Az álmok, amelyek elragadtak,
vagy talán belőlem fogantak nagyon hevesen égnek.
Nem fájnak, csak félnek,
hogy eltűnnek majd egy fáradt délután velem.
És hiába mosolyognak rám a belvárosi reggelek.
Metsző sugarával, precíz geometriával
szerkesztenek fényt a fák alá a kövezetre,
- Nélkülem.

Ó emberek ! Figyeljetek rám !
Közös ketrecbe zárva élünk mindannyian.
Annyi az értelmetlen gát és axióma,
hogy nincsen olyan gátfutó ki végig bírná szusszal,
- élettel.

És felspulnizhatják az idegszálainkat.
Akkor is tovább égtek barbár szenvedéllyel,
a beteljesedés zsarnokságát keresve,
az utca piszkát is megszeretve,
olcsó ízt, olcsó lényeget, olcsó nyomorúságot
énekelve sírjátok taknyosra magatokat.
Nem érezhetitek így a súlyt,
mit rátok akasztottak egykoron
egy emberségesebb forma érdekében.

És mégis van tovább.
Van út, mely kivezethet innen.
Egy magasabb rendű sztráda.
Begyújtott motorokkal, tartalék erővel,
régi hittel és újra éledő igazi élni akarással.

Várom a pillanatot,
amikor a várótermi zsivaj már mögöttem marad,
és végre elindulok.