Papp László Budapest Sportaréna 2011. június 5., este fél kilenc. Egy hatvanhét éves, barázdált arcú úr besétál a színpadra, s senki mással össze nem téveszthető „smirglis” hangon belekezd a nótába. A csarnok alig több mint félházas, a hallgatóság átlag életkora közelebb van a porondmesteréhez, mint a kísérő hostess lányokéhoz. Az első hangok feldübörgésére még egy tetemes csoport nyomul be a küzdőtérre, de a drótosfülű rendezőfiúk diszkréten félúton megállítják őket, s alku után sem engedik őket közelebb a dalnok és csapatához.
Az Öreg előad egy jó kis dalt, ám a közönség csak udvarias tapssal honorálja. Ekkor leveszi zakóját, s harapósabbra vált. Az újabb végén már jobb, a székek között kezdenek dobolni a lábak. Úgy tűnik, Joe az énekesünk dönt, ez így nem mehet tovább. Kigombolja ingnyakát, feltűri az ujjakat, majd egy fergetegeset nyom le a tömegnek. Talált, elsüllyedt. A közönség hangosan tapsol, kiabál, ahogy ez egy igazi rock koncerten szokás. Innentől kezdve nincs lazítás, ő pedig már nem engedi ki a hallgatóságot a bűvölet szorításából. Nem ma kezdte a szakmát, tudja jól, hogy kell ezt csinálni.
Igen, Joe Cocker hatodjára is itt járt Magyarországon. A rock egyik legendás kultfigurája, az angolok „ex-hippije”, a tavaly év vége felé megjelent Hard Knocks című új stúdióalbumának ráadásturnéja keretében, beugrott hozzánk is. A sheffieldi öreg, kábítószerek ide, alkoholizálás oda, még mindig elképesztően énekel. Szuggesztív előadásmódja, jellegzetes testtartása, pergő ujjmozdulatai, korát meghazudtoló ugrásai, ellenállhatatlanok. Persze, az új számok mellett, hogy a siker teljes legyen, egy-két kihagyhatatlannak tűnő régi számot is – Unchain My Heart, A Little Help From My Friends, You Can Leave Your Hat On – előadott. Kis intermezzo ként, ez utóbbinál a küzdőtéri széksorokból egy fiatal lány felpattant, a színpadhoz rohant, s Cocker előtt látványosan táncolni kezdett, a rendezők nagy zavarára, de a férfinézők örömére. Mikor a rend őrei a helyére terelték, és a ruha is rajtamaradt az ifjú hölgyön, lett fütty rendesen. De hát, rock koncerten vagyunk, vagy nem? És egyébként is hol van ez ahhoz, mikor az emlékeimből felsejlő lengyelországi Led Zeppelin koncerten, egy fiatal srác levette pólóját, meggyújtotta, megpörgette a feje felett, és a zenészek közé dobta. Egyébként a cirkusz nálunk ment tovább, s minden különösebb látványeffekt nélkül, klassz kis buli kerekedett ki belőle. (Vájt fülűek, sznobok és mondvacsinált álszakértők kíméljenek!) Természetesen kellett hozzá egy zseniális előadó, Joe Cocker és – ne feledkezzünk meg róla – remek, kísérő zenészek. A billentyűsök kimondottan nagyot alkottak.
Másfél óra úgy elrepült, hogy észre sem vette senki. Mikor az öregúr a pergő ráadásblokk után végkép elköszönt, intett, és ahogy jött, ugyan úgy kisétált a színpadról sokan nem hitték, a koncert tényleg befejeződött. Jó volt látni és hallani az élő rock legendát, aki méltó volt hírnevéhez, örülök, hogy fiamra hagyatkozva eljöttünk a koncertre. Sajnálja az, aki kihagyta, vagy akinek ki kellett hagynia. A vén szivar, még mindig a világ egyik legnagyobb „könnyűzenei” egyénisége.