Pilinszky emlékére
A Semmi házalója most már én leszek.
Batyumban gyűrött illúziók, mosatlan életek.
Tűnő varázslatok fedélzetén, foszlott vitorlák között.
A ráció innen már réges-rég elszökött.
Miféle álom az, mely nem hiszi, hogy alszom?
Miféle tükör az, mely nem tűri az arcot?
Kéjbe vagy a mélybe kell elmerülni végleg.
Fehér habja így is mar a nyugalom tengerének.
Elfognának újra, hogyha tovább várnék.
Fakuló mosolyomba kap egy hízó árnyék.
Elhagyott az álom, mert sürgetett az éj.
Eltűnt, ahogy fáradó szememből a fény.
Hétfejű szörnyek vidékén elvadulni.
Hazudnom kellett immár megtanulni,
Hogy az emberek nekem is higgyenek.
Lesütött szememmel, dadogva sírom el történetem.
Egyetlen reményem az, utolsó félszeg indokom,
Ahogy bambán, kiterítve fekszem ravatalomon.
Béna ujjaimmal az utolsó esélyt markolgatom,
Hogy harmadnapja várok, és csak tetszhalott vagyok.
Utolsó kommentek