Elképzelhetetlenül összetorlódtak az elmúlt napokra a felemelő és tiszteletreméltó ünnepek, a kedves és szomorú emlékezések. Viszont ennek következménye képen, legalább egybegyűlt a nagycsalád némi kis köszöntésre, s jó ízű beszélgetésre. A csapongó témák során, aztán eszembe jutott e régi történet is.
Úgy kétezer év elején elhatároztuk egynehányan, hogy a nyár folyamán meglátogatjuk a Hellaszok földjét. Többségünk még sohasem járt a kultúra eme bölcsőjében, így az ötletet tett követte. Közülünk, ki jól ismerte Európa eme szegletét, s buzgott benne a tettvágy, belevetette magát a szervezésbe. Elképesztő faxok, e-mailek, telefonok sokasága után összerendeződött az utazás.
A tervezett időben, négy család, tíz fővel útrakélt. Repülés, kocsibérlés, szálloda felkutatás, Athén bevétele. Pár nap, és már a talpunk is füstölt annyit gyalogoltunk. A társaság szakavatott tagja mindent megmutatott a történelmi városból, mit egy rövid párnapos látogatás alatt csak lehetett. Hintával lassan elérkezettnek láttuk az időt a tengerpart meglátogatására. Úgy gondoltuk, ha így folynak az események, végül nem lesz időnk a tengeri horgászat kipróbálására. Persze a pecalistán kidumálhatjuk majd, hogy hegyi túrázással, és a kecskék tűzőnapi párzásának megfigyelésével töltöttük itt az időt, amíg nőink megfürödtek a művészetek kékséges világában, barnára izzadták magukat a történelmi múlt emlékeinek felkutatásában, ám azért ez elég gyenge magyarázkodásnak fog tűnni. Sajnos, megelőztek minket. Este valaki felvetette, ugorjunk már el, és nézzük meg a Meteorákat, mielőtt a tengerpartra megyünk. Mindnyájan a „túravezetőnkre” tekintettünk, aki látta, a társaság immár telítődött, s kell a változatosság. Azt mondta jó, nem távolság, holnap reggeli után autóba vágjuk magunkat, és kirándulunk. Másnap nyugisan szedelőzködtünk, még egy kis shoppingolást is ejtettünk, így dél is elmúlt, mire útnak indultunk. Aztán csak mentünk, mentünk, mentünk. Meleg volt, por volt, minden volt, csak Meteorák nem. Kiderült, a távolság jóval több, mint amint gondoltuk. Öt és fél órás zötykölődés után, a lemenő nap sugaraival kisérve zuhantunk be a területre. Szó szoros értelmében a lábunkat kellett a turisták számára bemutatandó építmény ajtajába tolni, hogy be ne csukják előttünk, mert már a zárásra készültek. Körberohantuk, amit negyed óra alatt lehetett, s aztán mégis csak kilöktek minket. A nap már lebukóban volt a horizonton, mi pedig megtörten, egy útszéli kőpárkányról bámultuk a különleges vidéket, amely azért így is szép volt. Sokat nem beszéltünk. Mindenkiben az munkált, még öt és fél óra visszaút vár ránk. Hogy az a ……. Én megfogadtam, ezek után saját térkép nélkül külhonban sehova. Nyomott hangulatban beszálltunk autóinkba és tövig nyomtuk a gázpedálokat. Idefelé dög meleg, visszafelé tök sötét, ideális. Késő este értünk Athén közelébe, sokadjára álltunk meg egy benzinkútnál. Nem árt a városbaereszkedés előtt némi pihenő, gondoltuk. Meg mozogni is kellett, gémberedet már minden tagunk. Romokban hevertünk. Álltunk a kocsik mellett, vártuk a toalett túra hátramaradottait, amikor Hinta élete párja, a még távoli város felé fordította fejér, kifújta a cigaretta füstöt, s csak ennyit mondott: Isztambul fényei. Mind kik ott álltunk, törvénytelen röhögésben törtünk ki. A feszült hangulat oldódni kezdett.
