Mert én mindig is téged akartalak
Csak gyáva voltam ezt magamnak bevallani.
És most kiűzetve a paradicsomból
a vért verejtékező sivatagi utakról,
a kertedtől elválasztó magas kőfalkerítés
megbontható repedéseit kémlelem.
Neki ugrom százszor is ha kell,
még ha a leomló vakolat ezerszer is megsebez.
Boldogan állok homoktól recsegő fogakkal.
Aki nem érti meg, nevezzen nyugodtan bolondnak!
Megpróbálok igaz elevenséggel.
Hamvaiból újra támadó konok reménnyel.
Őszinte, önző, konok akarással.
Fájó, de boldogító tusával.
Mert tested melege az egyetlen kohézió,
mi egyben tarthatja bennem mindazt ami jó.
Különben minden elszökik.
Égő hamvaim barbár szelek söpörhetik.
- És mondd!
Milyen mennyország épülhet
mésztől fehérlő csontjaim felett?
Utolsó kommentek