HTML

urbánus menekülés

Dr. H. , Voporto és Hinta a városi szkájparaszt értelmiségiek próbálnak feldolgozni, főzni, sütni és népies elfoglaltságot keresni. Közben versek, írások, receptek bukkannak fel. Disznó-, birka-, kecskevágásba bonyolódva tesztelnek borokat és horgásznak is. Plusz magas irodalom, eredeti Erdélyi Mihály grafikák fel-fel bukkanásával.

Naptár

szeptember 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

kihagytad ?

Utolsó kommentek

2009.03.12. 11:04 dr. H.

POLGÁR – URY PETÁR UTAZÁSAI - II.

Átalakult, mintha az isztambuli szultán háremének lett volna legféltettebb, pajzán égköve. Sokat próbált és sokat tapasztalt lényemet is megdöbbentette hirtelen támadt egyedi, rusztikus perverzitása. Életemben először éreztem úgy, hogy alig tudom követni partneremet. Az egybefüggő aktusunk szinte folyamatos orgazmusba tartották.

N. felejthető kisváros a hegyvidék és az Alföld határán. Mivel évente két alkalommal jövök ide, próbálom úgy megszervezni, hogy március végén és október elején lehessek ott. A hegyek déli lejtőiről leszivárgó meleg levegő egy-két héttel korábbra passzírozza a kikeletet. A március vég, buja tavaszi zsongása mámorító díszletet biztosít az amúgy átlagos mezővárosnak. Válságok, éghajlati katasztrófák ellenére rendületlenül prosperál az a vállalkozás, amit rendszeresen kell ellenőriznem. A helyi kisvállalkozásokat egybefogó vállalat jelenleg is versenyképes, és ahogy látom működni is fog. A tudatos lokálpatriotizmus ebben az esetben pozitívan hat. Nem hagyhatják elveszni ezt a gazdasági közösséget, mert azzal csak maguk ásnák meg saját sírjukat.
A lényegében közép vállalkozás nagyságú szerveződés az évek során a különböző egyéni érdekek ellenére korrekt módon képviselte alvállalkozói érdekeit, meglepő módon azt tartva szem előtt. A néhány fős adminisztrátori réteget eltartaniuk szinte áldozatok nélkül sikerült. Becsületes munkájuknak számtalan tanújelét találtam ellenőrzéseim során.  
Meglepő volt az a közösség, amivel találkoztam. Mintha Ferencjóska utolsó katonái lennének, és őket nem érte volna el a szecesszió fájó pusztulása. Mintha ezt a mikroközösséget nem erőszakolta volna meg az idő. Horthy, Rákosi, Kádár nyomtalanul hígult fel a semmiben, csak a délibáb tűnő káprázatában sejlenek fel néha, néha torzulni indult alakjai, és ahogy a prosti mondotta volt, -Maga már rég nem lesz itt rendőrkapitány…-
A cég központjának igazi vibrálását Klárika indukálta. Amikor először találkoztam vele, huszonöt éves volt, friss házas. Férje az önkormányzatnál dolgozott, de igazán sohasem tudtam meg, hogy mi volt a beosztása. A kisváros egyik nevezetessége volt ő és gyöngyszeme. Menczel: Sörgyári Capriccio-ja jutott róla mindig eszembe. Mintha a rendező varázslatos figurája elevenedett volna meg benne. (Az Isten áldja meg ezért a történetért.)
Barna, hosszú haj. Közepesen telt mellek, az átlagnál talán erősebb csípő. Masszív, de mégis törékenynek tűnő alkata nagyon egybe volt. Kisugárzása a vékony áttetsző, pókhálószerű, talán kashmir-i selyemre emlékeztető fátyolszerű, dimenziókon is átsejlő holdfényre emlékeztetett. Máskor meg vérbő ajka, szinte lüktető mellei buja, kéjnőket megszégyenítő mozdulatai, természetes ösztönössége ellentmondott korábban feltételezett megközelíthetetlenségének.
Kezdetben még meglévő ügyetlenségei a könyvelésben a későbbiekben gyorsan elmúltak. Évről évre egyre könnyebb volt a dolgom. Az áttekinthető üzletmenet egyre kevesebb odafigyelést kívánt részemről. Aztán ez valahogy megváltozott. Külsőleg semmi látható jel, de a szakavatott szem észrevette azt a szétszórtságot, amit egy laikus nem vett volna észre sosem. Egy profi könyvelő, már a számok formájából, nem hogy tartalmából következtetni tud olyan áttételes dolgokra és ráérezni, ami másoknak fel sem tűnne.
