Meghúzódtam mindig, amikor tehettem.
Törékeny életek, színjátszó bogár csodák.
Nem léptem nagyobbat soha, mint amekkorát kellett.
Szél fújta régen el bakancsom nyomát.

Magamba bújtam, milliónyi lyukba.
Azt hittem mások már megvívták harcaim.
De a menekülés útját mindig bemagoltam.
Emlékembe égtek esélytelen, vesztes arcaim.

Kevés voltam ahhoz, hogy Istenbe hihessek.
Pogánynak lenni sosem volt elég erőm.
Minden eséllyel egy örökkévalóságot vesztek.
Elkárhozom egész biztosan, de remélem utóbb, mint előbb.

Bátortalan haraggal élek, gyenge akarattal.
Már az igazi sorokat leírni sincs merszem.
Hajdan még izzó vágyak üszkeibe fagytam
Virrasztok emlékeimért, de álmaimba vesztem.

Tarka pillangók hiábavaló, boldog mostja kerget.
És hulló csillagként szétrobban az ében horizontban.
Összeomló, tücsökszavú táj, dimenzióit vesztve
Belezuhan tehetetlenül a toporgó holnapokba.