HTML

urbánus menekülés

Dr. H. , Voporto és Hinta a városi szkájparaszt értelmiségiek próbálnak feldolgozni, főzni, sütni és népies elfoglaltságot keresni. Közben versek, írások, receptek bukkannak fel. Disznó-, birka-, kecskevágásba bonyolódva tesztelnek borokat és horgásznak is. Plusz magas irodalom, eredeti Erdélyi Mihály grafikák fel-fel bukkanásával.

Naptár

szeptember 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

kihagytad ?

Utolsó kommentek

2009.01.21. 18:24 dr. H.

ABLAKON INNEN, PÁRKÁNYON TÚL

Bizony, bizony ide egy újabb Krúdy kellene, hogy ezt az Erzsébetvárost megénekelje, ha egyáltalán van rajta valami eldalolható. Egy művelt proli művészi hajlammal, akár egy lecsúszott értelmiségi, talán egy deklasszálódott alkoholista polgár, vagy egy pályát tévesztett matematika professzor, esetleg egy jó tollú korombeli, egyre megy.

Tavaly külön megnéztem. Elcsodálkoztam. Alig ért fel a combközepemig. Emlékeimben viszont úgy rá tudtam könyökölni, hogy a térdemnél behajlított lábam nem ért le a parkettáig. A párkány mindig is egy új és eleinte ismeretlen világ kapuja volt. Azt hiszem hetvenötben volt. Szinte nem volt olyan nap májusban, hogy délután kettő, három fele ne legyen eső. De ez nem csak eső volt. Igazi égszakadás. A szemközti sárga ház ereszei fuldokoltak a vízözöntől. Mint egy eltört nyomócső, úgy okádta a lezúduló vizet a járdára. Csoda, hogy a betont el nem mosta. És én minden délután a nyitott ablak mellett vártam a monszunszerű vízözön lezúdulását.

Egy éve ősszel, amikor a lakás üresen állt, sikerült megmérnem hol kezdődik az ablak. Ötvenkilenc centiméterre a parkettától. Ha elég nagyot lépnék, még akadálynak is túl kicsi lenne. A szemközti ház vanília sárga színe, hibátlan vakolatával már rég nem az a monstrum épület, mint hajdanában. Trafik sincsen már benne, és a sarki kis helyiség is eltűnt, ahol az a csinos szépkeblű nő szemfelszedést vállalt hajdanában. Ha jól emlékszem nyolcvan fillért kért egy sorért.

És mintha a ház kopottsága sem az a régi lenne már, amit az ostrom kozmetikázott olyanná. Csipkés téglák, golyó ütötte nyomok. Az udvar egyszerűen összement. Hajdanában jegesnek, ószeresnek, kintornásnak adott helyet. A hátsó lépcsőház misztikus földalatti helyekre vezetett. A pince kazamatái, a tojás brikett és Tüker alágyújtósok bizarr, alig megvilágított helye, dohos lehelete is már rég a múlté.

A Plázáknak köszönhetően kihalt lett a környék. Az autóforgalmon kívül megállt az élet. A Garay téri piac és átépült teljesen, bár hirtelen halálakor már a környéktől is elidegenedtem. Tíz évvel előtte a város szélére költöztem. A hajdani „Chicago”, már csak álmaimban jelenik meg, elvétve ugyan, de a régi színeiben, ahogy gyermekkoromban létezett.

A Városliget szélén álló kis hatszögletű piros bódénak a helye sincs már meg, ahol Unyi nénitől (mindenki így hívta, hadiözvegy volt és púpos) egy forintért öt frutit lehetett kapni, vagy egy baba-nyalókát. A kártyások padjai még állnak, persze a vasbeton akár egy tucat rendszerváltást is kibír, de a spillerek úgy látszik egyet sem. Már rég nem ide járnak, vagy már alulról szagolják a botanikus kert növényeit. Fülledt nyári délutánokon, amikor mindenki, ha tehette árnyékos helyre húzódott be. Olyankor a kártyásoknál egy gombostűt sem lehetett leejteni. Römi, ulti, nasivasi, huszonegy. Mára már alig egy tucatnyi öreg lézeng a kihalt sétány mellett.

A Felvonulási tér sem mond sokat egyeseknek. Gimnazistaként néhányszor megszívtam én is. Hetekig tartó értelmetlen gyakorlatokkal próbáltak rendszert vinni a zászlós felvonulásba. De május másodikától elült a zsivaj. Az Isten is lábtengó pályának teremtette. Akkor még talán ha tíz-tízenöt személyautó parkolt csak a fasorvégi szélen. Pótkocsis trolik jártak, kalauzzal és kék mikrobusz gurult a ligetben. A tér sarkától el lehetett látni a múzeumig, a Lenin szoborig, vagy a „Fegyverbe! Fegyverbe!” munkásáig, kinek min akadt meg a szeme.

Május elsejei reggeleken, már hajnaltól szólt a zene. A nyitott ablakokon ömlöttek be a pártos dalok, szépen épülő hazánkról, hogy itt élni milyen jó, meg a munkásőrnek hány élete van. Valahol félúton a macskák és a józan ész között. Fegyvere a szeretője, vagy a szeretőjére szokta emelni fegyverét? Bonyolult ez Szilágyi Úr kérem! Aztán a nyolcvanas évek elejétől, amikor mint a napsütötte bitumen puhulni kezdett a rendszer, vagy inkább csak erőtlenedni, már az Illés muzsikájával az Emberi Jogok nyilatkozatát is hallani lehetett Mensáros László monológjaival egymásba fűzve dallamait.