Abban az évben elég későn, júniusban tudtam csak elutazni városukba. A hirtelen meleggé vált nyárelő délutáni ürességét csak tovább erősítette a soros labdarúgó világbajnokság mérkőzései. Az amúgy sem forgalmas centrum hirtelen kihalttá, szinte kopárrá vált a mérkőzés ideje alatt.
Engem Mexikó óta nem érdekel a futball. Az a 6:0-ás vereség akkor alig felfogható volt, de aztán az alaptalanul remélt illúziókat is sárba taposta, számomra egy életre. Emlékszem apán elbeszélésére. 1954-es berni világbajnokság döntője után, amit kétgólos előny után veszített el a favorit magyar válogatott, órákig nem tudott elaludni, járta a várost felzaklatottan. Azóta nem nézett meg labdarugó mérkőzést. Egyes elbeszélések alapján ugyan ez az érzés taglózta le Angliát a 6:3-as fiaskójuk után. Sokak számára a 300 éves Brit világuralom azon a novemberi napon foszlott teljesen széjjel, amikor egy kelet-európai piciny náció tönkre verte, atomjaira lebontva évszázadok szisztematikusan felépített világrendjét, és ennek parádés pusztulása, csak akkor tudatosodott sok vaskalapos angol polgár lelkében. A 66-os VB cím már csak egy begyógyíthatatlan sebre volt fedőkötés csupán.
De N-ben üres volt a városka, és lehet, hogy csak mi ketten Klárikával foglalkoztunk a labdarúgáson kívül mással, amikor is a főkönyvet bújtuk mind a ketten. A számok stimmeltek ugyan, de Klárika néha slendrián odafigyelése kezdte elvonni figyelmemet a számok megszokott sorairól. Mintha valami fals hang törte volna meg a zenekar megszokott harmóniáját.
Kávéval kínált. A friss főzetet nagy bögrébe töltötte, és langyosított tejjel öntötte fel, ahogy tudta, hogy inni szoktam. Hogy ki volt az ügyetlen, ő, vagy én, vagy a jóisten rendelte így már utólag nem lehet kideríteni. A tejes kávé ingemre dőlt. Még szerencse, hogy a papírok tiszták maradtak. Nem győzött bocsánatot kérni. Azonnal törölközőt hozott, a barna folt felitatására, de ez a jóvátétel a folt eltüntetésére, mint tudjuk aligha alkalmas.
Felajánlotta, hogy itt a csapnál kimossa ingem, hátha a hideg víz eltünteti ügyetlenségét. Én ráálltam. Félmeztelenül ültem, míg ingemet a csapnál sikálta. A folt, persze nem jött ki teljesen, de a száradó ingem figyelmeztetett, hogy órákig így kell a helyemen dekkolnom, nem éppen szalonképesen.
A szomszéd helyiségből sikerült hoznia egy pólót, ami majdnem az én méretem volt. Az egyetlen szépséghibája az volt, hogy egy Donald kacsa éktelenkedett az elején. A látvány frenetikus lehetett. A „rettegett” ellenőr öltönynadrágban és egy almazöld Donald kacsás, testéhez feszülő pólóban ül vele szemben, hogy a könyveket felelősség teljesen ellenőrizze. Ő rám nézett, én ő rá elesettségemben.
Egy másodperccel előbb ő kezdett el nevetni. Aztán átérezve futurisztikus helyzetemet én is kacagni kezdtem. Átjött az én térfelemre. Akkor már gurgulázva nevetett. Levegőért kapkodása közben oda guggolt székem mellé, karjával átfogott, mellkasomra hajtotta fejét, és úgy hahotázott tovább. Jobb kezembe, szinte magától került a melle. Az ing mögött rejtőzködő mellbimbó szinte ingerelte tenyeremet arra, hogy önálló mozgásba kezdjen és megsimogassa.
A nevetés váratlanul megszűnt. Egy kicsit én is megijedtem. Azt hittem túl lőttem a célon. Ugyan fantáziámban már néhányszor előfordult Klárika, de részben az itteni renomém miatt, valamint hívatlan idegenségem miatt el sem tudtam volna képzelni, hogy köztünk bármilyen affér létrejöhetne. És mégis, mint az álomban, vagy a mesében ezek után mindaz megtörtént, amit bevallok most így utólag, csak a legperverzebb pillanataimban mertem elképzelni.
Hogy az a leány, akit így ajnároztak, majdhogy nem piedesztára emeltek, akit csak csodálni voltak képesek elragadó lénye miatt, és csak a legcsodálatosabb és legerkölcsösebbek között említhetett volna meg a városka kiadatlan bulletinjében, hirtelen átalakult.
