Kárörvendve olvasom Szily cikkét az iskolakezdésről. Precízebben még el sem kezdődött hét éves fia belepasszírozása az átlagba, de máris elsült az agya, jogosan. Lászlóm, még csak most jön a java. Rengeteg fuszrált, alkalmatlan kifejezetten szemét, buta pedagógussal találkoztam tanulmányaim alatt, de az valahogy vele járt. Nem szívtam igazán mellre. De mikor a lányom miatt voltam kénytelen korosztállyal fiatalabb, de még hülyébb tanárokkal kommunikálnom gyakorlatilag az érettségiig, majdnem rámentem. Az egyik legnagyobb boldogság az életemben, hogy megszabadultam ettől a tehertől, az egyetemen megoldja maga.
Nem sztorizgatnék itt az elképesztő esetekről, de egy példát, had említsek. Középiskolában minden nyáron olyan halmaz, kötelező olvasmányt tolt a gyerekek nyakába a kiváló magyar-francia szakos osztályfőnökük Ági néni, ami kezelhetetlen volt. Hiába pofáztam neki, kéjesen és lesajnálóan oktatott ki. Természetesen minden évben megírtam én az olvasónaplókat és örültem az ötösnek szeptemberben. Ma is biztos vagyok benne, hogy tudta, én írom. Tehát engem szívatott, aki próbált vele beszélni. Az okosabb szülők-gyerekek persze leszarták és nem adtak be semmit.
Tessék, például középiskola második osztály után ezek voltak sorosak nyáron:
Puskin: Anyegin
Jókai: Az aranyember
Mikszáth: Beszterce ostroma
Balzac: Goriot apó
Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés
Egy tizenhat éves lánynak a korához megfelelő feladat két és fél hónapra. Ági néni elérte az egyetlen kitűzött célját, kibaszott, akivel kibírt. Például velem. Rékának viszont tetszettek az olvasónaplóim és büszke vagyok arra, hogy ma már nincs olyan „kötelező” olvasmány, amin ne lenne túl. Magától. Mert a megfelelő életkorban az időszerű érdeklődésének megfelelően vette elő őket.
Örülök, hogy a kiváló tollú, de viszonylag béna pszichedelikus horgász barátom most megismeri a magyar oktatás mélységeit testközelből. Megjósolom, hogy sok vidám cikkben lesz még részünk. Addig is szurkoljunk neki, hogy minden vágya teljesüljön:
Az a tervem, hogy rávegyem minél több első osztályos szüleit: fogjunk össze, keressük meg az összes, betű- és számkártyákat tartalmazó elsős munkafüzet szerzőit/szerkesztőit + kiadóit, nyírjuk őket kopaszra, és a csillogó koponyájukra egyenként ragasszuk föl az ezerkétszáz átkozott biszbaszt, amit hajnalig szabdaltunk, félig ájultan, lüktető könyökkel és sajgó csuklóval. Hogy miért kell szurokba, tollba és a Nemzeti Alaptanterv apró fecnijeibe forgatnunk olyan sok, jóravalónak tűnő nénit és bácsit? Mert a portások és biztonsági őrök mellett ők az igazi portáskommunizmus utolsó bástyái Magyarországon, nem pedig Lendvai Cenzor Ildikó.
Utolsó kommentek