuk. A krinolinszoknya velük együtt úgy látszik kiment a divatból. Valahogy más lett a trend?  Pedig az a koradélutáni könnyed flörtölés mindig hiányozni fog, ahogy mellkasomban szívem olyan megszokottan megremeg.

…Minden akkor kezd elromlani, amikor élvezni kezded azt, ami már megadatott. Nincsen benned újabb lázadás. Csak az ismeretlen élvezetek bírnak igazi szárnyalásra nem a megszokott, hétköznapi feladatok. Halhatatlanságod úgy érzed még meg nem törhető, de mégis, amikor már látni lehetett a sarkon beforduló ismeretlent, mint minden halandó és eredendően gyarló, te is reménykedel…

 

Azok a lusta pillantású asszonyok. Mindig ugyanabba a hibába esnek. Ölelkezés után, amikor behúzott csápjaiddal csak heversz és csak kielégülten létezel, mellkasodra fekszik, kissé fullasztó, romantikus, aligha megértett szívük. És ha eddig simán ment minden, most bonyolódni kezd az egyszerű kapcsolat, és te már a visszavonulás elrejtett csapásait kémleled.

…A halál nem az, amikor egy pillanat alatt lezuhan az éles penge és a fej a szalmával kibélelt kosárba pottyan. Apró léptei vannak, aprók és néha észrevétlenek. Pici dolgokkal kezdődnek. Az az óbudai kocsma, ami boldog élvezetekkel traktált hajdan, valahogy már nem stimmel. Az árnyék nem véd már úgy a nyári naptól vagy mintha huzatosabb lenne a megszokott helyed. A felszolgálás kissé vontatott. A sör lehetne hidegebb. A szomszéd asztal idegesítően hangos, a felszolgáló nő melle mintha láthatóan megereszkedett volna a múltkori találkozás óta, és az amúgy kényelmes székemben most fészkelődni kell…

 

Minden asszony arra vágyik, hogy a benne maradt feneketlen űrt valami bizarr illúzióval tölthesse ki. A Teremtő nem csak tapintható hiánnyal alkotta meg őket. Valami láthatatlan űr is létezik lelkük legnőiesebb zugában mindenki szemétől jól elrejtve. Mert mindig is nagyobb lehetőség volt számukra boldogtalanná válni. Ehhez a türelműk, kitartásuk is sokkal nagyobb. Ráérnek vétkezni és vezekelni. Hol ebben, hol a fordított sorrendben. A lényeg az, hogy női mazochizmusuk minden logikus érv ellenére is kiteljesedhessen.

…Aztán ritkulnak a kirándulások. Az otthon egyre több védelmet és nyugalmat ad. Az aprócska, de szükséges liezonok is gyérülnek és egyre felejthetőbbek lesznek. Mintha a borodnak sem lenne ugyanolyan íze és a dohánnyal is lehet valami baj. A megszokott tivornyák is szűnőfélben lennének mostanában. De mintha a jól begyakorolt ivókultúrád már megcsalna egy kicsit. Nem attól, nem annyitól és nem akkorra leszel pityókás mint régen. És valahogy többet iszol, mert a részegség olyan, mint az álom, ami a fiatalságodba repít vissza egy rövidke időre…

 

Talán azok a fűzőkkel vékony derekúvá zsugorított, kerek fenekű, elhanyagolt asszonyok voltak  a leghűségesebb, legodaadóbb szeretőim. Azok a finom hibák, amit az idő hagyott rajtuk, egy-egy oda nem illő ránc, petyhüdtebb, megereszkedett idomok, kocsonyaként, mint egy perpetuum mobile, remegő, de alig vagy jól megmarkolható párnácskák ellenére az az őszinte befogadás, ahogy a tág pupillájú kéjbe hajló tekintet átölelte naiv hiúságomat, mindenért kárpótolt. Mert amit adtál, azt fogadta el. Kárpótolt a törékeny, hamvas bőrű, bakfis csípők meleg tapintatáért. Az ágaskodó mellbimbók izgató, szemmel néha alig követhető tenyér után kiáltó látványától. Mind attól, amit csak a fiatalság bőségszaruja hord elénk egy rövidke ideig.

