Elképzelnék egyszer egy utcát időből és folyóiratpapírból, talán éppen abból a szívsárga napkartonból, egy utcát, ahol kollegák beszéde lakna és mindentudó telefonok, uszoda, pingpongasztal, oxigénpalack. Lenne ott egy homályos, faborítású szoba, s lenne egy másik, ahová dől és dől be a déli fény, megfürdet egy karton Pall Mallt, szipkákat, gyógyfiltereket rakosgat, s könyököl a füstön örökiglen. Ebben lakna, hisz ebben lakik, minden és mindenki, aki fontos a számomra. Ott lakna vagy nyolc év az életemből. Sok feketéje volna annak a fénynek, korma és homálya, de zuhogna be folyton és napszaktalan.
Zuhogna a kéziratokra, tervekre, iratokra, arra az aranyfüst papírhalomra, ami erősebb az acélnál, dossziék laknának ott, érett, szolgálati spirálfüzetek, kazetták, Deep Purple, ilyenek, Krisztakávék, csordásfonákok, drapp levonatok, fehér imprimatúrák, s ott lakna a deleatur, ez a titkos korrektúra-jel és szerkesztői szabadkőműves-jelvény meg egy tervcímke.
S lenne ott egy filiálé az úristen szalagtárából, ott sorakozna az összes levél meg az a kevés - telefon hiányában - telefonbeszélgetés, ami nyolc év alatt e szobákban megesett, és eleven történetté, anyaggá összeállt. Egy utca volna az, noha labirintus, világos szövevény. És azt az utcát a kövirózsáról nevezném el. Ezer és fél Km papír, háromszázvalahány munkaszám szegélyezné, ha megírnám az "eseteinket" lapszámok, melyeket az isten se lapoz föl többé, minek, hisz ami fontos, meglett és megvan a fejemben lévő könyvben. Minden megvan. Van-e hálátlanabb, mint mások életművét hagyni hátra? S van-e mégis kikezdhetetlenebb? Úgy van, hogy nincs.
A jégbalett félsötétben - mi marad meg? Mi marad meg olvadás után? Talán a mozdulat, a kirakósdi. A választás, az igen és a nem. Az, ahogy a néma interpretátor valamit valami mellé próbál és rendel, ahogy kirakja mások műveiből magát. A nagy tervező van, és nem látszik. A nagy tervező türelem, alázat, megszállottság és hosszútáv. A szolgálattal meg handabandázzanak mások.

(Forrás: Hinta)