Egyszer a hegy tetejéről nézel le diadalmasan a világra, másszor a völgy mélyéből tekintesz kétségbeesetten felfelé; a sors, mint kényes úri dáma, ugyanazzal a finom érintéssel emel az égbe, mellyel letaszít a feneketlen mélységbe. S noha próbálod megismerni, szeretnéd előre látni, ez az életnek nevezett csodálatos végzet kiismerhetetlen.

Hajdanán egy barátom és menyasszonya afféle ékszercsörgetős partin múlatták az időt. Közös életük nem volt felhőtlen, de lángolt közöttük az érzelem; nem tudtak együtt élni, de szakítani sem. A "se veled, se nélküled" kapcsolat minden fájdalmát és gyönyörét, sötétségét és ragyogását átélték - egymás és önmarcangolásuk esztendők óta zajlott.

Amikor eljött az indulás pillanata, barátom rég látott cimboráját vélte felfedezni a félhomályban. Ahogy haladtak a kijárat felé, megtorpant, de mivel kedvese fáradt volt, egy gyors kézfogás után ment is tovább - az egész közjáték nem tartott tovább, mint három szívdobbanás.

Pontosan három szívdobbanás.

Éjfélre járt az idő. A barátom ült a kormány mögött. Nem hajtott gyorsan, de lassan sem: haladásuk, a körülöttük létező világ, a pillanatról pillanatra múló pillanatok épp olyanok voltak, mint mindig, ám...

Ám az egyik kereszteződésben balesetet szenvedtek. Egy részeg férfi nekik hajtott. Csodával határos módon egyikük se sérült meg, mert csak az autójuk orrát vitte el az ámokfutó. Ott, az aszfalton látszatra semmi sem változott, de hát az észrevehető változás mindig észrevehetetlenül kezdődik. A baleset olyan eseményláncot indított el, amely felkavarta az állóvizet: egyetlen autójuk lévén kényszerből összeköltöztek, viszont a közös élet olyan érzéseket hozott a felszínre, amelyek végérvényesen különválasztották őket - noha sok-sok éven keresztül nem jutottak egymással dűlőre, akkor egyetlen hónap alatt végleg elváltak útjaik.

S most, az értelmes ember felteszi a kérdéseket.

Vajon véletlen volt a baleset? Véletlen, hogy ők és az ámokfutó pont abban az ezredmásodpercben értek a kereszteződésbe? Véletlen, hogy a barátom pont az indulás pillanatában pillantotta meg az ismerősét? Hiszen ha nem veszi észre, ha nem állnak meg, nem lett volna baleset - viszont ha csak egyetlen pillanattal szorítják tovább egymás kezét, mind meghalnak, mert frontális lett volna az ütközés.

Vagy nem véletlen? Sorsuk volt ez a baleset? Azért úszhattak meg egyetlen karcolás nélkül? S ha a Sors gondoskodott arról, hogy élve megússzák, akkor mi volt ezzel a célja? Hogy el tudjanak válni? Vagy épp, hogy szorosabbra kellett volna fűzniük az életüket? A baleset hatására akár túl is léphettek volna a kutya-macska kapcsolaton, hisz a másik elvesztésétől való félelem gyakran kovácsolja össze a civakodó szerelmeseket.

Vagy az ember életének szempontjából nem is a Sors teremtette esemény a lényeges? Hiszen a végzet létrehozta élményben nincs semmi. Tartalmat a szereplők által kap; a baleset a barátomnak és a menyasszonyának sem adott semmit, csak azt hozta elő, ami bennük volt.

S aki meghalt egy balesetben, az vajon nem érdemelte meg a változtatás lehetőségét? Nem érdemelte meg az életet? Ha van tervszerűség a véletlenben, ha van Sors, akkor lennie kell alkotójának is - a Sors szövőjének nincs lelkiismeret-furdalása? S ha valóban a Sors az úr életed és halálod felett, ha valóban egy olyan lény dönt a következő pillanatodról, akihez semmi közöd, és amelynek irányításáért semmit sem tehetsz, akkor mondd, mégis mi az értelme az életnek?!

Az életednek?

Nos, a teljes igazságot senki sem ismeri. Természetesen rengetegen adnak szebbnél szebb, misztikusabbnál misztikusabb válaszokat - ahány látnók, sámán, mágus, boszorkány és javasasszony, annyi felelet -, de a teljes választ nem tudja senki. Sokan okoskodnak okosan, nyomják a "semmi sem véletlen" szöveget, de bizony az élet az emberi elme számára kiismerhetetlen: a Létezés végtelenségéből adódóan átláthatatlan. Azért keresed zsigerből a magyarázatokat, hogy a megértés illúziója elűzze a holnaptól való félelmedet, de vigyázz azokkal, akik minden árnyékban a sötét árnyat, minden felvillanó fényben a feléjük tartó villámcsapást látják, mert míg az ostoba minden balszerencsés eseményben a szándékos támadást, a bölcs csak a lehetőséget látja.