Mert azért előbb-utóbb észreveszed, hogy valami nem stimmel. Keresed azokat a napszakokat, amikor ugyan olyan vagy, mint régen. Minden nap egy picinyke mozdulatot veszítesz és egy nüansznyival mintha több lenne az oda nem illő érzet. Az öregedésre fogod, amit eddig is láttál idősebb ismerőseiden, de számodra még egy ismeretlen territórium, hiszen csak most kezded gyakorolni 40-45 évnyi folyamatos prosperálás után. És te először nagyon lassan, majd alig érezhetően gyorsulva csúszol bele valami perverz fordított metamorfózisba. Szárnyaid lassan behúzod, és megkeresed azt a bábot, amibe ha egy kicsit jobban összehúzod magad, már beleférsz.

 

1 komment · 1 trackback


2011.01.16. 20:33 Voporto

Nyögdíj

Egymás mellett a két jóbarát, Bróker Brokkoli a tőzsde csuka és Poli Pici a táska tanácsadó nagyokat nyögve kocognak a fitnesz terem futópadján. Pici egyszer csak megszólal. Figyelj Brokkoli! Kéne valami nagy buli, mert az ügyfeleimnek ürül a zsebük, s nagyon viszket a tenyerük. Nincs valami ötleted? Némi hallgatás után a megszólított fölényesen válaszol. Természetesen, van. Erre Pici azonnal leállítja a gépét. Na mondjad Brokkoli! Ne izgulj barátom, mosolyodik el hamiskásan a bróker, én még futok egy kicsit, majd átsétálok Liuhoz a szokásos heti erekciós thai gyógymasszázsomra, s ha úgy gondolod, utána meghívhatsz whiskyzni a Don Pitiánerbe. Persze, te fizetsz.
A bár eldugott boxában az asztalon koppannak a poharak. Pici a mélydekoltázs mellei közé hanyagul kétezrest gyűr. Az a kicseszett helyzet mondja, hogy eladandó ingatlan, cég, közszolgáltatás már nem igen van, s az ügyfeleim tőlem várják, mit lehetne még az „egyszerűsített magánprivatizációba” bevonni. Nos, mi az ötleted? Kéne még whisky! Ne szórakozz Brokkoli, ezek ott fönt, engem kicsinálnak.
Az újabb italok megérkeznek, a mellezés sem marad el. Tőzsde csuka felhörpinti a sajátját, majd belekezd. A nyugdíjkasszába sok pénz folyik be és folyamatosan, ugye? A kasszát a nagy feneketlen közdobozból mindig ki is egészítik, ugye? Abból való kifizetés időben jelentősen eltolva, és persze ne adj Isten, de mégis csak rövid ideig van, ugye? A nyugdíjkassza pénzkezelésének egy részét tereljétek el mifelénk, s megvan, mire az ügyfeleid vágynak. És mindezt hogyan? Csináltassatok magánnyugdíj pénztárakat, oda is fizettessetek be az emberekkel pénzt, mi azt okosan megforgatjuk, és kész. De hát a közhangulat, az emberek, veti közbe a táska tanácsadó? Brokkoli vállat von. A tömegek manipulálásához, igazán ti értetek, abban ti vagytok a profik. Bár szerintem, a befizetések személyre szóló vezetésének, tőkésítésének, befektetésének, kamatnyereségének, örökölhetőségének ígéretével, s némi diszkrét kényszerrel, simán vehető az akadály. Te tényleg zseniális vagy, fakad ki a táska tanácsadó. Hogy ez eddig nem jutott se nekem, se az ügyfeleim eszébe? S mekkora haszonra számíthatunk? Attól függ, mekkora pénzt tudunk majd megforgatni, ám a valós … ühüm, ühüm, a valós tíz-tizenöt százalékos hozamnyereséget túrhatjuk szét, válaszolja Brokkoli. Pici izgalomtól kihevült arccal hátradől – megcsináljuk, megcsináljuk, sziszegte fogai között –, s újabb kör, de dupla whiskyt rendel a bögyös felszolgálótól.
Ekkor Panni néni a nyugdíjas bérszámfejtő hideg sparheltje előtt felriadt. Sokáig kábultan, dideregve ült, s nem tudta eldönteni, mi a valóság és mi az, mi csak álom volt.