Átalakult, mintha az isztambuli szultán háremének lett volna legféltettebb, pajzán égköve. Sokat próbált és sokat tapasztalt lényemet is megdöbbentette hirtelen támadt egyedi, rusztikus perverzitása. Életemben először éreztem úgy, hogy alig tudom követni partneremet. Az egybefüggő aktusunk szinte folyamatos orgazmusba tartották.
Mintha a különben átlagos lány polipszerű csápokat növesztett volna az aktus erejéig, és lüktető teste inkább hasonlított egy déltengeri óceán bíbor színű hullámzásában kéjesen vonagló medúzájához. Néha már Laokon főpapnak éreztem magam, aki hiába erőlködik, nem bír kiszabadulni a tengeri szörny szorításából. Egyik megrökönyödésemből a másikba estem, miközben csak statisztaként vettem részt pazar aktusaiban. Ennyire alárendelt és mégis kívánatos szerepköröm sem előtte, sem utána nem volt. 
Mint egy teljesen lemerült akkumulátor, úgy döcögtem a játéka végére. Potenciám kilehelte lelkét. Semlegessé vált lényként pihegtem már akkor a még mindig remegő mellei között. Cinkos mosolyán kívül mást már nem is vettem észre. Mély örvényszerű álomba merültem, amit a kezdődő alkonyat kissé hűvösebb szele riasztott csak meg. Azaz ominózus ing, már megszáradt. Klárika már tüsténkedett, hogy duellumunk romhalmazai gyorsan eltűnjenek. Öt perc múlva már csak a helyszínelők tudtak volna valami szegényes bizonyítékot összekaparni aktusunk megvoltáról.
Az ablakon keresztül látni lehetett, hogy élénkül a késő délutáni forgalom. Miután rendeztük magunkat, és igazán nem is volt szándékunkban munkaadóink pénzét túlórával terhelni, kedvesen elköszöntünk egymástól, a holnapi viszontlátás reményében. Szállásomon a portás csillogó szemmel mesélte a délutáni meccs parádés jeleneteit. Szerinte eddig ez volt a legjobb mérkőzés. Leereszkedő sajnálattal adta tudtumul, hogy mit is szalasztottam el.
A vacsorát alig bírtam ébren elfogyasztani. Soha még ennyire nem vonzott szállodai ágy, mint akkor este. Kapcsolatunk ekkor kezdődött el. N-ben évente kétszer találkoztunk, de még a tőle 50 kilométerre lévő megyeszékhelyre is utánam jött, ha ott volt érkezésem. Így évente hét-nyolc alkalommal tudtunk találkozni. Magamnak sem akartam bevallani, de a találkozások mindenkori páratlan gyönyörűsége ellenére sem bántam ritka együttlétünket. Mert minden alkalom felért egy életveszélyes kötéltánccal. Egy rossz mozdulat és én reménytelenül zuhanhattam volna a mélybe, testemet jócskán igénybe vevő attrakcióink közben.
Kapcsolatunk hét évig tartott. Az utolsó évben tudtam meg gyógyíthatatlan betegségét. Ő mondta el utolsó találkozásunkkor, hogy menthetetlen. Könnyes szemekkel mondta, többé nem találkozhatunk. Ő akarta ezt. Úgy szeretné, ha így emlékeznék rá vissza. Szóhoz sem jutottam. Akadoztak bennem a legegyszerűbb közhelyek is. Elcsukló hanggal a végén csak annyit mondott, ne aggódjak. Mikor legközelebb jövök feléjük, ő már nem lesz. Így is volt. Egy új, fiatal fruska tette elém a főkönyveket a következő tavasszal. Tőle tudtam meg, hogy milyen beteg volt, és hogy két hónapja önkezével vetett véget életének.
A munka meglepően gyorsan ment, noha gondolataim másfele vittek. A cég egészen kiváló évet teljesített. A leány elégedetten hozta a kimutatásokat. Csak azt nem értette igazán, hogy miért nem vagyok én is ugyanolyan elégedett. Egy bunkó érzéketlen fővárosi valakinek tarthatott. És bevallom őszintén, nem is tettem semmi olyat, ami ezt megcáfolta volna.

Azóta is járok N-be. Lényegében ugyanolyan kisvároska, mint a többi mezőváros a környékben. Nevezetessége szinte nincsen. Valamikor a XVII. században leégett. Akkor újra építették. De azóta semmi lényeges nem történt vele. Útikalauzok sem tesznek róla említést. Gyorsvonat is csak ritkán áll meg ott. Délután már csak egy ilyen van, amivel néha én szoktam ellátogatni oda.
 

2 komment


A bejegyzés trackback címe:

http://szkajparasztok.blog.hu/api/trackback/id/tr9997521

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

caymanos 2009.03.12. 19:33:42

Nagyon jól írt történet.