Vajon hova tűntek el azok a tollas kalapú dámák?  Hiába sétálsz a ligetben vagy a korzón. Se hírük se hamvuk. A krinolinszoknya velük együtt úgy látszik kiment a divatból. Valahogy más lett a trend?  Pedig az a koradélutáni könnyed flörtölés mindig hiányozni fog, ahogy mellkasomban szívem olyan megszokottan megremeg.

…Minden akkor kezd elromlani, amikor élvezni kezded azt, ami már megadatott. Nincsen benned újabb lázadás. Csak az ismeretlen élvezetek bírnak igazi szárnyalásra nem a megszokott, hétköznapi feladatok. Halhatatlanságod úgy érzed még meg nem törhető, de mégis, amikor már látni lehetett a sarkon beforduló ismeretlent, mint minden halandó és eredendően gyarló, te is reménykedel…

Azok a lusta pillantású asszonyok. Mindig ugyanabba a hibába esnek. Ölelkezés után, amikor behúzott csápjaiddal csak heversz és csak kielégülten létezel, mellkasodra fekszik, kissé fullasztó, romantikus, aligha megértett szívük. És ha eddig simán ment minden, most bonyolódni kezd az egyszerű kapcsolat, és te már a visszavonulás elrejtett csapásait kémleled.

…A halál nem az, amikor egy pillanat alatt lezuhan az éles penge és a fej a szalmával kibélelt kosárba pottyan. Apró léptei vannak, aprók és néha észrevétlenek. Pici dolgokkal kezdődnek. Az az óbudai kocsma, ami boldog élvezetekkel traktált hajdan, valahogy már nem stimmel. Az árnyék nem véd már úgy a nyári naptól vagy mintha huzatosabb lenne a megszokott helyed. A felszolgálás kissé vontatott. A sör lehetne hidegebb. A szomszéd asztal idegesítően hangos, a felszolgáló nő melle mintha láthatóan megereszkedett volna a múltkori találkozás óta, és az amúgy kényelmes székemben most fészkelődni kell…

Minden asszony arra vágyik, hogy a benne maradt feneketlen űrt valami bizarr illúzióval tölthesse ki. A Teremtő nem csak tapintható hiánnyal alkotta meg őket. Valami láthatatlan űr is létezik lelkük legnőiesebb zugában mindenki szemétől jól elrejtve. Mert mindig is nagyobb lehetőség volt számukra boldogtalanná válni. Ehhez a türelműk, kitartásuk is sokkal nagyobb. Ráérnek vétkezni és vezekelni. Hol ebben, hol a fordított sorrendben. A lényeg az, hogy női mazochizmusuk minden logikus érv ellenére is kiteljesedhessen.

…Aztán ritkulnak a kirándulások. Az otthon egyre több védelmet és nyugalmat ad. Az aprócska, de szükséges liezonok is gyérülnek és egyre felejthetőbbek lesznek. Mintha a borodnak sem lenne ugyanolyan íze és a dohánnyal is lehet valami baj. A megszokott tivornyák is szűnőfélben lennének mostanában. De mintha a jól begyakorolt ivókultúrád már megcsalna egy kicsit. Nem attól, nem annyitól és nem akkorra leszel pityókás mint régen. És valahogy többet iszol, mert a részegség olyan, mint az álom, ami a fiatalságodba repít vissza egy rövidke időre…

Talán azok a fűzőkkel vékony derekúvá zsugorított, kerek fenekű, elhanyagolt asszonyok voltak  a leghűségesebb, legodaadóbb szeretőim. Azok a finom hibák, amit az idő hagyott rajtuk, egy-egy oda nem illő ránc, petyhüdtebb, megereszkedett idomok, kocsonyaként, mint egy perpetuum mobile, remegő, de alig vagy jól megmarkolható párnácskák ellenére az az őszinte befogadás, ahogy a tág pupillájú kéjbe hajló tekintet átölelte naiv hiúságomat, mindenért kárpótolt. Mert amit adtál, azt fogadta el. Kárpótolt a törékeny, hamvas bőrű, bakfis csípők meleg tapintatáért. Az ágaskodó mellbimbók izgató, szemmel néha alig követhető tenyér után kiáltó látványától. Mind attól, amit csak a fiatalság bőségszaruja hord elénk egy rövidke ideig.

Mert azért előbb-utóbb észreveszed, hogy valami nem stimmel. Keresed azokat a napszakokat, amikor ugyan olyan vagy, mint régen. Minden nap egy picinyke mozdulatot veszítesz és egy nüansznyival mintha több lenne az oda nem illő érzet. Az öregedésre fogod, amit eddig is láttál idősebb ismerőseiden, de számodra még egy ismeretlen territórium, hiszen csak most kezded gyakorolni 40-45 évnyi folyamatos prosperálás után. És te először nagyon lassan, majd alig érezhetően gyorsulva csúszol bele valami perverz fordított metamorfózisba. Szárnyaid lassan behúzod, és megkeresed azt a bábot, amibe ha egy kicsit jobban összehúzod magad, már beleférsz.

