HTML

urbánus menekülés

Dr. H. , Voporto és Hinta a városi szkájparaszt értelmiségiek próbálnak feldolgozni, főzni, sütni és népies elfoglaltságot keresni. Közben versek, írások, receptek bukkannak fel. Disznó-, birka-, kecskevágásba bonyolódva tesztelnek borokat és horgásznak is. Plusz magas irodalom, eredeti Erdélyi Mihály grafikák fel-fel bukkanásával.

Naptár

szeptember 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

kihagytad ?

Utolsó kommentek

2009.02.25. 14:55 dr. H.

POLGÁR-URY PETÁR UTAZÁSAI -I.

Egy-két perc múlva már a boldog kielégülésen kívül semmi más nem utalt az intim együttlétre, mint a párás üvegen lévő elkent foltok, amit bíbor színben játszó mellbimbói kavartak ritmusos vonaglásunk közben, mint két pörgő habverő.


A mozdony, csak úgy prüszkölte a gőzt és a füstöt. A téli táj nem látszott a párás ablakon át. Csak a saját tükörképem,  ahogy megpróbáltam átlátni az ablak kerítésén és az a dáma. Azzal a hatalmas konttyal fején, indulásom óta útitársam volt. Azaz érintetlen típus, akinek a közelébe sem lehet férkőzni. Mintha üvegbúra venné körbe az auráját. Megszólíthatatlan és megérinthetetlen. Hiába telnek a percek és az órák. Ő, mint a márványoszlop, rendíthetetlenül mereven tartózkodik minden közeledéstől. Látni rajta, szörnyű kínokat okoz, hogy leereszkedjen a többi utas szintjére. Tekintetében, mozdulataiban az a kérlelhetetlen megközelíthetetlenség. Valami felsőbbrendű világ alkalmi utasa itt a mi dimenzióinkban. És mintha megérezték volna a többiek is, mellé senki sem ült a szerelvényen, feszéjezve érezték volna ők is magukat.


