Az év végével, s az újév kezdetén sokan fogadkoznak, hogy új életet kezdenek. Teszik ezt elszántan komolyan, vagy könnyedén bohón. S ez így van jól. Mivel rohanó életünk zűrzavara elmosta a tervezett baráti nagy bulit, szűk családi körben vártuk az óra tizenkét ütését és a Himnusz felhangzását. Pohár pezsgővel a kezemben azon gondolkodtam, milyen jókívánsággal köszöntsem majd szeretteimet. S ekkor hirtelen belém hasított egy rövidke mondat:

Azt kívánom tinéktek, végre élhessük, ne csak túlélhessük a következő éveket!
Boldog Új Évet!

A koccintás és összeölelkezés után ismét eszembe jutott, mit mondtam. Félelmetes, hogy a tudat alatt, mi minden ott lapul az agyban. A váratlanul feltört óhaj, történelmi távlatokban is milyen mélységesen helytálló volt. Ha csak az általam még felfogható, vagy ismert előző családi generációk sorsát tekintem is – első világháború, családok s az ország szétszakítása, nagy gazdasági világválság, második világháború, rendszerváltás, ötvenes évek, újabb rendszerváltás, újabb gazdasági világválság -, állandóan elkeseredett küzdelmet kellett folytatniuk a létezésért. Szinte csak, a röpke pillanatok boldogsága jutott osztályrészül nekik, s most nekünk is. Mindig mindet túl kellett, illetve kell élni. Ezt a folyamatot volna jó megtörni, legalább a saját környezetünkben!

Olyan jó lenne végre, csak úgy élni! Fogadom, én megpróbálom.