Hova tűntek azok az estébe hajló csendes, kisvárosi, vasárnapi délutánok? Amikor sétádat csak a kapuk mögé zárt ismeretlen kutyák értelmetlen ugatása verte fel. Amikor kedvesedtől távozván az átélt viharos együttlétek hozadékaként remegő lovaglóizmaiddal és térdekkel szinte csak vonszoltad magad kapualjtól kapualjig. De belül mégis valami mérhetetlenül könnyed boldogsággal és lelkedet hájjal kenegető, freskóvá váló képek garmadával, amit sikerült az imént átélned és örökre megszerezned emlékezetednek.

…Az üldöződ apró léptei is most már nagyobbak lesznek és felgyorsulnak. Azt hiszed az eddigi rutin ismét segít. Elég egy sötétebb, beláthatatlan kapualj, hogy nyomodat veszítse. Egyszer talán bejön, de őt sem ejtették a fejére. Ha szagot fogott, akkor már nem tántorít, bár milyen kunsztot mutatsz be, ő egyre csak közelebb kerül. Minden begyakorolt, százszor is sikeres reakcióid mintha most először hagynának cserben…

Én minden nő előtt, aki szeretni tudott, ha csak egy órácskára is, fejet hajtva tisztelgek. A mennyországba vezetető kaput nekem kellett kinyitni ugyan, de a kapuk kovácsolt cirádáiban ők lakoztak mindig. Égi szenvedélyben fogantak a verejtékcseppek, de földi test volt az, amelyik becsülettel mindig kihordta. Egy várakozásban, egy pillanatban, egy érzésben, egy kéjben és egyetlen közös súlypontban.

…Van egy pont, amit Te nem érzel, hogy meddig vagy a magad ura, és honnantól válsz a körülmények szelétől össze-vissza kavargó falevéllé. Amikor még magad döntesz a sorsodról, és amikor döntenél, de már nem vagy képes egyedül megvalósítani akaratodat. És van egy másik pont, amit megérzel ugyan, de elérkeztét be nem vallanád soha. Mert van egy pillanat, amikor józanésszel megérted, hogy minden további ellenkezés értelmetlen. Csak azt a csökönyös, megátalkodott élni akarásodat szolgálja, amivel most már csak tovább kínozod maradék magad…

Ha rajtam múlik mindig csak a szerelemről énekeltem volna . A vágyakozásról, ahogy a szívedbe markol. A birtoklásról, ahogy teljesebbé válsz tőle. Arról a mozdulatról, ahogy kezed először bőréhez ér. A gyöngéd ölelésről, mintha egy kis gidát karolnál magadhoz. A megmarkolásról, ahogy még menekülő testét vadul testedhez húzod. A behatolásról, a várat elfoglaló hősies rohamról. A hímtagod köré ereszkedő Mindenség öröknek látszó pillanatáról. A gyönyörről, amitől megint több lettél, mint korábban voltál. A test lélegzetétől, ahogy elernyed a nirvána selymes gyepén. A búcsúról, ahogy a kedves elköszön, hogy holnap megújult erővel ismét őt ölelhesd. A búcsúról, ahogy elengeded kezét, s ahogy alakja végérvényesen a zavaros ködbe vész. A hiányáról, ami a feneketlen egyedüllét, ahogy vágyakozva ismét szívedbe markol.

…Próbáltad tiszta fejjel magad eldönteni, de mára már védtelen torzóvá változott a tested. És mint misszionárius a kannibálok földjén elfogadtad sorsod. Eddig és nem tovább. Ez már a végelszámolás. Itt a testem! Nesztek! Vigyétek!  

És az eddig lebéklyózott kezeidet most még egyszer utoljára a zuhanás kedvéért kitárod…

Megkegyelmezett a novemberi szél. Halkan figyelt csak és a néha ránk csodálkozó napsugár mellé kucorodott, akkor nem bántott senkit sem. Csendesen, magunkba szálltunk mi is. Minden varázslat már a tétova látóhatár mögé szökött. Elárvultunk mi is egy kicsit. Szindbád halott, és a megismételhetetlen történések ezrei vesztek végérvényesen el vele. Attila (a József) szótlanul sétál a sírok közt felzavart avaron. Kalapja kissé félrecsúszva megint, kabátja panyókára vetve. Még egy kicsit vár, aztán druszáját bátorítólag karon fogja, hogy a fák sűrűje felé együtt elinduljanak. És mintha a kerepesi dombok felől valami megváltás remegte volna át a tájat. Mi is meghalhatunk bármikor, de maga a vágy mi mindenkit hajt tovább, reméljük sosem.