Szólj hozzá!

Címkék: tanácsadó bróker kassza


2011.01.09. 12:52 dr. H.

ÉLŐ GONDOLAT

Az álmok, amelyek elragadtak,
vagy talán belőlem fogantak nagyon hevesen égnek.
Nem fájnak, csak félnek,
hogy eltűnnek majd egy fáradt délután velem.
És hiába mosolyognak rám a belvárosi reggelek.
Metsző sugarával, precíz geometriával
szerkesztenek fényt a fák alá a kövezetre,
- Nélkülem.

Ó emberek ! Figyeljetek rám !
Közös ketrecbe zárva élünk mindannyian.
Annyi az értelmetlen gát és axióma,
hogy nincsen olyan gátfutó ki végig bírná szusszal,
- élettel.

És felspulnizhatják az idegszálainkat.
Akkor is tovább égtek barbár szenvedéllyel,
a beteljesedés zsarnokságát keresve,
az utca piszkát is megszeretve,
olcsó ízt, olcsó lényeget, olcsó nyomorúságot
énekelve sírjátok taknyosra magatokat.
Nem érezhetitek így a súlyt,
mit rátok akasztottak egykoron
egy emberségesebb forma érdekében.

És mégis van tovább.
Van út, mely kivezethet innen.
Egy magasabb rendű sztráda.
Begyújtott motorokkal, tartalék erővel,
régi hittel és újra éledő igazi élni akarással.

Várom a pillanatot,
amikor a várótermi zsivaj már mögöttem marad,
és végre elindulok.

2 komment


2011.01.02. 10:36 Hintamester post

Halőr karácsonyfája

Esik is meg olvad is, meg újra lékfurókeresés van a listán, szóval megint tél. Akkor meg ünnepek. Ez persze szép csak ma este kinyitottam egy dobozos Guinness-t és megértettem, hogy milyen is lehet a zacskós bajai halászlé és még az elő ünnepi hangulat is elszállt. Ráadásul eszembe jutott a nyugdíjas halőr esete, amit még szeptemberben hallottam.
Előzményes az ügy, tavaly karácsonykor Pontyossyné Valika – aki egyébként legendás türelméről –, ledobta magát a parkettre, előbb a haját tépte, majd dobott egy ragyogó epileptikus rohamot, de olyat, hogy habzott a szája, kis híján a nyelvét is lenyelte, közben nem szűnt hörögni, hogy Mihály, Miháááááály, te állat, hát miért van az, hogy nekünk semmi sem sikerül. Miért mondod ezt, szívem, vonta meg a vállát Mihály, aki közben rájött, tényleg volt kis kalamajka, ...kezdődött azzal, Pontyossy eldöntötte, semmit nem hagy az utolsó pillanatra, és már nyár közepén - telepítés után - megvette a fenyőfát - ami nem tűnt éppen frissnek, - tulajdonképpen múlt télről maradt -, de gondolta Pontyossy, fa az is, ...és locsolgatta is a garázsban, de hiába, lehullott róla minden tüske és minden gally, hogy olyasképpen festett, mint partvis nyél fej nélkül, ...hát elment Pontyossy újra fáért, ezúttal egyenesen ültethető, földlabdásat szerzett, hogy kurjantson, most száradj ki genya, ha tudsz, ...és nézegette a kis fenyőt, hogy milyen jól érzi magát a garázsban, ...nem mondjuk, előbb fakulni kezdett, majd mint magára adó asszonyka - aki hol szőkének, hol vörösnek, hol barnának, feketének mutatja magát -, az ő fácskája szépen rozsdásodni kezdett, majd nézett úgy ki, mint amire ráomlott a míniumfesték, és ugyan Misi bá próbálkozott győzködni asszonyát, hogy nem baj az, ezidaig zöld fánk volt piros díszekkel, most piros lesz zöld díszekkel.
De Valikának ez nem tetszett. Valikának az sem tetszett, hogy  Mihály szerzett egy tuját, hogy no, Vali, hát kinek van ilyen fája. Nekünk sem lesz, mondta Valika - ...és ezt mondta, amikor Mihály bonsai-al kísérletezett, hogy hinnéd, Valika, hét éves a fenyő es mindössze nyolc centi, rálökünk egy izzót meg egy szaloncukrot, és kész is; a csodánkra fognak járni. Ne járjanak a csodánkra, ellenkezett Valika, és Mihály belátta, csak semmi - apelláta, így fát vett, egy ragyogó sarokfát, aminek hátrafelé nem is volt terjedése, - úgy simult, illeszkedett a bútorokhoz, mintha onnan nőtt volna ki, ...csak kis hibája volt a fának, örökké pofára esett, és Pontyossy különböző tipliket csapkodott a falba sőt oda is csavarozta hogy omlott a vakolat, de a fa állt, mint Katiban a gyerek, ...és akkor szólt  Valika, hogy a sarokban Mihály, a fa nem lesz jó, mert milyen fa az,  amelyik a falnál áll, a fát körbe kell járni, körbe kell rakni ajándékokkal, ráadásul ott a fa, ha gyertya ég rajta, kormozza a falat, ...hát leszerelte Mihály a falról a fát, a réseket, lyukat eltűntetve felrakta oda a gépiperzsát, hogy iszláméknál is ez a szokás, ráadásul nem kopik a szőnyeg.
És akkor elment Pontyossy egy új fáért, ami körbejárható, és teljes két napig kereste az éppen megfelelőt, ...