Emlékszem ezerkilencszáznyolcvan március végére. Feri barátom huszonötödik születésnapjára készültünk. Kint a Dózsa György úton dübörögtek az április negyedikei felvonulásra gyakorlatozó tankok. Alkalomhoz illően egy légópincében buliztunk. Előtte már egy héttel hősugárzókkal fűteni kezdtük a hideg téglafalakat, hogy ne fagyjunk meg. A sztereo AKAI orsós magnóról, persze    19-es sebességen, HiFi minőségben egyre csak szólt a Bee Gees „Szellemek repültek” lemezének felvételei. És az érzelgős Gibb testvér kissé feminin hangja közben a bábeli sötétben, a lassú tánc alatt kapva kaptunk az alkalmakon. Ha Fábry ott lett volna, még a nyála is kicsurrant volna a szája sarkából, és csak annyit mondott volna, -Jó van fiúk! Így kell ezt csinálni.

A Landler Jenő utcában meg ott lakott Pali barátom. A gépészmérnökire járt. A bérház udvarán szerelte minden szabadidejében P 21-es motorját. Én magam csak egyszer láttam menni vele, de csillogó arccal, tökig olajosan, boldogan közölte minden alkalommal, hogy egyre jobb a gép, és csak egyre jobb. Szerintem a végén el is repült vele. Aztán 87-ben kivándorolt Németalföld kies vidékire szélmalmokat építeni. Apja gyermekkorom és ifjúságom egyetlen általam ismert kemény ellenzékije volt. Állítólag évente legalább egyszer, március tizenötödike, vagy október huszonharmadika előtt beinvitálták pofavizitre a BM-be. Tőle kaptam meg Illyés Gyula nyolcvannyolcig kiadatlan versét, az „Egy gondolat a zsarnokságról” címűt, egy agyonmásolt stencilen, amit vagy tizenöt évig féltve őriztem. 

Bizony, bizony ide egy újabb Krúdy kellene, hogy ezt az Erzsébetvárost megénekelje, ha egyáltalán van rajta valami eldalolható. Egy művelt proli művészi hajlammal, akár egy lecsúszott értelmiségi, talán egy deklasszálódott alkoholista polgár, vagy egy pályát tévesztett matematika professzor, esetleg egy jó tollú korombeli, egyre megy. Szocialista realizmussal, romantikával, impresszionista módon, igricként és lemondó fanyar humorral. Nem azért, mert ez egy olyan különleges korszak volt, hanem azért mert ez a kor volt a mi életünk. Valakinek ezt is el kellene dalolni Cseh Tamás módra. Én ilyenbe bele sem mernék fogni. Különben is én csak úgy, magamban dúdolgatok.

De ez már megint olyan, mintha költészet lenne. Attila (a József) panyókára vetett zakójában ül a konyhai széken. A falikút megint csepeg. De serceg a hús. Illata a konyhát belengi. Pattog a tűz, szívében meg parázslanak kis, füstös rőzsedalok. Az idő szinte nem is múlik, csak lassan, nagyon lassan pereg.
 

7 komment


A bejegyzés trackback címe:

http://szkajparasztok.blog.hu/api/trackback/id/tr56894001

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

attila1 (törölt) 2009.01.21. 22:23:51

érdekes, hogy még nem jött komment. Pontosan az a kicsit szomorkás, Egy elmúlt korral és Budapest szeretetével átitatott írás, ami nekem a legjobban bejön.
Végre valami normális írás az internet dzsungelében.

solness 2009.01.21. 23:31:06

"kis, (füstös) rőzsedalok" Hm. Ez a sor nekem inkább Ady Endrét juttatja eszembe. Amúgy jó írás. Hangulatos.

Till S. Seemann · http://seemann.blog.hu 2009.01.22. 04:59:47

Hát én írnék... De nem tudok mit... Azért itt hagyok pár betűt tiszteletem jeléül...

tyberius 2009.01.22. 07:12:46

Bizony ez olyasmi, amit olvasni érdemes, nem hozzászólni.

Köszönöm.

magyari 2009.01.22. 07:45:48

Szép. Szomorkás, emlékező hangvételében szép ez írás. Vagy csak néhányónknak tetszik? Egyre-megy. Nem a mennyiség (sok olvasó, sok hozzászóló) a fontos, hanem az, hogy "megszületett" ez írás.
Tán nem is krúdyk "kellenének" mostan, hanem ilyen és ehhez hasonló írások ahhoz, hogy legyen emberi "lenyomata" ennek az - agyakban még le-sem-tűnt - kornak. Szerintem. é

Azhát 2009.01.22. 07:54:35

Hát Krúdy azért nem vagy, de csak folytasd, jó ez!

Akár a hangulata miatt, akár azok a kis apróságok miatt, hogy a szemfelszedő (már önmagában ez a foglalkozás! :) nőnek jó melle volt és 80 fillérbe került egy sor, szóval már csak ilyenek miatt is TESSÉK ÍRNI.

Mikrotörténelem.

molaris 2009.01.22. 08:15:19

Kedves "DR H."!

Pedig mennyi csoda van itt, csak senki nem veszi észre. Mindenki rohan, mindenkit a maga gondja érdekli. Pedig ha lassan, gyalog sétál az ember, felfedezi: van még egy kevéske élet a felszín alatt. Már nem olyan mint a "békeidőkben", de még élet.

Meddig?