Éjfél körül járt, mire a szállodába értünk. Szokásunkhoz híven a napot egy közös szolid iszogatással zártuk. Mindenki lemosta magáról az út porát, s felvánszorgott a tetőterasz bárjába. A kivilágított város látványa az Akropolisszal páratlan, de a nap kiszívott minden affinitást a gyönyörűség befogadására. Akadozott a társalgás. Ekkor Hinta cigarettára gyújtott, majd Metaxás poharával kezében hátradől, s így szólt: Itt bizony, az átgondolatlan tervezés tipikus esetével állunk szemben. Nem is oly régen olvastam erről, s kis szünetet tartott. Kezdtünk odafigyelni, mert a hang gyanúsan szarkasztikusnak tűnt. Egy balesetvédelmi jegyzőkönyvből idéznék részletet.
"Tisztelt Uram ! A baleseti jegyzőkönyv 3. rovatába írott válaszommal (a baleset oka: "átgondolatlan tervezés") kapcsolatos, a részletek iránt érdeklődő levelére az alábbi - remélem kielégítő - leírást áll módomban közölni. Kőművesként dolgozom. A baleset napján egyedül dolgoztam egy hatemeletes épület tetején. Amikor munkámat befejeztem, láttam, hogy valamennyi (utólag lemérve mintegy 110 kg) tégla megmaradt. Úgy döntöttem, a téglákat nem fogom kis részletekben kézben lehordani, hanem az épület oldalára szerelt, teherszállításra szolgáló csigával eresztem le. A csigakötelet a földszinten kikötöttem, felmentem a tetőre és a kötél végén lévő ládát megraktam téglával. Ezután ismét lementem a földszintre, eloldoztam a kötelet és erősen szorítottam, hogy lassan leeresszem a 110 kg-nyi téglát. A baleseti jegyzőkönyvből megállapíthatta, hogy az én testsúlyom 83 kg. Meglepetésemben - amelyet az okozott, hogy hirtelen felemelkedtem a földről - elveszítettem a lélekjelenlétemet és elmulasztottam elengedni a kötelet. Így azután, nem is kell mondanom, nagy sebességgel emelkedni kezdtem az épület oldala mentén. Körülbelül a harmadik emelet magasságában találkoztam a téglákkal megrakott ládával, amely jelentős sebességgel tartott lefelé. Ez a magyarázata a koponyatörésemnek, a kisebb zúzódásoknak és a törött kulcscsontomnak, amit a baleseti jegyzőkönyvben már leírtam. Alig lassulva folytattam emelkedésemet egészen addig, amíg jobb kezem két ujja két izület mélységben megakadt a 2. bekezdésben említett csigában. Szerencsére ekkorra már visszanyertem lélekjelenlétemet, és fájdalmaim ellenére is erősen tartottam a kötelet. Körülbelül ezzel egyidőben a téglákkal megrakott láda a földre csapódott, és az ütődés erejétől kitörött az alja. Ekkor, megszabadulva a téglák súlyától, a láda mindössze 24 kg-ot nyomott. Hadd emlékeztessem ismét a testsúlyomra (2. bekezdés). Ahogy bizonyára elképzeli, gyorsan zuhanni kezdtem az épület fala mentén. Körülbelül félúton találkoztam a felfelé tartó ládával. Ennek számlájára írható a két törött bokám és jó néhány hiányzó fogam. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a ládával való ütközés annyit fékezett zuhanásomon, hogy amikor végül a téglahalomra estem, mindössze könnyebb gerinc és medencecsont sérüléseket szenvedtem. Azonban ahogy magatehetetlenül feküdtem a téglarakáson és megláttam a 6 emelet magasságban felettem himbálódzó ládaroncsot, ismét elvesztettem józan itélőképességemet és elengedtem a kötelet... Tisztelettel: Bal Fácán".*
Folyt a könnyünk, gurultunk a nevetéstől, pláne ahogy ezt Hinta előadta. Mondandója végén aztán, könnyed mozdulattal intett a bárpult mögött unottan álldogáló hölgynek, - még egy kör italt mindenkinek. Ekkorra már senki sem emlékezett a nap megpróbáltatásaira, s Isztambul fényei is, csak a távolból világítottak.

(*Forrás: Fészek, a PT KK lapja)