2 komment

Címkék: hintamester halőr karácsonyfa


2010.12.31. 11:48 Voporto

Száztíz éves javallat

A közeli napokban kezembe került a gyakorlati élet általános útmutatója, azaz a Kincses Kalendárium 1900-dik évi, kissé kopott családi példánya. Élvezettel lapozgatva, csoda dolgokat olvastam, láttam benne. Szilveszter lévén felcsaptam „Deczember, Karácsony hava” lapjait, s számtalan bölcs tanáccsal lettem gazdagabb a ház és udvarban, istállókban, mezőn, réten, gyümölcsösben, szőlőben, pincében végzendő tennivalókról. Mint gyomromat és bélbolyhaimat szerető ember, kitüntető figyelemmel olvastam az ezen időszakra javallott négy ételsort:
I-ső. Ebéd: Csibeaprólékleves. Zsömleszeletekben kirántott borjuvelő tojásrántottával körözve. Töltött csirke vegyes salátával. Gyümölcs rizs. Vacsora: Sonkás omlett. Rostélyos. Gyümölcs.
II-ik. Ebéd: Rizsleves. Fölsálszelet spenót főzelékkel. Diós metélt. Vacsora: Májas és véres hurka káposztával.
III-ik. Ebéd: Húsleves gombóccal. Marhahus ecetes tormával. Turósgaluska. Vacsora: Malacsült nyers savanyított káposztával.
IV-ik. Ebéd: Halleves. Balatoni fogas vajjal. Tojásos galuska. Vacsora: Marinírozott rántott fogas. Borjuszelet krumplival.”

Miközben e sorokat írtam, összefutott a nyál a számban. Ez igen. Némi malíciával minden esetre megállapíthattam, hogy elődeink táplálkozási szokásai nem az epekímélő, koleszterinszegény étrenden alapultak, mégis valahogy elvoltak. Üsse kő, gyerünk! December van, a hónap és az évutolsó napja. Egy húsleves még belefér, csak úgy évbúcsúztatóul. Együnk, igyunk, vigadjunk hát, ahogy Göre Gábor bíró úr, Durbints sógor és a Kácsa cigány tette a Kakas Márton hasábjain. Az új esztendőt, „Január, Boldog Asszony havát” pedig, majd meglátjuk.
 

Szólj hozzá!

Címkék: kalendárium sógor kincses durbints


2010.12.24. 01:06 Voporto

Karácsony virradata

 

Kezet csak megfogni szabad …
Elveszíteni vétek … Ellökni átok …
Egymásba simuló kezek tartják össze
az Eget s a Világot.

(Albert Camus)

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: karácsony camus


süti beállítások módosítása