Hóval, köddel, faggyal.
Az éjszakától zsibbadt aggyal.
Megvagyok.
Az újesztendő előtt, megemelt kalappal.
Abban a hitben, hogy megint, újra tiszta lappal,
ábrándozhatok.
Félszáz pogány madonna taposta már a testem.
Idén már az ötvenedik gödörbe estem.
Elvagyok.
Álommal, hittel és eséllyel.
Hogy a következő kíntornát is elérem.
Fohászkodhatok.
A történések melltartóját egy mozdulattal ki tudom még nyitni.
Hűbele Balázs módjára, egyetlen indokkal, ha van még, szeretni.
Miközben konstatálom, a lovagiasság nem halt meg, csak megöregedett.
Hanyatló testem ennél többet, aligha viselhetne el és érdemelhetett.
A Floyd meg csak zenél hetvenből, a DVD-ről egyre.
Szegény Wright nem tudhatta sorsát akkor még előre.
Gyarló testem pusztulását fájlalom, megélvén.
Amiből előre tudom, csak szánni való lesz a végén.
Múlik a perc, telik az óra, szivárog az élet.
Hiába is varázsolnak elém elhihető, csodás képet.
Szeretők, barátok lassan-lassan már fogyóban.
Álmaimnak vége, fakó reggel tört újra rám valóban.
Csapatokban éhes farkasok rohannak a kertben.
Lógó nyelvvel, nyálasan csak engem keresnek.
Egy rést kutatnak házamon. Hol lehet bejönni?
Ordításuk, hiába bújok el, berobban agyvelőmig.
Nincsen már kárpótlás, áldozati bárány értem.
A visszatérési pontot már jó régen elértem.
Ha volt is préda, felzabálták mind a vadállatok.
Szétporló testemben látom, fehérlik már a csonthalom.
Végszavat keresnék, egy csodálatos rímet.
Valami tovább adható fabatkát, vagy aranyló kincset.
De kutakodni hiába. Ilyet adni én már nem tudok.
Létezésem fintora az énem. Azt hazudta mindig, hogy szabad vagyok.
Utolsó kommentek