A korhadás megállíthatatlanul tör előre.
Nincsen ellene szer.
Csak az idő hallatja konokul monoton hangját.
Az esőillat az csupán mi néhány percre reményt ad neki,
de most megint, megint újra elmaradt.

A pihent vasárnap délután sem segít már,
ahogy nem segít a szikrázó napsütés.
És a táj - az utca - egybefolyik a mérhetetlen unalom tengerével.

Karcsú teste sem és kecses idomai sem mámorítanak,
csak eltorzítják finom lényegét a percnek.
És lassan süllyedek tehetetlenül tovább,
és korhadok megállíthatatlanul a porrá.