Már vagy két órája utazunk. A kalauz szerint körülbelül fél óra késésben vagyunk, de ezt tartani tudjuk, nem fog tovább nőni a menetidő. X-be tartok. Igazi vidéki város. A szállásom a pályaudvar melletti Hotelban már négy napja le van foglalva. Azt még nem tudom, hogy tíz óra után tudnak-e valami meleg vacsorával szolgálni. Lehet, hogy a restiben kell valami meleget ennem, amiért nem vagyok túlzottan boldog.
Több mint tizenöt éve utazgatok. Egy nemzetközi könyvellenőrző cég alkalmazottjaként járom az országot, Lényegében a vonatokon élek, a panziók emlékeimben, már egybefolynak. Tisztára festett szobák, puritán berendezések, jól ismert éjszakai portások arcai, zóna ételek az étteremben, csendes éjszakák a már ismeretlenül is ismerős ismeretlenben. Kialakult hetedik érzékemmel, a sötét, éjszakai, csendes városok is megítélhetők számomra. A reggeli forgatag, már évek óta nem okoz csalódást. Ez az esti valami a reggeli minden okozója.
A vonat kínos lassúsággal döcög. Nem tudom miért, az okát fel nem fedezhetem. Az első osztály bársonyos, tágas ülése mindenesetre virtuális védelmet biztosít az alkalmi, egy-két megállót utazó egyszerű emberektől. Aki velem utazik már két-három órát az biztos, hogy valami távoli cél felé tart. Ezek az igazi, perfekt utasok. Nem a piacról sietnek haza, nem a munkahelyük kényszeríti az egy-két állomásos utazásra. Aki velem tart az igazi, komoly utazó. Régen látott nagynénit, messzire költözött testvért, vagy távoli üdülőhelyet keres, vagy mint én, a megélhetést.
Hihetetlenül érdekes játék kitalálni a tartós utasok kilétét. A rövid utazókat nem is érdemes kategorizálni. De ezek az egyedül utazó emberek, főleg ha nők és kívánatosak, mindig elindítják a fantáziát. Most is így vagyok. Harminc-negyven közötti jól szituált hölgy. Minimum polgári háttérrel. Hosszú szoknyája eltakarja még a bokáját is. Kosztüme alatt nyakáig felérő ruhája a megérinthetetlenséget sugározza. De a szűk ruha sem tudja kívánatos, feszes melleit eltitkolni. Lezser eleganciával mozdulnak meg a vagonnal együtt, ahogy a vonat zakatol, és a remegésük túl terjed a ruha abroncsán, megrezegteti a kupé fülledt terét is, ha jól figyelsz.
A tekintetemet sokszor magára vonzotta már. Arca más fele tekint, de tudomásomra hozza a testbeszéde, hogy érzi, tudja, hogy őt nézem. És az a mikroszekundumnyi hirtelen megfeszülés adja tudtomra azt, hogy számára sem mindegy, és mintha modellként ülne egy fotóstúdióban, a megfeszült pózolás, ahogy gerince kiegyenesedik, árulja el, hogy tetszeni akar. Ha érdektelen lennék, flegmatikus nyugalommal állná tekintetemet, szenvtelen testtartással. De ez a tudattalan rezdülés mindent elárul. És mint a kiválasztott vad, perverz ugrálásaival jelzi, hogy érdemes préda, noha bele is halhat ebbe a koreográfiába.
Elővettem cigarettatárcám. Felé nyújtottam, miközben kattanva kinyitottam. Csak a tekintetem szólt, szám zárva maradt. Az invitálást elfogadta. Tüzet adtam, majd a cigarettát a dobozon megkocogtattam én is és rágyújtottam. Nem beszélgettünk. A cigaretta füstje barokkos cirádákat hoz létre a fülkében, mielőtt eloszlana. Zakóm zsebéből flaskámat vettem elő. Erős kisüstivel volt tele. Öntöttem neki, aztán én is ittam egy slukkra valót. Az a mérhetetlen távolság, ami induláskor még közöttünk feszült percről percre engedett fel.
Komótosan zártam be a fülke ajtaját, és húztam le a függönyt. Nem néztem rá, de ellenkezésnek a nyomát sem fedeztem fel rajta. Inkább valami földöntúli elernyedést éreztem, ahogy teste megadta magát.
Ettől a pillanattól kezdve már mindent én irányítottam. Ő behódolt, és szinte lehajtott fejjel várta sorsát. Perverz boldogsággal vettem birtokomba testét. Egyetlen szó sem kellett. És mint egy amatőr rádiós, aki társalkodó partnert talált az éter végtelen hullámai között, szó nélkül követte mozdulataimat. Aztán, mint a levegővel érintkező benzinnek elég volt egyetlen szikra, hogy minden berobbanva égjen.
Kéjes boldogsággal élvezte, ahogy felső ruháját lehántottam róla. A melltartó szinte magától roppant széjjel, pedig két kapocs is tartotta. A teste mohón, remegve várta a behódolást. A könnyebb behatolás véget előredőlt, egyik lábát az ülésre tette, kezével az ablaklehúzóba kapaszkodott. A behatolás szárazon, kissé fájdalmas volt nekem is. De mintha fekete lyukként szívott volna magába, pillanatok alatt merítkezett meg hímvesszőm a hüvely sikamlóssá váló, izmos falába. A hal oxigén utáni halálos vonaglása töltötte be ezek után az ölében a körülöttem lévő bizsergően szűk teret. Társam hirtelen támadt mohósága letaszított az orgazmus felé vezető lépcsősor tudatosan megkonstruált stációiról.
Csak magamra kellett figyelnem. A beteljesülés olyan gyorsan jött el nála, hogy nekem nem kellett gondolnom lassabb orgazmusának közös kivárására. Csak tennem kellett dolgomat, saját gyönyörűségemre. Annak ellenére, hogy némi különbséggel értünk el a kielégülésig egyáltalán nem csökkentette az élvezet milyenségét. Az, hogy nem egyszerre kapaszkodtunk a csúcsig, csak annak volt a jele, hogy különböző lények vagyunk, saját boldogságunkkal, saját gyönyörünkkel, amit nem akarunk a közösbe dobni. Hisz különböző integritások vagyunk. Csak testünket adtuk kölcsön, egy másik testért cserébe, és ez a boldog idill, csak véletlen volt, és megnyugvással tölti el mindkettőnket, hogy csak egyszeri és megismételhetetlen ami megtörtént.
Az önfeledt aktus utáni elpilledés boldog izzadság cseppjei alig párologtak el meztelen bőrünkről, amikor félálomban történő horkanással adtam partnerem tudtára a beteljesülés kéjes utózöngéjének lezárását. Mint egy varázsütésre, ismét helyére zökkent az állni látszott idő. Szótlanul és gyorsan felvettük elhányt ruhánkat, mintha a másik jelenléte nem is zavarna ebben, mintha egyedül lennénk a fülkében. Egy-két perc múlva már a boldog kielégülésen kívül semmi más nem utalt az intim együttlétre, mint a párás üvegen lévő elkent foltok, amit bíbor színben játszó mellbimbói kavartak ritmusos vonaglásunk közben, mint két pörgő habverő.
Felhúzott alsóm gyorsan beitta az együttlét lucskos emlékeit. És mint egy deus ex machina, a vagon csikorgása adta tudtunkra a szerelvény megállását. A csomagját felkapva felrántva a kupé ajtaját távozott, köszönés nélkül sietve, mint akit rajta kaptak. Kissé zilált haján kívül nem látszódott rajta semmi sem.
Kíváncsiságomtól hajtva az ablakot lehúzva kémleltem a peron felé. A gőztől eltakarva, valaki már várta a peronon. Boldog szerelmességgel karolta át, és ő odaadóan, boldogan és szerelmesen fogadta karjaiba a számomra ismeretlen bonvivánt. Kínosan ügyelt arra, hogy ne nézzen vissza. Karonfogva indultak a kijárat felé. Egy perc sem telt el, ők eltűntek a váróterem lengő ajtajában, a vonat meg tovább indult, egyre gyorsabb zakatolás közben.
Egy újabb cigarettára gyújtottam. Milyen unalmasak is ezek a téli vonatozások. A tájból nem látni semmit. Szinte csak kezdet van és a vég. Az időt meg valahogy el kell ütni. Egy jó könyvvel, jó társasággal, ami csak ritkán fordulhat elő, vagy valami mással, akármivel.
Meghúztam még egyszer butykosom, mert nagyon unalmasak tudnak lenni ezek az utazások. Alig-alig történik valami közben. A végállomás mindjárt itt van. Az ismert város ismert hotelja vár. Nem történik ettől fogva semmisem. Az emlék, csak egy suhanó epizód, amit a kerekek kattogása apró darabokra tör össze, és csak akkor maradhat meg, ha minden pillanatra pontosan emlékezünk.

2 komment


A bejegyzés trackback címe:

http://szkajparasztok.blog.hu/api/trackback/id/tr84965327

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Humanic (törölt) · http://macso.blog.hu 2009.02.25. 15:53:57

MÁV dekameron, remélem első fejezete. Gratulálok, szép ívű elbeszélés.

caymanos 2009.02.28. 12:20:04

@Humanic: Nahát, vonaton mi minden történhet...?